Válasz, 1934 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1934 / 2. szám - Válasz - Földessy Gyula: Petőfitől–Adyig
Földessy Gyula: Petőfitől __ Addig magyar versköltő, kivel kisebb-nagyobb tanulmányokban ne foglalkozott volna. És prózai írásaiiban mindenütt ott lüktet a líra mindenhangulati eleme: az erős szubjektivitás, az érzelmesiség, az irónia, a pájtosz s az knindulatok egész nagy skálája. Fájdalmasan kell bevallanunk, hogy egy kiváló magyar író sincs, akinek termésében annyi ocsút találunk, mint Tolmainál. Ennek legfőbb oka a pihenést nem ismerő folytonos robot volt és alighanem valami csüggedéses pesszimista kétségbeesés, úgyis mindegy. Míg a silány honoráriumokból összegyűlt valami kis élésre való pénz a rettenetes étvágyú, éles embernek és családjának, rengeteget kellett összeírnia. De működésének egészéből jó sok kötetet állíthatnánk össze — és ezeket össze is kellene állítani és kiadni —, amelyek nemcsak korának legjobb írásai közé tartoznak, hanem időtálló értékek és elsőrangú adalékok egy pártatlan magyar kultúrtörténet számára. Ezt a kegyetlen sorsú költőt olvasta leglázasabban a 80-as, 90-es évek ifjúsága. Abban a korban, amelynek szellemét nagyon jellemzően foglalja egybe a „kiegyezés" szava, a kis huncut polgári gazdagodások, az áliberalizmus időszakában, a helyüket könnyen megtaláló akarnokok dús virágzása idején. Tolnai volt az egyedüli tehetséges író, aki nem osztozikodott sehol. Kíméletlen szókimondásával, komolyan vett elveivel, ideáljaival, féktelen temperamentumával, az emberek beütközésével, őszinte és nagystílusú irodalomkultuszával, sokszor megrázó pátoszával, nagy egyéni különbözőségek ellenére is, legreprezentánsabb folytatója volt a világ hitványsága ellen lázadó Petőfi-szellemnek. Kimarni minden jó helyről kanazták, de hangját nem tudták beleszorítani. Jobb regényei és a Petöfi-Társaság Évlapjaibain és Koszorúiban, az Irodalomban, majd a Képes Családi Lapokbam, megjelent írásai beleharsogtak a diákság, a fiatalság fülébe s ha volt író, aki az időtájt nagyobb és tartósabb izgalmat, nyugtalanságot keltett, úgy ő volt az. Tolnai egyetlen, 1865-ben megjelent s bő elismeréssel fogadott verskötete nagy ígéret volt. Több versikötet azonban nem jött utána. Én jó egynéhány itt-ott olvasott későbbi megragadó versére emlékszem, a hagyatékában is bizonyára sok maradt, de hol lehetnek az ő hátramaradt írásai?! (Egyetlen felnőtt fia, Béla, katonaorvos, a világháború idején halt meg.) Ám, azt hiszem, legigazibb költeményeit mégis prózában írta Tolnai Lajos. Nagyobb gonddal írt regényei (Az oszlopbáró, A nemes vér, A polgármester úr, A főispán, A jubilánsok, Az urak, A báróné ténsasszony, A rongyos) felsikolták Sok egy jobb, emberibb világ felé. Ezek a regények saját recept szerint készültek, gyötrelmes, egész valóját felkavaró keserű élmények hatása alatt. Marosvásárhelyi parossága idején (1868—1880), inkább jobb és nemesebb, mint rossz tulajdonságai miatt az erdélyi papi és világi társaság legnagyobb részével öszeütközésbe került. Igazságot, megnyugvást sehonnan se kaphatott, csak a tollától, hát ahhoz fordult. „Elbeszéléseimet, első regényeimet — írja Tolnai még békésebb éveiről — visszaemlékezéseimből vettem s úgy adtam keserűség nélkül, amint azok lelkemben újra születtek.“ Majd így folytatja: „Arról a mély megvetésről, haragról, gyűlöletről, mely később minden csöpp véremet át- 113