Valóság, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6. szám - FÓKUSZ - CSOÓRI SÁNDOR: Gondolattársítások
FÓKUSZ CSOÓRI SÁNDOR Gondolattársítások Naponta hallom a keserű kifakadásokat : hiába minden, nem tudunk élni sehogy, annyi a zűrzavar, a mocsok, hogy bele kell dögleni. Társadalom? Munkahely? Civilizáció? Emberiség? Csapdák, félelmek, árulások! S mindezek tetejében még az ember magánélete is. Igen, igen a kapcsolatok, a viszonyok. Rettenetes ez az egész, úgy, ahogy van. Folyik az osztályharc a személyek között is az idő mindegyik pillanatában. Folyik nyíltan, fölszaggatva, föltépve az önérzet utcakövezetét, s folyik a föld alá kényszerítve, kiszámíthatatlanul, mitologikus árnyak segédlete mellett. Ha csak az ellenfelek közt folyna, még volna valami mentségünk, s találhatnánk is valamiféle kiutat, de folyik az egymást tisztelők között is, a szerelmesek közt, a barátok között. A szétszakadó kapcsolatok lógó cérnaszálai szőrén maradt idegvégződései tanúskodnak erről leginkább. Miért van ez így ? Miért folynak ezek a miniatűr háborúk, s mit szolgálnak ezek a hangyaszorgalommal pusztító, parányi katasztrófák ? Az egymás elleni harc a lét természetéből ered? Mondják: a tigris se nem jó, se nem rossz, mégis fölfalja a gazellát. Igen, de az ember az más. Tudatosan cselekedheti a jót vagy a rosszat. Ösztönei mellett — vagy éppen azokat szolgálva — tudata irányíthatóan működik. Ösztön és tudat ? A ragadozó ösztön helyett ragadozó tudat? Vajon van-e különbség? Feltétlen, de gyakran csak formális. Az állat fönn akar maradni, szaporodni akar, s ezért mindent elkövet, amit elkövethet. Az ember mindezen túl mást is akar. Az egyén legszívesebben egyedül csinálná azt, amit az egész emberi faj a cselekvés legszebb pillanataiban elért. Utazna, földrészeket hódítana, irányítaná a történelmet, rakétákat lőne föl, és a saját ízlése szerint rendezné be a világot: e rendkívüli dolgozószobát, hálószobát, száguldó vasúti fülkét. Csakhogy az ötödik, a tizedik, az ezredik egyén szintén a saját ízlése szerint szeretné berendezni. A személyiségek zárt világa éppen ezért ritkán találja meg a termékeny s a teljes összhangot. És ha megtalálja is, egy időre — barátságban, szerelemben, munkában, küzdelemben — fokozatosan fölbomlik az összhang, mert a másik fél vagy többet vagya kevesebbet akar, vagy másként akarja ugyanazt. A forradalomról, a szabadságharcról másként gondolkodott Kossuth és Petőfi. Mindegyik saját elképzelésének a megszállottja volt: megszállottja, szerelmese valamilyen önmagán túli célnak. A valamit akarók közti feszültség — akár árnyalati, akár világot szétválasztó — előbb-utóbb kirobban. S ha nyilvánosságra kerülhet, lehet hozzá igazodni: elfogadni vagy elvetni, dolgozni érte vagy meghalni. Tiszta helyzeteket azonban még a történelem is csak akkor teremt, ha az ellenfelek már lőnek egymásra. Az ide vagy oda tartozást sosem érvekkel igazolhatjuk, hanem cselekedeteinkkel. Döntéseink ereje nem az „igazság” erejével mérhető, hanem azzal, hogy mit tudunk megvalósítani belőlük. A választás, a döntés — mert nagyobb erőmezők taszítják-vonzzák az embert— a történelemben néha könnyebb, mint az egyének világában, ahol két egyforma önzés néz farkasszemet egymással. A harc — mivel közérdekű — mindig igazolhatóbb, mint az egyéni önzés. Ez utóbbi — Szabó Lőrinc szavával élve — mindig titkos párbaj. S mert titkos, sokkal nagyobb erőt köt le, mint ami nyílt. Régóta sejtem, az emberi kapcsolatok gyakran több villanyáramot fogyasztanak, mint a közösségiek, többet, mint a társadalmi hovatartozás, elkötelezettség. Számtalan ismerősöm van, aki erejének, képességének.