Valóság, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1959-01-01 / 1. szám - TÉNYEK - DOKUMENTUMOK - REMETE LÁSZLÓ: A Tanácsköztársaság irodalmáról
TENYEK-DOKUMENTUMOK A Tanácsköztársaság irodalmáról A fasizmus irodalompolitikai képviselői tagadták, hogy a Tanácsköztársaság alatt bármilyen érdemleges szellem élet is lett volna. Tudomást sem vettek a proletárforradalom költészetéről. A problémát azzal vélték elintézni, hogy nemlétezőnek minősítették. Herczeg Ferenc 1921-ben cikket írt „A bolsevizmus Magyarországon” című ellenforradalmi tanulmánygyűjteménybe. „Irodalom” címen szentelt néhány oldalt a „nemlétező” kérdésnek és azt állította, hogy „az írók hallgatagon és félrevonulva várták... a porfelhő elmúlását — csupán néhány, olvasók nélkül szűkölködő irodalmár” volt hajlandó a munkáshatalmat szolgálni. Ezt a tételt támasztotta alá a „tudományos” elemzés eszközeivel a hivatalos irodalomtörténetírás, élén Császár Elemér budapesti egyetemi tanárral. Pintér Jenő közel 1500 oldalas kézikönyve („Századunk irodalma”), mely a kilencszázas évektől 1940-ig tekinti át irodalmunkat, már néhány gyalázkodó sorral is beéri. Azok, akik a Tanácsköztársaság irodalmi életét létrehozták, nem beszéltek, nem tiltakoztak, erre nem is volt lehetőségük. Akadt olyan író is, akivel rövid úton végeztek, így járt a nagy ígéretnek induló Bors László kommunista költő, akit már a fehér terror kezdetén agyonvertek a tiszti különítményesek. Másokat a megfélemlítés módszereivel hallgattattak el. Móra Ferencnek például le kellett köszönnie a Szegedi Napló főszerkesztői tisztjéről és utolsó vezércikkében arról írt: nem tudja, megéri-e még a másnapot (Szegedi Napló, 1919. május 8.). Juhász Gyula a szegedi ellenforradalom felülkerekedése után „Terzinák” címen írt verset sorstársához, Mórához és úgy látta: „Papírrongy lett minden, mi élet” (Szegedi Napló, 1919. május 13.). Móricz Zsigmondot leányfalui otthonából hurcolták el a fehér terroristák. Gábor Andort és Gellért Oszkárt a Gyűjtőfogház borzalmaival ismertettél meg. Balázs Béla, Barta Lajos, Bölöni György, Bródy Sándor, Komját Aladár — sorolhatnánk még hosszan — emigrációba mentek. Az érdekeltek tehát nem szólhattak, a bizonyítékok pedig — a Tanácsköztársaság alatti kiadványok, újságok, könyvek, kéziratok — szigorú zár alá kerültek, vagy megsemmisítették őket. Évek múltán már egyes szereplők sem látszottak többé emlékezni arra, ami történt. A Kosztolányi Dezsőről özvegye által 1938-ban kiadott életrajz szerint, a proletárforradalom ideje Kosztolányi számára a „kényszerű némaság” korszaka volt. Schöpflin Aladár — aki pedig maga is élénk szerepet vállalt a Tanácsköztársaság irodalmi életéből — 1937-ben „A huszadik század magyar irodalma” című munkájában ezt írta: „A Tanácsköztársaság alatt alig hallatszott az írók hangja.” A negyedszázadon át folytatott irodalomtörténeti sikkasztás hatását a felszabadulás után még évekig érezhettük. Akkor még a tudományos, a marxista irodalomtörténetírás eszközei is szegényesek voltak ahhoz, hogy leszámoljon a tévhitekkel. Hiányoztak a dokumentumok: maga az irodalmi anyag, amely a Tanácsköztársaság alatt jött létre. Számos fővárosi és vidéki kutató sok esztendős, kitartó és fáradságos munkájára volt szükség, hogy az ezer helyen szerteszórt, sárguló újságkötegek hasábjain, levéltárak porosodó zugaiban, írói hagyatékokban megbúvó értékes anyag napfényre kerüljön és a reformáció, a kuruckor költészete, negyvennyolc forradalmi hagyatéka mellett végre elfoglalja méltó helyét irodalmunkban az első ma .