Valóság, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1959-01-01 / 1. szám - KULTURÁLIS FIGYELŐ - BÁN RÓBERT: A magyar film egy esztendeje

* Bán Róbert: A MAGYAR FILM szerint kétségtelenül legkiválóbb film­rendezőnk a pályájának újabb jelentős állomása. A film­­ugyan néhány szem­pontból vitathatóan tér el irodalmi szü­lőjétől, de megoldásaiban néhol egészen kiváló, magával ragadóan korszerű film­­kifejezéseket használ. Törőcsik Mari An­nája pedig olyan, amilyennek azt az író megálmodhatta. * Örvendetes jelensége az esztendőnek, hogy filmművészetünk — már ami alko­tóit illeti —■ tovább fiatalodott. Új ne­vekkel ismerkedhettünk meg ismét, mint például Nádasy Lászlóéval — aki a „Tettes ismeretlen” forgatókönyv írója­ként és társrendezőjeként jelentkezett, majd a „Razziá”-val debütált mint ön­álló rendező. Ennek a filmnek operatőr­jét, Hildebrandt Istvánt is csak doku­mentumfilmekből ismertük eddig, és ha­sonlóképp új neveket vonultat fel a Bu­dapest filmstúdió másik, még be nem mutatott filmje, „A harangok Rómába mennek”. Ennek rendezője Jancsó Mik­lós, operatőrje Somló Tamás. Az első munkájukkal jelentkezők mellett néhány fiatal művészünk újabb eredményeivel megerősítette ígéretes hírét, vagy éppen még előnyösebb oldaláról mutatkozott be, mint például Révész György vagy Herskó János a rendezők, Szécsényi Ferenc az operatőrök közül. Az utóbbi nevéhez az „Édes Anna” képei fűződnek. Már kevesebb új névvel találkoztunk a szereplőgárdában. Semmiképp sem lehet helyesnek nevezni, hogy elkészült film­jeink egynegyedének Bara Margit, másik negyedének pedig Törőcsik Mari játssza a főszerepét. Jelentősebb felfedezés csu­pán a „Vasvirág”-ban sikerrel bemutat­kozó Avar István és — számos szép szín­padi eredmény után — Agárdy Gábor első főszerepe a „Csempészek”-ben. Hasonlóképp nem nagyon biztató a helyzetkép a forgatókönyv-írás területén. Amíg egyrészről újólag és ismét legna­gyobb gondunk, hogy nincs elegendő for­­gatókönyv, ugyanakkor a bemutatott fil­mek mintegy felének szerzői a drama­turgiák belső munkatársai sorából kerül­tek ki. Ezen az áldatlan helyzeten azóta bizonyos átszervezésekkel igyekeztek vál­toztatni. Kétségtelen, hogy a probléma megoldása: a kör szélesítése. A világért sem állítanánk azt, hogy helytelen, ha a filmíráshoz értő, abban járatos és tehet­séges íróemberek most már — éppen mert több éven keresztül benne éltek a filmgyártás levegőjében s így elsajátítot­ták műhelytitkait — részt kapnak a forgatókönyvek megszületésében. Ellen­kezőleg, inkább igyekezni kell ezek körét szélesíteni, mivelhogy a szcenáriumok kérdésének megoldásától függ filmgyár­tásunk növekedése. Többhelyütt érintettük most következő, utolsó kérdésünket. A célzások és utalá­sok után térjünk rá nyíltan és mondjuk ki: filmgyártásunkat erősen fenyegeti az a veszély, hogy kifejezési formáiban el­marad a fejlődéstől. Végignézve a múlt esztendőben elké­szült filmjeink sorát — egy-két nagyon becsülendő kivételtől eltekintve — nagy­jából azok a kifejezési módszerek, a film­művészet eszközeinek ugyanolyan fel­­használása jellemzi őket, ami húsz-har­minc esztendővel ezelőtt volt szokásos. A filmművészetben azonban éppen ez idő szerint általános erjedés figyelhető meg. Világszerte találkozhatunk ezzel a jelenséggel. A Szovjetunióban éppúgy, mint a haladó nyugati művészek között egyre határozottabban bontakozik ki az a törekvés, hogy a film kifejezési formáit meg kell újítani. Itt most nem az olyan technikai újításokra gondolunk, mint a kinemaszkóp, kineráma stb. Ezek létre­jötte és terjedése más jellegű, elsősorban gazdasági okok eredménye. Az említett művészek e technikai változásoktól függetlenül, főként a hagyományos kere­tek között a valóság művészi tükrözésé­nek új metódusait kutatják. Már ezt je­lentette az olasz neorealisták iránya is, amelyen azonban már túlhaladt a fejlő­dés. A fiatal amerikai rendezőgeneráció egy csupán a lényegre törő, sodró dina­mikájú cselekményes előadás­módot kul­­tivál, Kalatozov pompás filmjében („Szállnak a darvak”) a klasszikus mon­tázsok szimbolikus, értelmi és érzelmi

Next