Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám - KÖNYVEKRŐL - Széchenyi és Kossuth vitája (Lackó Mihály könyve) (Lengyel László)
Széchenyi és Kossuth vitája LACKÓ MIHÁLY KÖNYVE „A közönség, amely azzal párhuzamosan, hogy mind népesebb, egyre kevésbé mafla, több apró igaz tényt akar olvasni egy adott szenvedélyről, élethelyzetről stb. stb.” — írja 1840-ben Stendhal Balzacnak. Óhatatlanul vezérfonal lehet ez a stendhali gondolat, amikor Lackó Mihály látszatra népszerűsítő történeti munkáját a kezünkbe vesszük. Látszatra ismeretterjesztő ez a mű, de már a bevezető rávilágít, hogy irodalmi kísérletről van szó. De milyen műfajban ? Regény vagy elbeszélésfüzér ? Dráma prózai betétekkel ? Lírai életrajz vagy esszék láncolata? Lehetne mindegyik, de egyik sem. Félek, hogy éppen ez a besorolhatatlanság (szaktörténelem és irodalom határmezsgyéje) visz félre olvasót és kritikust: nem nagyon szeretjük a meglepetéseket. Ez a műfaji besorolhatatlanság bizonyos fokig megkérdőjelezheti a mű egységét : a szerző minden mutatványra kész, a könyv egyik fejezete dráma belső monológokkal, a másik esszé Németh László veretes igényével, a harmadik éppen lírai rajz — és ez nem stílus, modor és forma kérdése, de a tartalomé is. Sokszor kell belevágni a könyvbe, mégis érdemes. Egy zenei kompozíció fenségével hömpölyög és kavarog két nagy egyéniség hajszolódó vagy el-elnémuló vitája, és mégis nyilvánvaló, hogy a szerző a mikrovilágok minden mozdulását érti. Úgy gondolom, hogy tartalmilag három fontos ponton vált ki majd vitát a könyv. Az első a politika, a régi vagy új, a „bűverejű” politika könyvbeli értelmezése, a második ezzel szoros összhangban a reformkornak mint hanyatlásnak, mint örvénybe hullásnak az ábrázolása, végül — harmadikként — a széchenyista „modor”, a „byronkodás”, a romantikus irracionalizmus vádját vonhatja magára a szerző. Beszéljünk mindjárt a politikáról. Lackó már a kezdet kezdetén Berlioz naplójával és a Vieuxtemps-esettel azt rögzíti az olvasóban, hogy a reformkor egyik legtragikusabb és legmodernebb ellentmondása: a politika eszközével egymástól távol álló dolgok, élettevékenységek mérődnek össze és kerülnek újrafeldolgozva az emberek tudatába. Egy zenedarab elját KÖNYVEKRŐL szása vagy el nem játszása politikai tett a magyar élet színpadán. A költészet, a gazdálkodás, a társasági élet — mind politikai gesztus. Tragikuma, hogy a bűbájos politika nemcsak elvarázsolja, de el is nyomja, meg is nyomorítja a tevékenységet a maga tisztaságában és egyediségében, mert általánossá és tömegessé teszi, ezáltal megsemmisítve minden magánjellegért. De modern is egyben és előrevivő, mert egyesíti az egyedit, a tevékenységnek, a gesztusnak erőt, támogatást, társadalmi értelmet kölcsönöz, még ha nem is azt a tevékenységet és gesztust támogatja, amelyet elgondolója eredetileg kívánt. Megszűnik a való élet, a gondolkodás és a tett egysége, és nem valami taktikázó és kisstílű, mit sem látó, durva politikában, de általában a politikában. Nincs jó és rossz politika ebben az értelemben, hanem csak az élet és a politika ellentmondása létezik. Széchenyit lassan felfalja és megemészti ez a politika, amelyben elveszíti eredeti szándékait és vágyait, gondolatai meghamisítva és eltorzítva jelennek meg a köznyilvánosság előtt, nem önmagáért éljenzik vagy abcugolják, hanem politikai gesztusaiért, egy számára ismeretlen megnyilvánulásáért. És ami legfontosabb, elveszíti benső csendjét, zaklatott emberi harmóniáját. De Kossuth sem jár jobban a szerző szerint : akkor emelkedik a politikai személyiség rangjára, és ami több, akkor nyeri el az emberi egyéniség és méltóság súlyát, amikor világossá válik számára, hogy a politika egységesítő szellemébe vetett hit és illúzió mögött az ezerfejű hidra tömeges széthúzása és a demokratikus politizálás tehetetlensége és lehetetlenülése rejtőzik. Kossuth akkor lesz tragikus hős, amikor a politika „cserbenhagyja”, méghozzá nemcsak a régi, nemesi sérelmi politika, de az általa teremtett modern pártpolitika is. Addig Kossuth csak jó politikai mesterember, ügyes taktikus, de felébredése a politikai tömegesség álmaiból valóságos és mély érzéseket ad nemcsak számára, de mozgalma számára is. Nem kétséges, a mindent elnyelő, behálózó és átszövő tündén és ördögi politika elemzése a reformkor lényegét ragadja meg, és hiányolhatjuk ugyan ebből a könyvből a gazdaság tárgyi világának és folyamatainak alaposabb leírását vagy éppen a vallás szerepének elemzését, de ezeket a hiányokat betölti a szerző természetéből sarjadó politikusság. 7*