Valóság, 1968 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1968-04-01 / 4. szám - MAGYAR VILÁG - VÉGH ANTAL: Állóvíz (Jelentés Penészlekről, egy elmaradott faluról)

VÉGH ANTAL Állóvíz MAGYAR VILÁG JELENTÉS PENÉSZLEKRŐL, EGY ELMARADOTT FALURÓL Penészlek szülőmegyém egyik községe. Nem ismertem eddig, csak annyit tudtam róla, hogy van, hogy arrafelé még az isten is homok, és az ott élő emberek szegényeb­bek, mint másutt. Apám mondja a múltkor, hogy járt nálunk Majtison egy penész­­leki ember, szekeret akart venni. Még nagyapám is előkerült a messziről jött ember fogadására — Penészlek van hozzánk vagy negyven kilométer —, aki elmondta, hogy ők még a sajátjukon gazdálkodnak. Nagyapám sóhajtott is: — Akkor maguk felé boldog lehet a nép ! Az idegen mosolygott: — Ne kívánjanak abból a penészleki boldogságból! Nemrég irodalmi estre hívtak Penészlekre. Azzal a szándékkal indultunk, hogy elmondjuk a magunkét, és aztán köd utánunk. Nem így történt. Ez a falu, a homokba süppedt házak — némelyik olyan alacsony, hogy a kutya is mászkálhat a háztetőn; az idegenek láttán kapuba tóduló asszonyok, gyerekek, a kocsi mellett megálló penészleki paraszt, kalapot emelve, szinte a derékig meg­hajol­t, ez a falu segítségért kiált. Még az író tollához is, amelyiknek nem lehet több szerepe, mint hogy figyelmet ébresszen a falu iránt, amelyik szomorúbb és elhagya­­tottabb minden szabolcs-szatmári községnél. Ami Penészlek község életében óriás gond, az az ország gondjai között elenyészik. De ez a falu egy kis segítséget is hatal­mas kézfogásnak érezne. Honnan szerezhet az ember hitelt az előtt az olvasó előtt, aki nem ismeri Penész­leket, és nem elégszik meg a tisztes írói szándék hangoztatásával ? Miért ez az aggodalom ? Az ott-tartózkodás után a nyírbátori presszóban többekkel beszélgettem; hol voltam, mit tapasztaltam... És láttam az arcukon, hogy nem hiszi el senki, amit Penészlekről mondok. — És ha olyan is, kell ezt hírelni ? Változik ott attól valami ? Kinek lesz belőle haszna ? Nyírbátortól Piricsén át Penészlekre naponta van buszjárat. A község párttit­kára, az igazgató, a tanács elnöke bárkit szívesen végigkalauzol a falun, úgy, ahogy engem. Be lehet nyitni családokhoz — azokhoz is, akiket ez az írás említ. Aki végig­járta Penészlek község utcáit, megnézte, mi van a falun kívül és belül, és az itt leírt szavak hitelének hiányát érzi, annak felelnem kell ! Az iskolában — kérem szépen — mondja a község védőnője —, én két éve vagyok itt, rend­szeresen megtartom az iskolában az egészségügyi ellenőrzést az előírás szerint, de olyan még nem volt, hogy ne találtam volna a gyerekekben tetűt. Ruhatetűt is, fejtetűt is! A penészleki központi iskola szép, modern, nemrég épült. Körülötte nevelő­lakások, játszótér, park, kert, rohamosan növekvő jegenyék, akácfák, tágas folyosók, előtér, fogasos szekrények a kabátoknak, a tenterem déli oldala csupa ablak. Cserép­kályha ontja a melegek a falak hófehérek, a virágtartóban szép, zöldellő szoba­növény, a padok újak. És a padokban a gyerekek: tetvesek... VI/A osztály ; osztályfőnök Molnár Borbála tanárnő, az osztálylétszám 24. Az osztályból tízen még sohasem fürödtek fürdőkádban, 14 már igen. Érdemes sorba venni mind a tizennégyet: F. Miklós Budapesten bátyjáéknál. Sz. László

Next