Valóság, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1973-05-01 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Írások a színházról, 1972 (Szigethy Gábor)

KÖNYVEKRŐL kerek. Mert e könyv a művész mindennapi munkájáról vallott, a szerep formálódásáról s arról, miként formálja a szerepe is az embert. Műhelynapló volt a színész napi küszködéseiről, Hamlettal, a Tágóval, Don Juannal való birkózásairól. Gábor Miklós új könyve, A színész árnyéka azonban csak árnyéka a régi könyvnek. A színész most magáról, a magánemberről vall. Nem a színészről, csak az árnyékáról. Nem egy színész vallomása e kötet, hanem egy érzékeny intellektusú ember — aki foglalkozását tekintve egyébként színész — írói próbálkozása. Aki megpróbál nagyon őszinte lenni naplójában, de közben nagyon vigyáz a mondatok csiszoltságára is. Érdekes olvas­mány persze a könyv, hisz egy nagy színészünk írta, de bizonyíték is: az irodalomhoz írói képesség kell, s legyen bár óriási tehetségű színész valaki, a toll, ha nem színészetéről, hanem lelkéről vall, már gyakorta megbicsaklik. Ugyanez a hiba sok részletében jellemzi Latinovits Zoltán kötetét is. Ködszurkáló című könyvében olykor nem képes különbséget tenni a csak számára fontos családi vonatkozások s az egész színházművészetünket érintő kérdések között. De van a könyvben három fontos fejezet. A címadó Ködszurkáló már megjelent hat éve az Új írás hasábjain, s akkor is vitákat kavart. Mert Latinovits művészi magatartását nemcsak saját szerepének megformálásában jellemzi egy kemény önvizsgáló hajlam, új megoldások és lehe­tőségek keresése. Izgatja őt egész mai színházművészetünk, melynek állapota, mint tudjuk, nem rózsaszínű. A Ködszurkáló valóban csak a ködben szurkál, mint ahogy a kötetet bevezető levelezés­dokumentum is inkább csak jelzése a színházművészetünkben fellelhető szemléleti torzulásoknak, mintsem megjavításukra tett javaslat. A torzulásoktól persze Latinovits sem mentes, hisz ő is tevékeny része s részese a mai magyar színházművészetnek. S ha baj van a mai magyar színházművészettel, akkor ez nem­ csupán elmé­leti kérdés: a résztvevő sem lehet ment az egész hibáitól. Különösen nem, ha, mint Latinovits, minden idegszálával cselekvő­ alkotó résztvevője mai színházművészetünknek. Mert a viták, melyek Latinovits magatartásával kapcsolatosak, mindig rossz szögből vetítik elénk a képet, vagy mentegetik a művészt hívei, vagy elmarasztalják, akik a színházi testület­i vezetés becsületét védik, így aztán nem jutunk előbbre egy lépéssel sem. Latinovits ugyanis tagadhatatlanul fegyelmezetlen művész. Különösen akkor, amikor csak fegyelmezetlenségével tiltakozhat a rossz vezetés ellen. A Vígszínházban fegyelmezetlenkedett. Veszprémben mint rendező, maga tartott fegyelmet. S ez jelez valamit. Meglehet, az ő egyéni esetében a Vígszínház­ban előbb volt a fegyelmezetlenség, s csak aztán a színház vezetőinek értetlensége (a dokumentu­mok nem egyértelműen vallanak erről), de ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy a Latinovits festette kép ne lenne általában igaz: rossz a színházi szervezet, rossz a színházak működési rendszere, s ez kétségtelenül rongálja a valóban tehetséges színészek idegeit, tehetségét, alkotó­kedvét; ez mindig a tehetségteleneknek, a hivatalnok-művészeknek, a beletörődőknek kedvez; szaporodik a tehetségüket koptató-rongáló, elkeseredett tehetségesek száma; szaporodnak az öntelt, pontos, hivatalnok-művészek; és sok lúd disznót győz alapon a végén kiátkozzák a rend­bontókat. Akik semmi mást nem akarnak, csak szeretnének jobb, igazibb színházat csinálni. Mint például Latinovits Zoltán is. A Ködszurkáló utolsó fejezete, melyben Latinovits elmarasztaló véleményét fejti ki nem egy mai színházi rendezőnkről (név nélkül), persze csak általánosságokban mozgó vagdalkozás. Jelzése annak, hogy orvoslásra lenne szükség. A gyökerekig kellene visszamenni. Nem egy-egy rendező rossz gesztusain kellene elmerengeni, nem egy-egy színész hangos botrányáról kellene fecsegni, hanem felfigyelni a jelenségre: két kimagasló tehetségű, nagy színészünk is könyvet jelentetett meg az elmúlt évben, s mindkettő arról szól: rosszul érzi magát a színházban. Lehet, hogy a javas­latok, melyekkel megjavítani, megváltani szeretnék a színházat, nem jelentenek teljességükben járható utat. Végtére is nem az írás a kenyerük. Sem a megváltás. De nem rosszkedvűket kell felhánytorgatni, hanem színházi életünk vezetőinek azon kellene elgondolkozniuk , miképpen orvo­solhatók a rosszkedvűket kiváltó okok. Gábor Miklós és Latinovits Zoltán ugyanis színészek, akik estéről estére színpadra lépnek, s ha úgy érzik, nem megy jól az összjáték, ilyen-olyan könyvet írnak. Dicséretes, hogy jelezték a gondokat. Dicsérendő lenne, ha észre vennénk jogos pana­szaikat. Nem a fentiekhez hasonló végletes módon, de a színházi munka mindennapjairól, gondjairól, nehézségeiről vallanak más kötetekben is színészek, rendezők, elméleti emberek. Hont Ferenc most megjelent gyűjteményes kötetében (A cselekvés művészete) izgalmas volt újraolvasni Az eltűnt magyar színjáték című, nehezen megszerezhető könyvének érdekes fejezetét a színjáték világáról. Kazimir Károly írásait gyűjtötte kötetbe (A népművelő színház), tanulmányt, műhely­naplót, nyilatkozatot, emlékbeszédet, a rendezői gyakorlat szellemi forgácsait, értékes és érték­telen részeit. E kötet nem alkalmas arra, hogy olvastán megítélhessük Kazimir sokszínű színházi gyakorlatát, de épp ellentmondásaival, kereső-kutató feszültségeivel közelebb vihet Kazimir színházi törekvéseinek megismeréséhez, megértéséhez. Nem elméleti összegezése tehát e könyv munkásságának, nem is önelemző elméleti írás, csak a jelentős rendező szellemi-művészi önarcké­pének írásos töredéke, és ellentmondásaiban, részleteiben is figyelemre méltó önarckép.

Next