Valóság, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1977-06-01 / 6. szám - LENGYEL LÁSZLÓ - PAPP ZSOLT: Válság- és társadalomelméletek: kihívás és válaszkísérletek

2 LENGYEL LÁSZLÓ—PAPP ZSOLT: VÁLSÁG- ÉS TÁRSADA­LOMELMÉLETEK... magunknak (a magunk meghatározása szintén döntő tényező) azt a „nyelvet”, ami a világ többi „nyelvét” befolyásolja, ha éppen meg nem határozza. Ha sikerül felfedni az adott társadalomstruktúra autonóm „nyelvi” törekvéseit (például, ahogy Marx fedte fel a XIX. századi Franciaország „kifejeződésében” a politikai-jogi nyelvet vagy a német filozófiai nyelvet stb.) és vonatkozását a többi autonóm „nyelvekre”, választ kapunk a fordítás lehetőségeire is. De lehet-e ugyanazon módszerrel megközelíteni két (vagy több) szellemi vilá­got („nyelvet”)? Mit jelent a módszer ugyanazonsága és mit a tárgyé? Eljutva a probléma gyökeréhez: miért éppen ezt vagy azt a szellemi világot vizsgáljuk, milyen világtörténeti szemszög biztosítja a vizsgálati módszer ugyanolyanságát ? „A kérdés a következő: mire kell orientálódnunk történelmi-szisztematikus tanul­mányainkban? Úgy vélem, hogy az az irány, amelyet Marx mutatott, materialista módon átdolgozva a klasszikus idealista filozófiát, eléggé világos. Az ő történelmi­­szisztematikus vizsgálódásai mindig az egyik vagy a másik rendszer legtipikusabb, klasszikus formáira irányultak, s ezt Anglia példáján elemezte. Teljesen tisztában volt azzal, hogy a kapitalizmus létezik Dániában is, Portugáliában is, de törté­nelmi-szisztematikus munkáját nem tekintette csökkent értékűnek csak azért, mert Portugáliát figyelmen kívül hagyta.” (Lukács). Történelmi-szisztematikus tanulmányainkban tehát először meg kell határoz­nunk a világtörténelmileg hegemón erő helyét és szerepét — így a XIX. században Marxnak Angliát, ma az Amerikai Egyesült Államokat —, majd meg kell vizsgálnunk, hogy ez a hegemón erő hogyan szervezi maga köré (vagy ellen) a viszonylag autonóm „nemzeti” erők gazdasági és szellemi életét, mennyiben képes magát nem csupán gazdasági, hanem szellemi klasszicitásként is felmutatni. Marx ugyanis már rámu­tatott A politikai gazdaságtan bírálatának bevezetésében arra, hogy a gazdasági érte­lemben legfejlettebb nem szükségképpen esik egybe a művészi, kulturális értelemben vett legfejlettebbel. Vagyis nem szükségképpen a gazdaságilag, politikailag és kato­nailag hegemón USA képviseli a filozófiai és tudományos „nyelv” legfejlettebb for­máját. Ugyanakkor a tőkék koncentrálódása és internacionalizálódása szükségkép­pen generalizációs erőt kölcsönöz a hegemón gazdasági és politikai szerepet játszó országnak (illetve országcsoportnak). A szellemi életbe való behatolás egyszerre függ a „kapcsolt” ország gazdasági, politikai struktúrájától, a behatolás erősségétől, a felépítmény hagyományos árokrendszerétől. Világtörténelmi nézőpontból sem a francia, sem pedig a nyugatnémet szellemi világ nyelve nem jelenhetne meg törté­nelmi-szisztematikus tanulmányainkban, amennyiben a szellemi élet „véletlenszerű­ségeit”, az „eltérő elemek összecsapásait” közvetlenül a gazdasági láncolatból vezet­nénk le, mivel csak „fokozatilag” különböznek Dániától és Portugáliától, az Egyesült Államokhoz képest. Létezik-e még, és létezhet-e még önálló, autonóm „nemzeti” tudományos nyelv az amerikai generalizáló tudományos nyelvvel szemben, és ha igen, melyek azok, és milyen függetlenségi „fokozatban” ? A generalizálódás folyamatát mint az impe­rialista internacionalizálódás folyamatát tekintjük, amelyben az amerikai játssza a hegemón szerepet. Van-e reális esélye az önálló filozófiai nyelv fennmaradásának a generalizációs ideológiával szemben, mint ahogy van-e realitása a tőke előtti vagy preimperialista formáknak a modern társadalomban ? Nem falja-e föl a tőkés rendszer általában és annak vezető hatalma különösen az önálló nemzeti „nyelveket”? Ha igen, akkor nincs más hátra, mint a falás folyamatának leírása, azaz az amerikai tudományos és filozófiai nyelv uralmi —­ alávetettségi rendszerének elemzése. Sartre a politikai felé­pítmény erőszakos szembenállását, vagyis az állami és pártpolitikai érdekek ellen­állását mutatja a hagyományos formák felszámolásának ellenzőiként. De fennma­­radhat-e sokáig egy ilyen ellenállás ? Megállapítható az az általános tendencia, hogy az amerikai ideológia minden területen feltartóztathatatlanul tör előre. De ez az előretörés már egyszer megtört a 68-as radikalizmus gátján. És ez a gát nem a poli­tikai állam és a pártpolitika hagyományos korlátaiban jelentkezett, hanem az egyen­lőtlen fejlődés anyagi és szellemi feltételeiben. Ebben az időszakban Nyugat-Európa

Next