Válasz, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947/11. szám - Dokumentum - Kozocsa Sándor: Justh Zsigmond parasztszínháza
DOKUMENTUM JUSTH ZSIGMOND PARASZTSZÍNHÁZA „Kijövet az egyszerű kis színházból, elterül a puszta silója előttem s felgyulladnál,örültem az anyaföld csillagjai, a pásztortüzek, aztán meg hallom messziről azt a népdalt, amely ennek a népnek a lelkéből fakad, s tudom, hogy ez a nép, mely a mai éjszakát fáradhatatlanul és amellett oly józanul vigadta át, holnap kora hajnaltól késő estig az aratással lesz elfoglalva, önkénytelenül feltekintek a nagy égboltra, amely olyan fényes és végtelen csillagkoszorúval övezi e földet és hálát adv annak, az életet és a halált dobta a mindenségbe, hogy itt élhetek, hol oly szép, szép az élet, s hol ha a nép filozófiája szerint élünk, oly természetes és könnyű a halál. Justh Zsigmond Idestova egy évtizede foglalkozom Justh Zsigmond levelezésének, összegyűjtésével, feldolgozásával és sajtó alá rendezésével. A háromszáz levélből álló gazdag anyag 1944 koratavaszán sajtókészen állott és csak arra vártam, hogy az év őszére, az író halálának félévszázados évfordulóján kerüljön prés alá, ezzel a dokumentációs anyaggal ünnepelni a csendes jubileumot. A történelem tragikus és szomorú fordulata, majd súlyos balesetem, hosszú időre megakadályozott abban, hogy a levelek nyilvánosságra kerüljenek. Most már nincs okunk a várakozásra, a kor, amelyben élünk, megérett ezeknek a dokumentumoknak a közzétételére. A levelezésnek kétségtelenül egyik legértékesebb részlete a parasztszínházra vonatkozik, az első magyar szabadtéri színházra, melynek deszkáin egy „különcnek” tartott magyar dzsentri kedvenc színészeivel (egytől-egyig falusi paraszt leányok és legények) adatott elő Aristophanes, Plautus, Shakespeare és MoHére darabokat. Ezek az előadások nem kuriozitások, ínyenc műélvezők asztalára szánt exotikus csemegék voltak, hanem valóban műalkotások. A fennmaradt dokumentumok, szakemberek véleményei, szemtanuk leírásai egybehangzóan elismerték, hogy Justh kísérlete nemcsak megállotta a próbát, hanem minden művészi igényt messze túlszárnyalt. Az előadások frissesége, a rendezés lendületessége, a szereplők tökéletes tudása és művészi tehetsége, nem is szólva rendkívül felfokozott becsvágyukról, meghozta a színház rajongólelkű álmodozójának, Justh Zsigmondnak a legszebb elismerést. Ez a 30 éves korban a tüdőbal lázában égő író népének egyik legnagyobb, legihletettebb szerelmese. A francia szalonok dandyje, Taine, Barbey d’Aurevilly, Bourget, a Goncourtok barátja milyen féltő és szerető gondoskodással fordítja figyelmét életének minden pillanatában népének szellemi felemeltetése felé. A magyarországi naplóban a 80-as évek végén még a fővárosi irodalmi, közelebbről szaló nélet foglalkoztatja, a Műpártoló Kör alapítása köti le a mári,súlyosan beteg energiát; 1890-től kezdve azonban egyre sürgetőbben, egyre határozottabban lép elő népe iránti szerelme. Elbeszélései, rajzai, regénye (Dányó furcsa) előtanulmányok a végleges programmhoz, a nép szellemi színvonalának felemeléséhez. Justh népe tanítójának érezte magát, a nép pedig tanítómesterének vallotta. Ezt a fennkölt célt szolgálta parasztszínháza is. A békésmegyei földesúr tevékenyen szerette és nevelte népét. Mit jelentett neki a népe? Megvallja maga Justh: „A falu népének ősei az én nagy-nagyszüleim zsellérei voltak. Szépanyám bátyja aztán még jóval a forradalom előtt feloldozta őket minden kötelmek alól, úgy, hogy az állam, a regale eltörlése által, csak