Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám - KÖNYVEKRŐL - Széchenyi és Kossuth vitája (Lackó Mihály könyve) (Lengyel László)

KÖNYVEKRŐL Csak arra vállalkozik, amit valóban tud és amit a maga számára valóban lénye­gesnek tart. Ezért néhol talán kevésbé árnyalt ez a bűbájos politika, az olvasók a politikai rendszer szövedékén itt-ott nehezebben láthatnak át, kíváncsiak, met­­től meddig régi ez a politika és mikortól kezdve új ? De nem lehet nem csodálni ezt a gyönyörű politikai szőttest, amelyben ott látható Kossuth jól felépített taktikai mesterműve (A legnagyobb magyar című fejezet), és egész tudatosan kimunkált éle­te — és ott cikázik Széchenyi „a lehető leg­jobb s józanabb rendszer elhatározásán és felállításán”. Csoda-e ezek után, hogy Lackó Mihály — talán a közvéleménnyel ellentétben — a re­formkort nem felszárnyalásnak, ellenkező­leg, hanyatlásnak láttatja, hogy a Hitelt megíró Széchenyi már csak lefelé süllyed, minél nevezetesebb a „közvilágban”, annál elveszettebb önmagában. Hogy bár e kor­szak a nagy teljesítmények, de mégis inkább a nagy csalódások kora? „A magyar költő­nek nincs többé ideje, hogy vállalatait kiér­lelje, a korszerűség kisszerűségre kényszeríti, előrehaladván a politikában, lefelé megyünk a költészetben” — írja a harmincas évek vé­gén Erdélyi János. Jelentős sorok ezek, a könyv számos gondolatára ráirányíthatják a figyelmünket: többség és minoritás (a többség elnyerése elmerülés-e a kisszerűség­­be, vagy a kisebbségben maradás a tömegnek igazságos ítéletét tükrözi-e stb.), mennyiség és minőség kérdése ez, hogy a társadalom a bonyolultság vagy az egyszerűség felé halad-e; a dolgok előrehaladása az egyik irányban nem visszafelé menetel-e a má­sikban stb. Nem tagadom, kemény ítélet­nek látszik a reformkort hanyatlásnak tekinteni, oly kemény ítélet ez, mint Petőfi Felhők-ciklusát tartani a költő csú­csának, melyről csak leszállt a későbbiek­ben. Ha elismerjük, hogy a politika lerom­bolja az emberi kapcsolatok hagyományos építményeit, ha megengedjük, hogy a poli­tika a gazdaság, a művészet „természetes” rendjét egy idegen renddel helyettesíti, úgy ez a merész vélekedés jogosultnak látszik. A szerző csak a tragikumot kívánja bemu­tatni: két hőse azok közül való, kiknek elsőként kell szembenézniök az élet töme­gességével, kiknek a maguk megváltásá­hoz az egész megváltoztatását és megváltá­sát is el kellett volna végezniük. Egy szá­zaddal szembeúszni, lelkiismeret szerint — ez Széchenyi bukása. Kifejezi-e ez a re­formkort? Nagy kérdés. De akkor az is kérdés: ez a két ember-e a reformkor valódi hőse? Itt kell válaszolnunk a harmadik kér­désre: ,,széchenyista”-e Lackó Mihály könyve ? Ha ezen politikai vonalat értünk, semmiképpen sem az. Tartózkodással, néha lemondással vagy gyöngéd iróniával kezeli a politikus Széchenyit, ami nem jelenti azt, hogy ne tárná fel ebben a tevé­kenységben is Széchenyi racionális meg­közelítésmódját. Nincs benne elfogultság: a politikában „elveszett” Széchenyivel szembeni pontos és hideg objektivitás meg­lepetés, ha a byroni szenvedélytől átfűtött életrajz után olvassuk. Tudatos a meg­lépés: Lackó Mihály azt kívánja érzékel­tetni, hogy ez a magával azonosulni akaró, emberi kapcsolataiban teljességre törő, esztétikailag „megkomponált” ember: Széchenyi, a személyiség, hogyan veszti el a politikában mélységét, hogyan töredezik cserepekre világa, hogyan embertelenül el önmagától; és Kossuth Lajos, ez az isten háta mögötti, provinciális, prózai parvenü hogyan nő fel a tömeges politikából való kiábrándulása folytán Széchenyi mellé, sőt fölé. A legfelkavaróbb a két férfi keserű hangos levélváltása sikertelen országgyűlési közös csatájuk után: felemelő az a toleran­cia, az a gerinces méltóság, ahogy Kossuth Széchenyi gyeplőt vesztett vádjaira felel. És becsülésre méltó Lackó toleranciája is, aki a Kossuthtal szemben érzett ellenszen­vét (nem tagadhatjuk, megvan a könyv­ben) legyőzi, és mintegy igazságot szolgáltat Kossuthnak. Kiváló zenei ellenpont ez, bár van benne bizonyos romantikus átmenet­­nélküliség, Kossuth megvilágosodása, érzé­keny arcéle villámcsapásszerűen, előkészí­tés nélkül alakul. „Széchenyista” viszont Lackó Mihály más értelemben­­ csodálja hősét, mint byro­ni hőst. A könyv értéke, hogy Széchenyi byroni korszakát nem byronkodásként, hanem a korszakot valóban legmélyebben kifejező líraiságként fogja fel. Németh László nem tudott mit kezdeni Byronnal, lehetett számára kordivat, életeszmény, pubertáskori zavar, de szelíd szóval min­dig kimondja: „hagyjátok, rossz költő”. Lackó rehabilitálni akarja a romantikát, annak lírai nyelvét, és ez sikerül is. Azzal próbálkozik, hogy a nem költő, de költői Széchenyit a romantikus líra legnagyobb­jai szólaltassák meg: ez Széchenyi nyelve. Arisztokratikus? Az. A szellem arisztokra­táié. É­s a szerző a legkegyetlenebb realiz­mussal nézi ezt a sápadó, haldokló nyel­vet.Ezt a paradoxont valósítja meg a könyv legszebb fejezete: a napló. Félek, kevesen figyelnek fel rá, kevesen érzik át ezt a nagy vállalatot. „Leteríti a lovag vörös köpe­nyét, és arra kéri a Szép Elzát, hogy üljön a szélére” — ez a kierkegaard­ i utasítás. Szétterül a vita vörös köpenye, de a poli­tika csak a szélén ül, mert Lackó Mihály megvalósítaná a lehetetlent: hogyan lehet

Next