Valóság, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1959-01-01 / 1. szám - TÉNYEK - DOKUMENTUMOK - REMETE LÁSZLÓ: A Tanácsköztársaság irodalmáról

TENYEK-DOKUMENTUMOK A Tanácsköztársaság irodalmáról A fasizmus irodalompolitikai képvise­lői tagadták, hogy a Tanácsköztársaság alatt bármilyen érdemleges szellem­ élet is lett volna. Tudomást sem vettek a pro­letárforradalom költészetéről. A problé­mát azzal vélték elintézni, hogy nemlé­tezőnek minősítették. Herczeg Ferenc 1921-ben cikket írt „A bolsevizmus Ma­gyarországon” című ellenforradalmi ta­nulmánygyűjteménybe. „Irodalom” címen szentelt néhány oldalt a „nemlétező” kérdésnek és azt állította, hogy „az írók hallgatagon és félrevonulva várták... a porfelhő elmúlását — csupán néhány, ol­vasók nélkül szűkölködő irodalmár” volt hajlandó a munkáshatalmat szolgálni. Ezt a tételt támasztotta alá a „tudomá­nyos” elemzés eszközeivel a hivatalos irodalomtörténetírás, élén Császár Ele­mér budapesti egyetemi tanárral. Pintér Jenő közel 1500 oldalas kézikönyve („Szá­zadunk irodalma”), mely a kilencszázas évektől 1940-ig tekinti át irodalmunkat, már néhány gyalázkodó sorral is beéri. Azok, akik a Tanácsköztársaság iro­dalmi életét létrehozták, nem beszéltek, nem tiltakoztak, erre nem is volt lehe­tőségük. Akadt olyan író is, akivel rövid úton végeztek, így járt a nagy ígéretnek induló Bors László kommunista költő, akit már a fehér terror kezdetén agyon­vertek a tiszti különítményesek. Másokat a megfélemlítés módszereivel hallgattat­tak el. Móra Ferencnek például le kellett köszönnie a Szegedi Napló főszerkesztői tisztjéről és utolsó vezércikkében arról írt: nem tudja, megéri-e még a másnapot (Szegedi Napló, 1919. május 8.). Juhász Gyula a szegedi ellenforradalom felül­­kerekedése után „Terzinák” címen írt verset sorstársához, Mórához és úgy látta: „Papírrongy lett minden, mi élet” (Szegedi Napló, 1919. május 13.). Móricz Zsigmondot leányfalui otthonából hur­colták el a fehér terroristák. Gábor An­dort és Gellért Oszkárt a Gyűjtőfogház borzalmaival ismertettél­­ meg. Balázs Béla,­ Barta Lajos, Bölöni György, Bródy Sándor, Komját Aladár — sorolhatnánk még hosszan — emigrációba mentek. Az érdekeltek tehát nem szólhattak, a bizo­nyítékok pedig — a Tanácsköztársaság alatti kiadványok, újságok, könyvek, kéz­iratok — szigorú zár alá kerültek, vagy megsemmisítették őket. Évek múltán már egyes szereplők sem látszottak többé em­lékezni arra, ami történt. A Kosztolányi Dezsőről özvegye által 1938-ban kiadott életrajz szerint, a proletárforradalom ideje Kosztolányi számára a „kényszerű némaság” korszaka volt. Schöpflin Ala­dár — aki pedig maga is élénk szerepet vállalt a Tanácsköztársaság irodalmi életéből — 1937-ben „A huszadik század magyar irodalma” című munkájában ezt írta: „A Tanácsköztársaság alatt alig hallatszott az írók hangja.” A negyedszázadon át folytatott iroda­lomtörténeti sikkasztás hatását a felsza­badulás után még évekig érezhettük. Ak­kor még a tudományos, a marxista iro­dalomtörténetírás eszközei is szegényesek voltak ah­hoz, hogy leszámoljon a tévhi­tekkel. Hiányoztak a dokumentumok: maga az irodalmi anyag, amely a Tanács­­köztársaság alatt jött létre. Számos fővárosi és vidéki kutató sok esztendős, kitartó és fáradságos munká­jára volt szükség, hogy az ezer helyen szerteszórt, sárguló újságkötegek hasáb­jain, levéltárak porosodó zugaiban, írói hagyatékokban megbúvó értékes anyag napfényre kerüljön és a reformáció, a kuruckor költészete, negyvennyolc forra­dalmi hagyatéka mellett végre elfoglalja méltó helyét irodalmunkban az első ma .

Next