Vadászujság, 1943 (3. évfolyam, 1-36. szám)
1943-01-05 / 1. szám
VADÁSZÚJSÁG Egységben rejlik az erő. írta: filmási Balogh Illamár alezredes. Az idők kereke ismét fordult egyet és beköszöntött az új esztendő is. Csak a Gondviselő tudná megmondani, hogy mit rejteget számunkra, jót hoz-e avagy csak újabbi megpróbáltatásokat, de az ezer viharhoz, sorscsapáshoz szokott nemzetünk erős hittel, emelt erővel és bizakodó lélekkel néz szembe mindenféle veszedelemmel. . Az új esztendő küszöbén önkéntelenül is arra kell hogy gondoljak, hogyan és miképen képzeljük el, hogy a Teremtő a kincsek legdrágábbikával, a békével ajándékozzon meg minket, magyarokat, amidőn széthúzás, békétlenség, egymás ócsárlása, keveslése, ellenséges érzület s a turáni átkok legsúlyosabbika, a pártoskodás minden gondolatunk ma is még; amidőn forrong, ég körülöttünk minden, komor az égbolt, a halál pedig karöltve a pusztítás ördögével, ezrével szedi szerencsétlen áldozatait, füst és vérszag üli meg a levegőt? . . . S akadhat még az ilyen sorsdöntő időkben, egyvilágégés közepette is . . . ,,magyar“ . . . ember, aki ki meri mondani, hogy ,méláink nem kell az egyesülés, maradjon csak minden a régiben, legjobb csak úgy, ahogyan eddig volt“ . . . Adassák mindenkinek tisztelet, megbecsülés, de álljunk meg itten egy szóra. Ki az a Sólyom, kinek a nevében beszél, kik állanak a háta mögött s kiknek nem kell hát a régóta i hőn óhajtott magyar egység? . .. Tekintsünk csak vissza a közelmúltba, nem azt láttuk-e, hogy a cseh megszállás, az erőszakos oláh és szerb uralom idején dacára a sokféle nemzetiségeknek, igenis megcsinálták azt, amit mi magyarok sehogyan sem tudunk összehozni, vagy talán nem is akartunk eddig: a vadásztársadalom egy táborban való egyesítését, amely kifelé, befelé erőt s hatalmat jelent. Nem azt kell-e mondanunk, hogy évekkel megelőztek bennünket s megmutatták, hogy mi a helyes és egyedül célhoz vezető út? . . A) Pedig a megoldás oly egyszerű s egy csapással ketté is lehetne vágni a gordiusi csomót: ,,mondja ki a törvényhozás, hogy a kötelező vadászjegyváltással egyidejűleg együtt jár a tagság az „osztatlan és egézsséges országos magyar vadászegylet kebelében“, amelynek látható feje a legelső magyar ember, országgyarapító Kormányzó Urunk, akit a Gondviselő különös kegye rendelt a mi számunkra, aki előtt az egész világ tisztelettel hajlik meg és fog meghajolni mindenkoron. Egy csapásra megdől minden s végre eggyé lesz a sajna ma is még széttagolt, pártokra szakadt, gyámoltalan, erőtlen és semmire sem képes magyar vadásztársadalom, amely eddig világtalan módjára, sötétben tapogatódzva kereste a kivezető utat. Jövőre annyiszor az nyulad lesz, ahány nőstényt hagytál életben az idén, mert — ne feledd, hogy — a kanok nem padzanak. S ha az egyesülést meg tudta csinálni a cseh, oláh és a szerb, csak éppen mi magyarok ne tudnánk létrehozni? . . ., ma, a második ezer esztendő küszöbén, amidőn a szebb, boldogabb jövendőről, az ezer éves határok visszaszerzése, a magyar élniakarás és a magyar feltámadásról beszélünk, amiért minden áldozatot meg is kell hoznunk? . .. Nincs itt most idő a tanakodásra, halogatás és tétovázásra, hanem előre azzal az . . . „erős kézzel“ . . . és mondja ki a kormányzat, hogy igenis . . . „akarom!“ ... s valósággá lesz minden magyar vadász álma: a régóta és hőn óhajtott egyesülés. S ha ezt nem tudjuk megcsinálni, akkor nem érdemeljük meg, hogy élünk, hanem szégyenünkkel együtt temessük el magunkat is. Az egy táborban való egyesülés ma létkérdés, nemzetünk jövőjének kérdése és aki ez ellen vét, avagy szót emel, az hazája és nemzete ellen követ el merényletet. Aki pedig nincs velünk, az ellenünk van. Az új esztendő küszöbén arra kérjük a Gondviselőt, hogy a boldogító békével együtt adná meg nekünk a magyar egység gondolatának diadalra jutását, Nagymagyarország feltámadását, s ezzel az igazi és boldog magyar jövendőt. Úgy legyen! . . . 1) A jugoszláv, román és cseh uralom alatt csak azok kaptak vadászjegyet, akik beléptek országos vadászegyesületeikbe. Egyszerű és okos megoldás. Fszik. 2 1943 január 5. A kényes medve. Irta : Péchy-Horváth Rezső. öreg, sokat átélt, sokat tapasztalt kedves erdészbarátom mesélte el az itt következő történetet. * Abban az időben az egyik erdélyi erdőgazdaság alkalmazottja voltam és másodmagammal valóságos remete-életet éltem a gyergyói havasok fenséges világában. Otthonunk lenn volt a Nagyhagymás mögötti óriási fenyvesben, pazar szépségű, sok ezer holdnyi őserdő elrejtett nagy tisztásán. Köröskörül templomi áhitatú székely fenyvesek hallgattak és zúgatták sejtelmes neszezéssel tűlevelű koronáikat. A tisztáson pedig sűrű, vastag pázsit zöldélt, mint smaragdzöld cserge, amelyben eleven, tarka, illatos havasi virágok százezrei voltak a szőnyeg pazar cifrázatai, színes díszítései. És az égése színpompás kép fölé ijesztően nyomultak fel a magasba a Nagyhagymás és az Öcsém szeszélyes sziklaformációkkal ékes vad és zordon csipkézetei, szakadékos, omlásos oldalai. Itt, ebben a környezetben éltünk mi ketten már hoszú hónapok óta. Azért mondom, hogy „hosszú“, mert így kettesben bizony csigalassúsággal mászott az idő és a nem túlságosan igénybevevő szolgálat mellett, gyakran nem tudtunk mit kezdeni a bőséges időnkkel. A társam, aki bővérű, mulatozó, társaságkedvelő fiatalember volt, fizikai szenvedést érzett a tartós egyedüllét miatt, én azonban néha még örültem is a remeteségnek. Tudniillik volt időm tanulni és a szakvizsgákra készülni, ha pedig eluntam ezt az egyoldalú agyfárasztást, írótollat vettem elő és papirosra róttam azokat a meséket, amiket vén csángó pásztó-