Vadászujság, 1944 (4. évfolyam, 1-35. szám)

1944-01-05 / 1. szám

VADÁSZI Ú­JSÁG !íz újesztendő küszöbén! Irta : Dr. Szent-Ivány Béza. Az újesztendő küszöbén átlépni készülő legtöbb ember egy pillanatra megtorpan, miként a hajtásban lévő szarvas, vagy vadkan, ha­­— a jól takaró sűrű­ségből a hajtók közeledő zaja kilépésre készteti, — az útját keresztező és a vad ösztönös érzékelése szerint veszélyt sejtető nyiladékra, vagy erdei útra, hogy azon keresztül elérhesse a biztonságot nyújtó túl­oldali takarást. Szilveszter estéjén rendes körülmények között jóformán mindenki terített asztalnál, pohárcsengés és vigasság között várja meg azt a bizonyos óra­ütést, hogy aztán magasra emelhesse, gyöngyöző itallal teli poharát és ráköszönthesse a „Boldog új­esztendőt“ szeretteire, vagy barátaira. Amíg az óra mutatója lassan halad és az idő közeledik az öregév végéhez és az újnak kezdetéhez, a várakozás ezen ideje alatt bizonyára van minden­kinek egy-két perce az elmélyedésre is, amikor az ember önkéntelenül i­s felteszi a kérdést: „Vájjon milyen lesz, vájjon mi­t hoz az új esztendő?“ A jö­vőbe nem látó ember szeretné egy pillanatra fel­­lebbenteni a sűrű fátyolt, amely a titokzatos Sfinxet eltakarja szemei elől. Némely ember könnyen talál a feltett kér­désre feleletet és egy széles gesztussal poharát szom­szédja poharához koccintva, megnyugtatja magát s a körül­te lévő vigassággal elhessegeti magától a nyugtalanságot, az aggodalmat és a varjak ká­rogó, suhanó árnyékait. „Majd csak lesz vala­hogyan! Majd csak eligazodik minden!“ A mélyebben érző, komolyabb ember azonban nem tud ily könnyen megalkudni önmagával és to­vább meditál, tépelődik és fürkészné, ha lehetne, az örök titkot, az ismeretlen jövőt, míg végre ő is úgy lépi át az új esztendő küszöbét, mint a többi, a Sfinx néma, a kérdés kérdés marad és nincs más megoldás számára sem, mint hinni és bízni az isteni gondviselésben. Azt hiszem, a mostani évfordulóban álló leg­több magyar testvéreim arcára kiül most leplezet­lenül a bizonytalan jövő végetti aggodalom kifeje­zése és ha jó kedvet, víg arcot akarna is mutatni, valahogy erőltetett ez a gesztus és az egyensúly nemigen akar a rendes kerékvágásba elhelyez­kedni ezúttal. Az egyik vadászlap karácsonyi számában ol­vastam egy közismert, jótollú írótársamnak kará-Puskádat csak akkor töltsd meg, amikor a vadászatot tényleg megkezded, mihelyt befejezted és mielőtt társaid­hoz érsz, szedd ki a töltényeket. csányi cikkét, amely azonban az új év fordulójára is passzol: „Krisztus könnyezik!“ Ez a címe ennek a szép cikknek, amelynek első része megnyugtató válasz lehet minden jólelkű s keresztény hitében bizakodó vadásztesvérnek a jövő bizonytalansága fölötti mos­tani aggodalmaiban.. Elmondja az író, hogy az első világháború szibériai nyomorúságos hadifogságában, amikor rájuk köszöntött a többi rideg és a fogolytábor hétköznapoktól, külsőségekben miben sem külön­böző karácsonyi szent ünnep, ő a reménytelenség és kétségbeesés elesettségében egy könyvet talált valamely elhagyatott zugban és oda félrevonulva, végigolvasta ezt a könyvet. Dombrovszkinek „Krisztus könnyezik“ című könyve volt ez a könyv, amely helyreigazította lelki egyensúlyát. „A Szeretet Istene sír a mennyországban, egy félreeső zugban, mert az emberi gonoszság letaszí­totta trónjáról és maga ült a helyére. És amíg azt beszéli, hogy az emberiség szabadságát akarja meg­védelmezni, Sodomát és Gomorát csinál és kén­köves tüzet bocsát rá, hogy megtörje a hitet, meg­törje az életerőt és mindent, ami egy népet, nemze­tet érdemessé tesz arra, hogy éljen! . . . De vájjon meddig sír a Szeretet Istene a mennyország leg­távolabbi zúgában?“ Az író a feltett kérdésre azt válaszolja: „Hogy meddig sír, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy az a tehetetlen kis bethlehemi pó­­lyás hatalmasabbnak bizonyult minden földi ha­talmasságnál. És ezért azt is tudom, hogy megint el fog jönni az ő órája, amikor megelégeli a jóknak, az ártatlanoknak szenvedéseit s kezébe veszi a ret­tenetes korbácsot, hogy lesújtson vele ... és már nem töprengek, hanem mérhetetlen bizalommal várok“. A Krisztusban bízó és benne rendületlenül hívő jólelkű ember énéből fakadtak ezek a szavak és hiszem, hogy azok nem pusztán egy vadászlapnak vezércikkébe, mint szóvirágok lettek oda beállítva, hanem magasabb szempontokat is kívánnak szol­gálni és keresztény hívő magyar testvéreinknek meg­nyugtatására, reménykeltésére és bízni akarásának előmozdítására is vannak szánva s így kikívánkoz­nak annak a vadászlapnak szűkebb családi kere­tein túlra is, egy általános, összefogott magyar test­véri bizakodás, reménykedés és a Krisztusi hitben gyökerező imádságos várakozás kialakítására. Írótársam azokkal a lélekre-szívre ható szép szavakban kifejezett gondolatokkal invitálta meg az általa meggyújtott karácsonyfa alá annak a vadászlapnak családtagjait. Nekem az az érzésem és talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az oly szépen levezetett írás logikus konklúziója az lett volna, hogy azt a mos­­tani meggyújtott karácsonyfát az eddig megszokott szűkebb családi körből kiemelte volna és pártatla­nul, önzetlenül, testvéri szeretettel átengedte volna, odaállította volna az egész magyar vadásztársada­lom asztalára mintegy nagy családi összefogás szimbólumát. Odatessékelhette volna aztán az egész magyar vadásztársadalmat, minden magyar vadásztestvért A Gyöngyös-Halászi Takách Gyula v­adászösvényeken című, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv végigvezeti az olvasót fegyverrel, a Duna medencéjétől a Kárpátokig. Vadászata ,annyira kellemes lesz, hogy meg sem tudja szakítani. És ezt a hosszú utat pár pengőért teheti meg, ha beküldi a kiadóhivatalnak: Budapest, VIII., Baross­ utca 34. Ára: fűzve P 8.—, díszkötésben P 12.—. 2 1944 január 5.

Next