Valóság, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1976-02-01 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Egy szociálpszichológiai könyvbírálathoz (Körmendy Györgyi)
KÖNYVEKRŐL morú könyv”, éspedig nem azért szomorú, mert olyan lírai részek vannak benne, amelyek rezignált együttérzésre indítanának vagy finoman szomorú hangulatba ringatnának; egyszerűen azért szomorú, mert — mint Kronstein Gábor írja — „bár az emberi értékek megmentésének a szándéka mozgatta a szerző tollát, a lehetőségek világos korlátai pesszimizmust rejtettek a sorokba”. Lehetséges, hogy a kritikus önmagából projiciálja bele a szomorúságot Tobias Brocher könyvébe. Úgy érzi, hogy a csoportdinamika „tömegméretű alkalmazása olyan nevelési utópia, amelyet az elmélet megkapó humanizmusát ismerve is, komolyan senki sem vehet”. Ha egy elmélet megkapóan humanista töltésű — márpedig a csoportdinamikát, sokszoros tapasztalatból ítélve, én is annak tartom — és ha ennek az elméletnek járható gyakorlati útjai vannak, annak éppen nálunk, éppen szocialista embert építőnevelő társadalmunkban van jövője. És hogy ez a jövő egy kicsit jelen is, bizonyítja az, hogy ebből az elgondolásból kiindulva, a gyakorlati megvalósulás első lépcsőfokaként ez év tavaszán már csoportdinamikai módszerrel vezetett pszichológiai továbbképző kurzusok voltak Miskolcon általános iskolai nevelők és iskolaigazgatók részére, akikhez néhány gyermekorvos is csatlakozott. A csoportokat a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szervezte, a városi és megyei Művelődésügyi Osztály jóváhagyásával és részben anyagi támogatásával. Az első, kísérleti jellegű kurzusok eredményeiről rövidesen tanulmány jelenik meg a Borsodi Szemlében. A kurzusokon nyert csoportdinamikai tapasztalatok tudományos feldolgozása és közlése folyamatban van. Itt csak annyit, hogy egy 18 és egy 7 tagú csoport hetenként egy-egy este másfél órára szabad, kötetlen beszélgetésre jött össze, nyolc héten át. A beszélgetés a csoportok tagjai által felvetett konkrét nevelési, családi, iskolai problémákról folyt. A pszichológus, aki a továbbképzést vezette, nem tartott előadást, hanem a minden csoport alapvető dinamikáját fokozó visszajelentést, önreflexiót segítette elő értelmezéseivel, mégpedig három szinten: a témák, az egyéni emocionális megnyilvánulások és a csoportmegnyilvánulások szintjén. A továbbképzés célja a nehezen nevelhető és a hátrányos helyzetben levő gyermekek problémáinak érdemleges megoldásához közelebb jutás volt, részben egymásnak adott tanács, részben nevelési attitűdváltás, részben az osztályban alkalmazható, itt nyert csoportdinamikai tapasztalatok segítségével. A beszélgetések igen pozitív légkörben folytak le, és utólagos kontrollal ellenőrizve is, általában érzelmileg oldó, emelő hatásúak voltak. Több fontos csoportdöntés született, amelyek közül leglényegesebbnek tartjuk azt, hogy a csoporttagok szerint minden iskolában kellene lenni ilyen beszélgető fórumnak, ahol az egyes gyerekekkel kapcsolatos nevelési problémák felvetésre és megoldásra kerülhetnének, mert nagy hiány az, hogy a nevelési problémák jelenleg csak spontán munkatársi, baráti beszélgetések tárgyai, és csupán akkor lesznek közüggyé, ha valami súlyosabb fegyelemsértés történik. Az induló csoportdinamikai módszerű továbbképző munka még nem tudjuk pontosan, hova fog fejlődni, és mikor kerülhet sor a csoportdinamika tömegméretű alkalmazására. Egy év tapasztalata, legalább 10—15 kurzus levezetése szükséges ahhoz, hogy anyagi, személyi téren konkrét további terveket lehessen felállítani. Nem hiszem, hogy reális lenne a csoportdinamika egyes elveinek, egyes technikáinak „az olvasó — vagyis a könyv olvasója — személyén keresztül átszűrt gyakorlati alkalmazása” — mint Kronstein Gábor hivatkozik erre írásában. A csoportdinamikától elválaszthatatlan, éppen, mivel a lényegéhez tartozik, az együttes élmény. Olvasni lehet és kell is hozzá — a mi kurzusaink résztvevői is rendszeresen kölcsönözték ezt a könyvet, a Pszichológia Nevelőknek-sorozat köteteit és egyéb kézikönyveket —, de csoportélmény nélkül az egyes elvek, módszerek alkalmazása könnyen „üresjárattá” lesz, sőt károkat okozhat. A személyiségnek, aki a csoportmódszereket alkalmazza, legalább bizonyos mértékig szintén alkalmassá kell lennie azok alkalmazására, ez pedig csak együttes munkában érhető el. Viszont éppen mivel itt általában egészséges emberekről és hivatásos nevelőkről van szó, véleményem szerint viszonylag könnyen átadhatók a pszichológiai alapképzettségre épülő csoportdinamikai ismeretek, így a csoportvezetés munkája is. Éppen ezért lehetséges a továbbképzési forma szélesebb körben való elterjesztése. Sokat foglalkozunk manapság az oktatás és nevelés, az iskolai munka lényegesen megváltozott társadalmi-gazdasági-technikai követelményekhez történő adaptálásával. Fokozott feszültséget okoz az a probléma, éppen az iskola előtt álló fokozódó követelmények miatt, hogy a gyerekeket a pedagógusok általában nehezebben kezelhetőnek tartják, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Sok osztályközösségben a komoly nevelési problémát okozó gyermekek száma eléri a tanulólétszám 40—50%-át. Sok az általános iskolát el nem végző, le