Valóság, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1959-01-01 / 1. szám - KULTURÁLIS FIGYELŐ - BÁN RÓBERT: A magyar film egy esztendeje
* Bán Róbert: A MAGYAR FILM szerint kétségtelenül legkiválóbb filmrendezőnk a pályájának újabb jelentős állomása. A filmugyan néhány szempontból vitathatóan tér el irodalmi szülőjétől, de megoldásaiban néhol egészen kiváló, magával ragadóan korszerű filmkifejezéseket használ. Törőcsik Mari Annája pedig olyan, amilyennek azt az író megálmodhatta. * Örvendetes jelensége az esztendőnek, hogy filmművészetünk — már ami alkotóit illeti —■ tovább fiatalodott. Új nevekkel ismerkedhettünk meg ismét, mint például Nádasy Lászlóéval — aki a „Tettes ismeretlen” forgatókönyv írójaként és társrendezőjeként jelentkezett, majd a „Razziá”-val debütált mint önálló rendező. Ennek a filmnek operatőrjét, Hildebrandt Istvánt is csak dokumentumfilmekből ismertük eddig, és hasonlóképp új neveket vonultat fel a Budapest filmstúdió másik, még be nem mutatott filmje, „A harangok Rómába mennek”. Ennek rendezője Jancsó Miklós, operatőrje Somló Tamás. Az első munkájukkal jelentkezők mellett néhány fiatal művészünk újabb eredményeivel megerősítette ígéretes hírét, vagy éppen még előnyösebb oldaláról mutatkozott be, mint például Révész György vagy Herskó János a rendezők, Szécsényi Ferenc az operatőrök közül. Az utóbbi nevéhez az „Édes Anna” képei fűződnek. Már kevesebb új névvel találkoztunk a szereplőgárdában. Semmiképp sem lehet helyesnek nevezni, hogy elkészült filmjeink egynegyedének Bara Margit, másik negyedének pedig Törőcsik Mari játssza a főszerepét. Jelentősebb felfedezés csupán a „Vasvirág”-ban sikerrel bemutatkozó Avar István és — számos szép színpadi eredmény után — Agárdy Gábor első főszerepe a „Csempészek”-ben. Hasonlóképp nem nagyon biztató a helyzetkép a forgatókönyv-írás területén. Amíg egyrészről újólag és ismét legnagyobb gondunk, hogy nincs elegendő forgatókönyv, ugyanakkor a bemutatott filmek mintegy felének szerzői a dramaturgiák belső munkatársai sorából kerültek ki. Ezen az áldatlan helyzeten azóta bizonyos átszervezésekkel igyekeztek változtatni. Kétségtelen, hogy a probléma megoldása: a kör szélesítése. A világért sem állítanánk azt, hogy helytelen, ha a filmíráshoz értő, abban járatos és tehetséges íróemberek most már — éppen mert több éven keresztül benne éltek a filmgyártás levegőjében s így elsajátították műhelytitkait — részt kapnak a forgatókönyvek megszületésében. Ellenkezőleg, inkább igyekezni kell ezek körét szélesíteni, mivelhogy a szcenáriumok kérdésének megoldásától függ filmgyártásunk növekedése. Többhelyütt érintettük most következő, utolsó kérdésünket. A célzások és utalások után térjünk rá nyíltan és mondjuk ki: filmgyártásunkat erősen fenyegeti az a veszély, hogy kifejezési formáiban elmarad a fejlődéstől. Végignézve a múlt esztendőben elkészült filmjeink sorát — egy-két nagyon becsülendő kivételtől eltekintve — nagyjából azok a kifejezési módszerek, a filmművészet eszközeinek ugyanolyan felhasználása jellemzi őket, ami húsz-harminc esztendővel ezelőtt volt szokásos. A filmművészetben azonban éppen ez idő szerint általános erjedés figyelhető meg. Világszerte találkozhatunk ezzel a jelenséggel. A Szovjetunióban éppúgy, mint a haladó nyugati művészek között egyre határozottabban bontakozik ki az a törekvés, hogy a film kifejezési formáit meg kell újítani. Itt most nem az olyan technikai újításokra gondolunk, mint a kinemaszkóp, kineráma stb. Ezek létrejötte és terjedése más jellegű, elsősorban gazdasági okok eredménye. Az említett művészek e technikai változásoktól függetlenül, főként a hagyományos keretek között a valóság művészi tükrözésének új metódusait kutatják. Már ezt jelentette az olasz neorealisták iránya is, amelyen azonban már túlhaladt a fejlődés. A fiatal amerikai rendezőgeneráció egy csupán a lényegre törő, sodró dinamikájú cselekményes előadásmódot kultivál, Kalatozov pompás filmjében („Szállnak a darvak”) a klasszikus montázsok szimbolikus, értelmi és érzelmi