Vagyok, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
Vagyok V. évf. 1. szám 3 Egyszer lehet becsapni a magamfajtáját - aztán soha. Nem azért, mert teljesen és végképp elveszti a hitét; nem, nem azért. Hívősége örök, mint gyermeksége. És gyermeksége legszebb eszményeit sem adja föl. Ma is úgy vallja, mint akkoron, hogy: „Legfőbb érték az ember!” Ám sokkal reálisabb foglalatban. Nemtelenebb fémbe foglalva a nemeset. Na, igen, ki emelné meg a kalapját harcainak kijáró megkülönböztetett tisztelettel, ki hallgatná meg azt az egy-két mondatát, amit maga is szívesen citál, mert úgy érzi, használható, van valami helye szellemi konglomerátumunkban? Csodálja bármennyire a természetet, füveit, fáit, égre meredő szikláit - féloldalas a csodálat. Nem kap tőlük visszajelzést arról, hogy őt is csodálják. Füves lágyságát, nyárfa egyenes gerincét, sziklakeménységét. Hogy a dalairól ne is beszéljünk. Bármilyen elszomorító ez időnként, nem nélkülözheti az embert. És kell, hogy időről időre megújítsa a hitét benne. Már csak önvédelmi okokból. Különben önmagában sem hihetne. Ám így is, önmagában is csak egyre elvontabban, egyre szakadékosabban, egyre nagyobb távolságtartással.