Valóság, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1959-05-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabolcsi Bence: A zene története (Sólyom György)
A MŰVÉSZETEKBŐL ! 35 teljesen indokolatlan és ízléstelen módon történő megrendítésével.. „Nyilvánvaló, hogy a rendezők teljesen shakespeare-ietlen módon állítják szembe a szabadságot az önkényuralommal, a szabadsághősöket a zsarnokokkal ... Jellemző erre az előadásról kiadott műsorfüzetben szereplő mondat, amely a következőképpen summázza a rendező felfogását: »A politika mindenképpen megrontja az embert, akár diktátor, akár szabadsághős az, aki foglalkozik vele.« Caesar és Brutus szerepe közé tehát egyenlőségi jelet tesz a rendező. De ugyan hol találni nyomát ennek az erkölcsi felfogásnak Shakespeare drámájában? A bochumi Schauspielhaus előadása ... csak arra jó, hogy utána a néző hazasiessen, s elővegye az igazi Shakespeare-t a könyvespolcról...” (Les Lettres Françaises, 769. szám) Haszontalan nemzedék A „Horizon ” című új, New York-i művészettörténeti folyóirat hasábjain első pillantásra megragadja az olvasó figyelmét Robert Brustein cikke: „A gondolatnélküli kultusz”. A különös cím mögött az amerikai művészet és irodalom bizonyos új jelenségeinek anatómiai pontosságú vizsgálata húzódik meg. Az amerikai — és általában a nyugati — kultúra válsága nálunk néha már unalmas közhelynek hat, mint téma és mint kifejezés. Erustein tanulmánya mégis figyelmet érdemel, mert annak ellenére, hogy szemmel láthatóan semmifélehatározottabb ideológia sem befolyásolja, puszta jóízlése lázad fel a jelenkori tengerentúli kultúra válságjelenségei láttán. Brustein régi motívummal kezdi a régi témát — az amerikai film analízisét nyújtja, és Hollywood tekintélyes súllyal szerepel a terjedelmes tanulmányban. Mindenekelőtt azonban megismerkedünk egy fogalmámal, a „Beat Generation” fogalmával. Az első szó az amerikai nyelvhasználatban annyit tesz: „haszontalan, mihaszna, semmirekellő”. Az egész kifejezés tehát így hangzanék: „A haszontalan nemzedék” vagy, ha jobban tetszik: „A mihaszna generáció”. Milyen hát ez a mihaszna generáció? Hősének fizikai képét, torz vonásait évente száz meg száz celluloid repíti szét az Egyesült Államokban és a nagyvilágban. Brustein képszerűen vetíti elénk a mihaszna nemzedék képviselőjének arculatát. Képzeljünk el egy öszszeráncolt szemöldökű, munkakerülő, félig piperkőc, félig (affektáltan) lumpenproletár öltözetű fiatalembert, aki jobb kezét hanyag mozdulattal tartja csípőjén, járása modorosan imbolygó, kezével időnként tétován végigsimítja borostás állát, krákog, morog, dünnyög, fintorog, néha ordít — de sohasem beszél. Sohasem szólal meg, de nem is tudna, hiszen gondolat nélküli hős. Brustein ezt ijesztőnek tartja és joggal. Hiszen a semmittevésen, az úttalanságon túl a haszontalan nemzedék tagjai — a vetítővásznon és az életben egyaránt — gyakran átlépik a bűnözés elmosódó határait, látszólagos flegmájuk mögött vad indulatok feszülnek, és ámokfutó dühük a könyvek lapjain és az utcasarkokon váratlanul szabadul el láncairól. Brustein szerint az új filmhős mindenesetre visszaesést jelent a múlt és a közelmúlt ugyancsak brutális, de időnként legalább értelmes szövegkönyvet használó férfi sztárjaitól. A gondolatnélküli hős, a haszontalan nemzedék reprezentatív képviselője nem csupán filmsztár, nem kizárólag „hipster” (huligán), hanem az irodalomban és a festészetiben is ijesztő tömegjelenségként bukkan fel. Az úgynevezett San Francisco-i Iskola, Allen Ginsberg, Jack Kerouac és a többi fiatal író önmagukat mintázzák meg affektáltan neoprimitív, formabontó könyveikben és verseikben. Irodalmi hőseik azonosak a vetítővászon gondolatnélküli hőseivel. Gondolatnélküliségük artikulálatlan hangokban és kakofonikus Wurlitzer-zenében jut kifejezésre. Vegyük Jack Kerouacot, a San Francisco-i iskola fiatal titánját. „On the Road” (Útőn) című regényében álnéven önmagát mintázza. Szkizofrén hőse óránkénti 170 kilométeres sebességgel száguldozik a műutakon, és „magához öleli az embereket, a hegyeket és a városokat”. Kerouac a sebességen kívül főként a nyers fizikai erőt isteníti, és különös gyengédség fűzi mindenhez, ami logikátlan és esztelen. 1957-ben megjelent, már említett művében így glorifikálja kedvenc embertípusát: „Csak az őrültek léteznek számomra; azok, akik őrülten élnek, őrülten beszél.