Valóság, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1975-11-01 / 11. szám - KÖNYVEKRŐL - A. A. Moles: A giccs, a boldogság művészete (Éles Csaba)

KÖ­N­Y­VEK­RŐ­L változata. Adva van tehát az aranyhíd, amelyen átvonulva azt mondhatnánk: íme, a kezdet. A magyar közoktatásügy fejlő­dése majd további területeken is elterjeszti. Ez azonban fölöttébb valószínűtlen. A cso­portdinamika roppant időigényes eljárás, mert nemcsak a látható interperszonális kapcsolatok síkján zajlik, hanem „a ki­mondatlan elvárások, félelmek és remé­nyek” síkján is, „amelyek öntudatlanul meghatározzák az egyes tagok viselkedé­sét”. Tömegméretű alkalmazását remélni olyan nevelési utópia, amelyet — az elmé­let megkapó humanizmusát elismerve is — komolyan senki sem vehet. Valószínűleg a magyar előszó szerzőjé­nek, Kozma Tamásnak van igaza, aki a csoportdinamika egyes elveinek, egyes technikáinak az olvasó személyén átszűrt gyakorlati alkalmazását véli reálisnak. Úgy tekint a csoportdinamikára, mint a visel­kedéstudományi technikák egyik alkalmas csoportjára, amely megjavíthatja a peda­gógusok nevelési kultúráját és emelheti szakmai presztízsüket. Tobias Brocher írása szép és szomorú könyv. Az emberi értékek megmentésének szándéka mozgatta tollát, ezért szép, de a lehetőségek világos korlátai pesszimiztikust rejtettek a sorokba, ezért szomorú. A szerző kiválóan tud szerkeszteni és jó stiliszta. Ilyen ökonomikus, tömör és gördülékenyen megfogalmazott munkát e pedagógiai so­rozatokban talán nem is olvashattunk még külföldi szerzőtől. (Ez nyilván Szőnyi Gá­bor fordítói érdeme is.) Nem valószínű, hogy a magyar közoktatásban a csoport­­dinamikának jövője van, de ez a fenntartás összefér azzal az elismeréssel, amelyet a Csoportdinamika és felnőttoktatás irodalmi és szakmai értékei ébresztenek az olvasó­ban. KRONSTEIN GÁBOR A. A. Moles: A giccs, a boldogság művészete A szocialista országokban lejátszódó kul­turális forradalmak a giccs problémáját állandóan napirenden tartják. A nálunk megjelent cikkek, tanulmányok, monog­ráfiák (Hermann István könyve részben kivétel) az autentikus művészet formájá­ban jelentkező giccstermékekre összpon­tosították mondanivalójukat. Moles köny­ve gyökeresen szakít ezzel a „szélmalom­­harccal”. Mint a kommunikációelmélet tu­dósa és a strukturalista módszer híve, a mindennapi élet jelenségeiben, mechaniz­musában, a „giccsember” (H. Broch) élet­módjában igyekszik megragadni a giccs mozgatórugóit. A strukturalizmus lénye­gében ignorálja Hegel híres tételét („egy dolog története maga a dolog”) , s innen van az, hogy Moses a giccs történeti helyét ille­tően elbizonytalanodik, kétértelműségeket mond. Egyfelől többször kijelenti, hogy a giccs nagy felvirágzása a burzsoá társada­lom idejére tevődik, másfelől a giccsről mint „örök kategóriáról”, római, gótikus, rokokó stb. giccsről beszél. Ez utóbbi véle­kedés oka valószínűleg az, hogy a császár­kori Rómára vagy a rokokóra jellemző ek­lektikus zsúfoltság és dekadencia a giccsnek is jellemzője lehet. A legdöntőbb bizonyí­tékot e történelmietlen szemlélet ellen ma­ga Moles szolgáltatja. Definíciói, példái, kritériumai szinte kivétel nélkül a polgári társadalomra utalnak. A giccs „a kisem­berre van méretezve” — írja Moles. Vajon nem a Napóleon utáni korszak hívja életre a többre sóvárgó kisembert, azt a kisem­bert, aki az erőfeszítéseket kívánó, „ember­­feletti” művészet helyett a kényelmesebb, „emberszabású” giccset választja? A kapi­talizmus elidegenítő tendenciáira utal a címadó meghatározás is: „A giccs a boldog­ság művészete, és a boldogság társadalmi kényszere egyben giccskényszer is.” Vagy: melyik társadalomban jelentkezik önálló aktusként, öncélúan a vásárlási vágy? Mi­kor válik ketté a szükséglet valóságos szük­ségletté és „társadalmiasított” szükség­letté? Márpedig mindezek a szerző szerint is a giccsjelenség helyét jelölik ki. Ha a giccs nem örök kategória, akkor nem is lehet inadekvát párja a művészet­nek. Mert igaz ugyan, hogy az ún. nagy művészet eredeti és „jól megcsinált”, de ez igaz lehet a giccsre is (gondoljunk a „klasszikus” giccsregényekre !). Moles idézi Brochot (akinek egyébként a giccs monog­­ráfusai nagyon sokat köszönhetnek), mi­szerint minden művészetben van egy adag giccs. Ez igaz is, de csak a polgári korszak regényirodalmára (Szerb Antal is ebben az értelemben beszél Balzac kapcsán a „giccs­­határ”-ról). Talán még nagyobb logikai bukfenc Moles részéről, hogy a giccsről mint a nép­nevelés, a pedagógia, a társadalmi mobili­tás eszközéről is ír. Vagy: Moles szerint a giccs volt az a nagy katalizátor, amely az akadémizmussal és a szecesszióval szem­ben létrehozta az impresszionizmust, az expresszionizmust, a Bauhaust. Igen, a val­lásnak kétségtelenül nélkülözhetetlen sze­repe volt az ateista írók fellépésében, az első világháborúnak az októberi forrada­lom kitörésében — de ez még nem jelenti azt, hogy piedesztálra is emeljük a vallást.

Next