Válasz, 1934 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1934 / 2. szám - Válasz - Földessy Gyula: Petőfitől–Adyig

Földessy Gyula: Petőfitől __ Addig magyar versköltő, kivel kisebb-nagyobb tanulmányokban ne foglalkozott volna. És prózai írásaiiban mindenütt ott lüktet a líra minden­­hangulati eleme: az erős szubjektivitás, az érzel­mesiség, az irónia, a pájtosz s az knindulatok egész nagy skálája. Fájdalmasan kell bevallanunk, hogy egy kiváló magyar író sincs, akinek termésében annyi ocsút találunk, mint Tolm­ainál. Ennek legfőbb oka a pihenést nem ismerő folytonos robot volt és alig­hanem valami csüg­­gedéses pesszimista kétségbeesés, úgyis mindegy. Míg a silány honorá­riumokból összegyűlt valami kis élésre való pénz a rettenetes étvágyú, éles embernek és családjának, rengeteget kellett összeírnia. De működésé­nek egészéből jó sok kötetet állíthatnánk össze — és ezeket össze is kel­lene állítani és kiadni —, amelyek nemcsak korának legjobb írásai közé tartoznak, hanem időtálló értékek és elsőrangú adalékok egy pártatlan m­agyar kultúrtörténet számára. Ezt a kegyetlen sorsú költőt olvasta leglázasabban a 80-as, 90-es évek ifjúsága. Abban a korban, amelynek szellemét nagyon jellemzően foglalja egybe a­ „kiegyezés" szava, a kis huncut polgári gazdagodások, az álibe­­ralizmus időszakában, a helyüket könnyen megtaláló akarnokok dús vi­rágzása idején. Tolnai volt az egyedüli tehetséges író, aki nem osztoziko­­dott sehol. Kíméletlen szókimondásával, komolyan vett elveivel, ideáljai­val, féktelen temperamentumával, a­z emberek be­ütközésével, őszinte és nagystílusú irodalom­kultuszával, sokszor megrázó pátoszával, nagy egyéni különbözőségek ellenére is, legreprezentánsabb folytatója volt a világ hitványsága ellen lázadó Petőfi-szellemnek. Kimarni minden jó helyről kanazták, de hangját nem tudták bele­szorítani. Jobb regényei és a Petöfi-Társaság Évlapjaibain és Koszorú­iban, az Irodalom­ban, majd a Képes Családi Lapok­bam, megjelent írásai beleharsogtak a diákság, a fiatalság fülébe s ha volt író, aki az időtájt nagyobb és tartósabb izgal­mat, nyugtalanságot keltett, úgy ő volt az. Tolnai egyetlen, 1865-ben megjelent s bő elismeréssel fogadott vers­kötete nagy ígéret volt. Több versikötet azonban nem jö­tt utána. Én jó egy­­néhány itt-ott olvasott későbbi megragadó versére emlékszem, a hagyaté­kában is bizonyára sok maradt, de hol lehetnek az ő hátramaradt írásai?! (Egyetlen felnőtt fia, Béla, katonaorvos, a világháború ide­jén halt meg.) Ám, azt hiszem, legigazibb költeményeit mégis prózában írta Tolnai Lajos. Nagyobb gonddal írt regényei (Az oszlopbáró, A nemes vér, A pol­gármester úr, A főispán, A jubilánsok, Az urak, A báróné ténsasszony, A rongyos) felsikolták Sok egy jobb, emberibb világ felé. Ezek a r­egények saját recept szerint készültek, gyötrelmes, egész valóját felkavaró keserű élmények hatása alatt. Marosvásárhelyi parossága idején (1868—­1880), inkább jobb és nemesebb, mint rossz tulajdonságai mi­att az erdélyi papi és világi társaság legnagyobb részével öszeütközésbe került. Igazságot, megnyugvást sehonnan se kaphatott, csak a tollától, hát ahhoz fordult. „Elbeszéléseimet, első regé­nyeimet — írja Tolnai még békésebb évei­ről — visszaemlékezéseimből vettem s úgy adtam keserűség nélkül, amint azok lelkemben újra születtek.“ Majd így folytatja: „Arról a mély meg­vetésről, haragról, gyűlöletről, mely később minden csöpp véremet át- 113

Next