Vadászujság, 1944 (4. évfolyam, 1-35. szám)
1944-01-05 / 1. szám
VADÁSZI ÚJSÁG !íz újesztendő küszöbén! Irta : Dr. Szent-Ivány Béza. Az újesztendő küszöbén átlépni készülő legtöbb ember egy pillanatra megtorpan, miként a hajtásban lévő szarvas, vagy vadkan, ha— a jól takaró sűrűségből a hajtók közeledő zaja kilépésre készteti, — az útját keresztező és a vad ösztönös érzékelése szerint veszélyt sejtető nyiladékra, vagy erdei útra, hogy azon keresztül elérhesse a biztonságot nyújtó túloldali takarást. Szilveszter estéjén rendes körülmények között jóformán mindenki terített asztalnál, pohárcsengés és vigasság között várja meg azt a bizonyos óraütést, hogy aztán magasra emelhesse, gyöngyöző itallal teli poharát és ráköszönthesse a „Boldog újesztendőt“ szeretteire, vagy barátaira. Amíg az óra mutatója lassan halad és az idő közeledik az öregév végéhez és az újnak kezdetéhez, a várakozás ezen ideje alatt bizonyára van mindenkinek egy-két perce az elmélyedésre is, amikor az ember önkéntelenül is felteszi a kérdést: „Vájjon milyen lesz, vájjon mit hoz az új esztendő?“ A jövőbe nem látó ember szeretné egy pillanatra fellebbenteni a sűrű fátyolt, amely a titokzatos Sfinxet eltakarja szemei elől. Némely ember könnyen talál a feltett kérdésre feleletet és egy széles gesztussal poharát szomszédja poharához koccintva, megnyugtatja magát s a körülte lévő vigassággal elhessegeti magától a nyugtalanságot, az aggodalmat és a varjak károgó, suhanó árnyékait. „Majd csak lesz valahogyan! Majd csak eligazodik minden!“ A mélyebben érző, komolyabb ember azonban nem tud ily könnyen megalkudni önmagával és tovább meditál, tépelődik és fürkészné, ha lehetne, az örök titkot, az ismeretlen jövőt, míg végre ő is úgy lépi át az új esztendő küszöbét, mint a többi, a Sfinx néma, a kérdés kérdés marad és nincs más megoldás számára sem, mint hinni és bízni az isteni gondviselésben. Azt hiszem, a mostani évfordulóban álló legtöbb magyar testvéreim arcára kiül most leplezetlenül a bizonytalan jövő végetti aggodalom kifejezése és ha jó kedvet, víg arcot akarna is mutatni, valahogy erőltetett ez a gesztus és az egyensúly nemigen akar a rendes kerékvágásba elhelyezkedni ezúttal. Az egyik vadászlap karácsonyi számában olvastam egy közismert, jótollú írótársamnak kará-Puskádat csak akkor töltsd meg, amikor a vadászatot tényleg megkezded, mihelyt befejezted és mielőtt társaidhoz érsz, szedd ki a töltényeket. csányi cikkét, amely azonban az új év fordulójára is passzol: „Krisztus könnyezik!“ Ez a címe ennek a szép cikknek, amelynek első része megnyugtató válasz lehet minden jólelkű s keresztény hitében bizakodó vadásztesvérnek a jövő bizonytalansága fölötti mostani aggodalmaiban.. Elmondja az író, hogy az első világháború szibériai nyomorúságos hadifogságában, amikor rájuk köszöntött a többi rideg és a fogolytábor hétköznapoktól, külsőségekben miben sem különböző karácsonyi szent ünnep, ő a reménytelenség és kétségbeesés elesettségében egy könyvet talált valamely elhagyatott zugban és oda félrevonulva, végigolvasta ezt a könyvet. Dombrovszkinek „Krisztus könnyezik“ című könyve volt ez a könyv, amely helyreigazította lelki egyensúlyát. „A Szeretet Istene sír a mennyországban, egy félreeső zugban, mert az emberi gonoszság letaszította trónjáról és maga ült a helyére. És amíg azt beszéli, hogy az emberiség szabadságát akarja megvédelmezni, Sodomát és Gomorát csinál és kénköves tüzet bocsát rá, hogy megtörje a hitet, megtörje az életerőt és mindent, ami egy népet, nemzetet érdemessé tesz arra, hogy éljen! . . . De vájjon meddig sír a Szeretet Istene a mennyország legtávolabbi zúgában?“ Az író a feltett kérdésre azt válaszolja: „Hogy meddig sír, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy az a tehetetlen kis bethlehemi pólyás hatalmasabbnak bizonyult minden földi hatalmasságnál. És ezért azt is tudom, hogy megint el fog jönni az ő órája, amikor megelégeli a jóknak, az ártatlanoknak szenvedéseit s kezébe veszi a rettenetes korbácsot, hogy lesújtson vele ... és már nem töprengek, hanem mérhetetlen bizalommal várok“. A Krisztusban bízó és benne rendületlenül hívő jólelkű ember énéből fakadtak ezek a szavak és hiszem, hogy azok nem pusztán egy vadászlapnak vezércikkébe, mint szóvirágok lettek oda beállítva, hanem magasabb szempontokat is kívánnak szolgálni és keresztény hívő magyar testvéreinknek megnyugtatására, reménykeltésére és bízni akarásának előmozdítására is vannak szánva s így kikívánkoznak annak a vadászlapnak szűkebb családi keretein túlra is, egy általános, összefogott magyar testvéri bizakodás, reménykedés és a Krisztusi hitben gyökerező imádságos várakozás kialakítására. Írótársam azokkal a lélekre-szívre ható szép szavakban kifejezett gondolatokkal invitálta meg az általa meggyújtott karácsonyfa alá annak a vadászlapnak családtagjait. Nekem az az érzésem és talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az oly szépen levezetett írás logikus konklúziója az lett volna, hogy azt a mostani meggyújtott karácsonyfát az eddig megszokott szűkebb családi körből kiemelte volna és pártatlanul, önzetlenül, testvéri szeretettel átengedte volna, odaállította volna az egész magyar vadásztársadalom asztalára mintegy nagy családi összefogás szimbólumát. Odatessékelhette volna aztán az egész magyar vadásztársadalmat, minden magyar vadásztestvért A Gyöngyös-Halászi Takách Gyula vadászösvényeken című, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv végigvezeti az olvasót fegyverrel, a Duna medencéjétől a Kárpátokig. Vadászata ,annyira kellemes lesz, hogy meg sem tudja szakítani. És ezt a hosszú utat pár pengőért teheti meg, ha beküldi a kiadóhivatalnak: Budapest, VIII., Baross utca 34. Ára: fűzve P 8.—, díszkötésben P 12.—. 2 1944 január 5.