Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám - HOZZÁSZÓLÁS - KOSÁRY DOMOKOS: Módszertan vagy bűvészkedés?

HOZZÁSZÓLÁS a török hódítás folyamatának e több helyt megfigyelhető, fokozatos, szakaszos jellegét, hanem úgy véli, hogy Szulejmán nem meghódítani, hanem csak megnyerni akarta magának Magyar­­országot, védekezésül az 1519, vagyis V. Károly császárrá választása óta fenyegetővé nőtt Habsburg-hatalommal szemben. Mellékes, hogy e feltevést Perjés a korábbi szakirodalom, így Thury ismeretében vagy anélkül fogalmazta-e meg. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a török már a XV. század folyamán, tehát jóval V. Károly előtt is közvetlenül fenyegette Magyar­­országot. Szorítása csak átmenetileg, olyankor enyhült, midőn visszaverték, mint Hunyadi Nándorfehérvárnál 1456-ban, vagy midőn a Perzsia és a Közel-Kelet elleni háborúk foglalták le a messzi túloldalon, mint a XVI. század elején. Ne áltassuk magunkat: a balkáni országok sorsa világosan mutatja, hogy a török hódítás veszélye, amely azután könyörtelen realitássá a XVI. században változott, már akkor ott lebegett Magyarország felett, midőn V. Károly még meg sem látta a napvilágot. S ha egy ily folyamat fennállt később is, előbb is, külön, súlyos bizo­nyítékok nélkül aligha fogjuk elképzelhetőnek tartani, hogy közben egy múló pillanatra meg­szakadt, éppen azon Szulejmán jóvoltából, akinek nevéhez Magyarország bukása fűződik. Hozzá­tehetjük: a valóban jól értesült török Porta nagyon is jól tudta azt, hogy a Habsburg-hatalom már a keresztes hadjáratot emlegető Miksa (1493—1519) alatt fontos potenciális ellenfélnek szá­mított, viszont éppen V. Károly megválasztása óta, a kibontakozó nyugati, francia rivalitás következtében egyre kevésbé volt támadóképes kelet felé. Azután, ha Szulejmán mégis pusztán védekezni akart volna a Habsburg-országok ellen, mint Perjés hiszi, akkor miért átvonulási, vagyis támadási lehetőséget követelt volna ellene Magyarországtól is? De ellentétbe jut Perjés önmagával még sajátosabb formában is. Többünk nézete szerint ugyanis Szulejmán trónra lépése után, még a régi feltételekkel ajánlott békét Magyarországnak. Perjés viszont, aki hősében a jóakaratú, megnyerő politika képviselőjét szeretné felfedezni, azt bizonyítja, hogy a szultán már ekkor az adót, a katonai átvonulást, vagyis ténylegesen a vazallusi viszony elismerését kö­vetelte Magyarországtól. De hát ha Szulejmán, elődjeitől eltérően, nem alávetni, hanem valóban megnyerni, a maga oldalára állítani akarta volna, épségben és önállóan, Magyarországot, akkor miért lépett volna fel, éppen ő és éppen ekkor, olyan merőben új, minden korábbinál jóval ag­resszívabb követelésekkel, amelyek a magyar politikának, éppen ellenkezőleg, eleve elriasztásá­ra, kétségbeesett védekezésbe szorítására voltak csak alkalmasak ? Ennek magyarázatához nyilvánvalóan nem elég a nálam felsorolt és behatóan elemzett forrásokat amúgy egy ujjal sze­­melgetni, hogy az eleve kész válasznak mi felel meg és mi nem. Nem segít, ha felbukkan —Perjés irodalmi működésében először — a nálam idézett Spanduguino (és nem Sagundino). S nem elég a jól értesült Tubero kortörténeti művével szembeállítani azt a gyenge kis szöveget, amely Verancsicsnak csak kiterjedt anyaggyűjtésében maradt ránk, de amely nem „Verancsics műve” volt, mint Perjés hiszi, és amely így nem is szükségképpen Verancsics véleményét tükrözi. Perjés közhelyet bizonygat hosszasan, midőn azt fejtegeti, hogy Magyarország meghódítását nem indokolták olyan gazdasági megfontolások, mint korábban a Közel-Keletét. Persze, hogy nem indokolták, és így a hosszan idézett portugál fűszerkereskedelmi adatok témánk szempontjá­ból irrelevánsak. Csakhogy nem indokolták ily megfontolások előzőleg a Balkán meghódítását sem, amelyre azonban mégis sor került. A hódító politikában többféle momentum érvényesült. Továbbra is osztom a turkológus szakemberek azon véleményét, hogy a hódító hadjáratok alapvetően az oszmán birodalom belső feltételeivel függtek össze, és hogy adott esetben bizonyos szerepe volt a „zsákmányra éhes janicsárok s a fanatikus hívők” követelésének is. Perjés ezt úgy „adja vissza”, mintha „fanatikus és zsákmányra éhes tömegek” nyomásáról beszélnék, és mintha ebből az következnék, hogy „az egész oszmán birodalom minden osztályának egyforma érdeke lett volna a folytonos háború”. Ne feszegessük, hogy a szövegek kicsavarása mennyiben egyez­tethető össze a módszertan vagy akár csak az illemtan szabályaival. Perjés szerint a Magyaror­szág elleni háborús török-részről roppant kockázatos, sőt reménytelen (! ?) volt, annál inkább, mi­vel az „általa kidolgozott hatósugár-elmélet” szerint Magyarország tulajdonképpen már kívül esett a török haderő akciórádiuszán. De kár, hogy nem egészen így volt! A valóságban ugyanis, mint már az iskolában tanultuk, a török mégis elfoglalta Magyarország nagy részét, mégis megszállva tartotta Budát több mint másfél évszázadon át, sőt még a XVII. században is újabb terjeszkedéssel próbálkozott, vagyis a döntő történelmi tények mégis túltették magukat az ilyen utólagos okoskodásokon, amelyek nyilvánvalóan csak nagy óvatossággal, más tényezők figyelem­­bevételével alkalmazhatók. Erre már mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom rámutatott, Perjés azonban itt is úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Az ámuló közönség előtt, ki­­gyúló fényben és dobpergés közt újra színpadra lép a bűvész, és cilinderéből újra előrántja a nyu­­lat, pedig az, szegény, közben már kimúlt. De ha az ilyen mutatvány, döglött nyulakkal, ezentúl is mindaddig megismételhető, amíg Magyarországon engedékeny szerkesztő és gyanútlan olvasó akad, akkor mit tehet az a történész, a másik oldalon, aki változatlanul a módszertan, a forráskritika, a bizonyítás valódi szabályaihoz tartja magát ? Figyelmeztethet persze arra, hogy az adatok önkényes kezelése és elhagyása mily félrevezető lehet. Megkérdezheti Perjést, hogy ha már Káldy-Nagy Gyulára vagy Kubinyi András

Next