Valóság, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1975-11-01 / 11. szám - KÖNYVEKRŐL - A. A. Moles: A giccs, a boldogság művészete (Éles Csaba)
KÖNYVEKRŐL változata. Adva van tehát az aranyhíd, amelyen átvonulva azt mondhatnánk: íme, a kezdet. A magyar közoktatásügy fejlődése majd további területeken is elterjeszti. Ez azonban fölöttébb valószínűtlen. A csoportdinamika roppant időigényes eljárás, mert nemcsak a látható interperszonális kapcsolatok síkján zajlik, hanem „a kimondatlan elvárások, félelmek és remények” síkján is, „amelyek öntudatlanul meghatározzák az egyes tagok viselkedését”. Tömegméretű alkalmazását remélni olyan nevelési utópia, amelyet — az elmélet megkapó humanizmusát elismerve is — komolyan senki sem vehet. Valószínűleg a magyar előszó szerzőjének, Kozma Tamásnak van igaza, aki a csoportdinamika egyes elveinek, egyes technikáinak az olvasó személyén átszűrt gyakorlati alkalmazását véli reálisnak. Úgy tekint a csoportdinamikára, mint a viselkedéstudományi technikák egyik alkalmas csoportjára, amely megjavíthatja a pedagógusok nevelési kultúráját és emelheti szakmai presztízsüket. Tobias Brocher írása szép és szomorú könyv. Az emberi értékek megmentésének szándéka mozgatta tollát, ezért szép, de a lehetőségek világos korlátai pesszimiztikust rejtettek a sorokba, ezért szomorú. A szerző kiválóan tud szerkeszteni és jó stiliszta. Ilyen ökonomikus, tömör és gördülékenyen megfogalmazott munkát e pedagógiai sorozatokban talán nem is olvashattunk még külföldi szerzőtől. (Ez nyilván Szőnyi Gábor fordítói érdeme is.) Nem valószínű, hogy a magyar közoktatásban a csoportdinamikának jövője van, de ez a fenntartás összefér azzal az elismeréssel, amelyet a Csoportdinamika és felnőttoktatás irodalmi és szakmai értékei ébresztenek az olvasóban. KRONSTEIN GÁBOR A. A. Moles: A giccs, a boldogság művészete A szocialista országokban lejátszódó kulturális forradalmak a giccs problémáját állandóan napirenden tartják. A nálunk megjelent cikkek, tanulmányok, monográfiák (Hermann István könyve részben kivétel) az autentikus művészet formájában jelentkező giccstermékekre összpontosították mondanivalójukat. Moles könyve gyökeresen szakít ezzel a „szélmalomharccal”. Mint a kommunikációelmélet tudósa és a strukturalista módszer híve, a mindennapi élet jelenségeiben, mechanizmusában, a „giccsember” (H. Broch) életmódjában igyekszik megragadni a giccs mozgatórugóit. A strukturalizmus lényegében ignorálja Hegel híres tételét („egy dolog története maga a dolog”) , s innen van az, hogy Moses a giccs történeti helyét illetően elbizonytalanodik, kétértelműségeket mond. Egyfelől többször kijelenti, hogy a giccs nagy felvirágzása a burzsoá társadalom idejére tevődik, másfelől a giccsről mint „örök kategóriáról”, római, gótikus, rokokó stb. giccsről beszél. Ez utóbbi vélekedés oka valószínűleg az, hogy a császárkori Rómára vagy a rokokóra jellemző eklektikus zsúfoltság és dekadencia a giccsnek is jellemzője lehet. A legdöntőbb bizonyítékot e történelmietlen szemlélet ellen maga Moles szolgáltatja. Definíciói, példái, kritériumai szinte kivétel nélkül a polgári társadalomra utalnak. A giccs „a kisemberre van méretezve” — írja Moles. Vajon nem a Napóleon utáni korszak hívja életre a többre sóvárgó kisembert, azt a kisembert, aki az erőfeszítéseket kívánó, „emberfeletti” művészet helyett a kényelmesebb, „emberszabású” giccset választja? A kapitalizmus elidegenítő tendenciáira utal a címadó meghatározás is: „A giccs a boldogság művészete, és a boldogság társadalmi kényszere egyben giccskényszer is.” Vagy: melyik társadalomban jelentkezik önálló aktusként, öncélúan a vásárlási vágy? Mikor válik ketté a szükséglet valóságos szükségletté és „társadalmiasított” szükségletté? Márpedig mindezek a szerző szerint is a giccsjelenség helyét jelölik ki. Ha a giccs nem örök kategória, akkor nem is lehet inadekvát párja a művészetnek. Mert igaz ugyan, hogy az ún. nagy művészet eredeti és „jól megcsinált”, de ez igaz lehet a giccsre is (gondoljunk a „klasszikus” giccsregényekre !). Moles idézi Brochot (akinek egyébként a giccs monográfusai nagyon sokat köszönhetnek), miszerint minden művészetben van egy adag giccs. Ez igaz is, de csak a polgári korszak regényirodalmára (Szerb Antal is ebben az értelemben beszél Balzac kapcsán a „giccshatár”-ról). Talán még nagyobb logikai bukfenc Moles részéről, hogy a giccsről mint a népnevelés, a pedagógia, a társadalmi mobilitás eszközéről is ír. Vagy: Moles szerint a giccs volt az a nagy katalizátor, amely az akadémizmussal és a szecesszióval szemben létrehozta az impresszionizmust, az expresszionizmust, a Bauhaust. Igen, a vallásnak kétségtelenül nélkülözhetetlen szerepe volt az ateista írók fellépésében, az első világháborúnak az októberi forradalom kitörésében — de ez még nem jelenti azt, hogy piedesztálra is emeljük a vallást.