Valóság, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1977-07-01 / 7. szám - LENGYEL LÁSZLÓ - PAPP ZSOLT: Legitimációs válság vagy a szerkezet válsága?

2 LENGYEL LÁSZLÓ — PAPP ZSOLT: LEGITIMÁCIÓS VÁLSÁG VAGY A SZERKEZET VÁLSÁGA? Részben máris választ kaptunk egyik kiinduló kérdésünkre. Miért ír Habermas válságelméletet ? Mert valamit — a nyugatnémet polgári szociológián belül csaknem egyedül, mindenesetre egyedülálló élességgel — észrevette azt, hogy létezik olyan „jól integrált” és „mintaszerűen” működő társadalom, amelyben azok az értelmezési rendszerek, melyek korábban az állampolgároknak a társadalommal, s ezen keresztül önmagukkal való azonosulását szolgálták, elvesztették erejüket és funkciójukat. A kései kapitalizmusban — mondja Habermas — sem a hagyomány, sem az ideológiák nem nyújtanak már társadalmi összetartó erőt. Nem teremtenek társadalmi közmegegye­zést, nem működnek a zökkenőmentes társadalmi együttélés legitimációs biztosítékai­ként. A társadalom mégis „sínre van téve”, a rendszer fogaskerekei „olajozottan” illeszkednek egymáshoz. Ezt a helyzetet azonban meg kell magyarázni ! Hogyan mű­ködhet összeroppanás nélkül egy olyan társadalmi szisztéma, amely állampolgárai részéről nélkülözi az önmagával való azonosulást? Amely nélkülözi az azonosulást lehetővé tevő értelmezési rendszereket? Nos, Habermas kiinduló „alapélménye” ez: a kései kapitalizmusban a polgári ideológiák — köztük a filozófiák és sporálrendszerek — elvesztették azt a funkciójukat, hogy elfogadtassák a társadalmat, hogy elősegít­sék a vele való azonosulást. Ennek következtében a magasan fejlett tőkés társadalmi rendszerek társadalmi integrációjának károsodása volna várható. Az állampolgárok „sehogy sem” — sőt rosszul, illetve „nem tudják, hogy rosszul” — érzik magukat.­ Csakhogy a válság előfeltételei ezzel még nincsenek kimerítve. Az identitás-válság : tudati válság, ideológiai válság. Mindez pedig kevés — mond­ja Habermas. Egy társadalom nemcsak és nem mindig akkor kerül válságba, ha tagjai azt mondják: válság van. A hagyomány és a tudatformák a történeti kontinui­táson belül is változhatnak. A válságfolyamatok objektivitásukat megoldatlan vezérlési problémáknak köszönhetik. Az identitás-válságok összhangban állanak a ve­zérlési problémákkal. Ugyanakkor a vezérlési problémák a cselekvő szubjektumok számára többnyire nem tudatosak, létrehoznak viszont olyan következmény-problé­mákat, amelyek sajátos módon kihatnak tudatukra. Úgy, hogy a társadalmi integrá­ció — azaz az identitás — veszélybe kerül. A kérdés éppen az, hogy mikor lépnek fel olyan vezérlési problémák, amelyek ezt a feltételt teljesítik. Egy társadalomtudomá­­nyilag elfogadható válságfogalomnak ezért meg kell ragadnia a rendszerintegráció (vezérlési problémák) és a társadalmi integráció (azonosság-élmény és lojalitás) össze­függését. Habermas utal rá, hogy ez a két szempont eltérő elméleti hagyományból szár­mazik.­ Az életvilág és a rendszer fogalmainak megkülönböztetésével választja el és hozza összefüggésbe a két síkot. Az életvilág nézőpontja egy társadalom normatív struktúráinak — értékeinek és intézményeinek — szemügyre vételekor segít. A társadalmi fejleményeket és állapo­tokat ilyenkor a társadalmi integrációhoz való hozzájárulásuk szemszögéből elemez­zük. (Parsons nyelven : integráció és mintafenntartás.) A normatív struktúrák gyűjtő­­fogalma Habermasnál felöleli az adott társadalomban létező — többnyire ellentétes — önigazolások, érvényességi és érvényesülési igények rendszerét, amelyekben valami­lyen formában a társadalom működtetésére vonatkozó óhajok és elképzelések fogal­mazódnak meg. A normatív struktúrák hátterét érdekek alkotják, megjelenésük — ki­csapódásuk — az értékek világa. Mindezekre eltérő magatartásformák épülnek.­ Mármost hogy a normatív struktúrák közül melyiknek van „igaza”, az alapvetően más kérdés, mint a technikailag értékesíthető instrumentális tudás „igazsága”. Utóbbi ugyanis a „valaminek való megfelelésen” — vagy ennek elmaradásán — nyugszik, míg a normatív struktúrák „igazsága” nyilvános vitát igényel, ahol a diskurzusban lejátszódó önigazolások és álláspont-levizsgáztatások eredményeként előáll valamilyen közmegegyezés. Hogy aztán az egymást kizáró igények és óhajok világát az osztálytársadalom keretei között milyen diskurzus útján lehet közmeg­egyezésre vinni, erre Habermas lakonikus felszólító móddal válaszol : meg kell próbál­ni. Mindenesetre nem meglepő a plurális igazság ilyen modellje: nem egyéb, mint a polgári társadalom NSZK-beli fejlődésének illuzionisztikus és dezilluzionált leírása."

Next