Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám - KÖNYVEKRŐL - Széchenyi és Kossuth vitája (Lackó Mihály könyve) (Lengyel László)
KÖNYVEKRŐL Csak arra vállalkozik, amit valóban tud és amit a maga számára valóban lényegesnek tart. Ezért néhol talán kevésbé árnyalt ez a bűbájos politika, az olvasók a politikai rendszer szövedékén itt-ott nehezebben láthatnak át, kíváncsiak, mettől meddig régi ez a politika és mikortól kezdve új ? De nem lehet nem csodálni ezt a gyönyörű politikai szőttest, amelyben ott látható Kossuth jól felépített taktikai mesterműve (A legnagyobb magyar című fejezet), és egész tudatosan kimunkált élete — és ott cikázik Széchenyi „a lehető legjobb s józanabb rendszer elhatározásán és felállításán”. Csoda-e ezek után, hogy Lackó Mihály — talán a közvéleménnyel ellentétben — a reformkort nem felszárnyalásnak, ellenkezőleg, hanyatlásnak láttatja, hogy a Hitelt megíró Széchenyi már csak lefelé süllyed, minél nevezetesebb a „közvilágban”, annál elveszettebb önmagában. Hogy bár e korszak a nagy teljesítmények, de mégis inkább a nagy csalódások kora? „A magyar költőnek nincs többé ideje, hogy vállalatait kiérlelje, a korszerűség kisszerűségre kényszeríti, előrehaladván a politikában, lefelé megyünk a költészetben” — írja a harmincas évek végén Erdélyi János. Jelentős sorok ezek, a könyv számos gondolatára ráirányíthatják a figyelmünket: többség és minoritás (a többség elnyerése elmerülés-e a kisszerűségbe, vagy a kisebbségben maradás a tömegnek igazságos ítéletét tükrözi-e stb.), mennyiség és minőség kérdése ez, hogy a társadalom a bonyolultság vagy az egyszerűség felé halad-e; a dolgok előrehaladása az egyik irányban nem visszafelé menetel-e a másikban stb. Nem tagadom, kemény ítéletnek látszik a reformkort hanyatlásnak tekinteni, oly kemény ítélet ez, mint Petőfi Felhők-ciklusát tartani a költő csúcsának, melyről csak leszállt a későbbiekben. Ha elismerjük, hogy a politika lerombolja az emberi kapcsolatok hagyományos építményeit, ha megengedjük, hogy a politika a gazdaság, a művészet „természetes” rendjét egy idegen renddel helyettesíti, úgy ez a merész vélekedés jogosultnak látszik. A szerző csak a tragikumot kívánja bemutatni: két hőse azok közül való, kiknek elsőként kell szembenézniök az élet tömegességével, kiknek a maguk megváltásához az egész megváltoztatását és megváltását is el kellett volna végezniük. Egy századdal szembeúszni, lelkiismeret szerint — ez Széchenyi bukása. Kifejezi-e ez a reformkort? Nagy kérdés. De akkor az is kérdés: ez a két ember-e a reformkor valódi hőse? Itt kell válaszolnunk a harmadik kérdésre: ,,széchenyista”-e Lackó Mihály könyve ? Ha ezen politikai vonalat értünk, semmiképpen sem az. Tartózkodással, néha lemondással vagy gyöngéd iróniával kezeli a politikus Széchenyit, ami nem jelenti azt, hogy ne tárná fel ebben a tevékenységben is Széchenyi racionális megközelítésmódját. Nincs benne elfogultság: a politikában „elveszett” Széchenyivel szembeni pontos és hideg objektivitás meglepetés, ha a byroni szenvedélytől átfűtött életrajz után olvassuk. Tudatos a meglépés: Lackó Mihály azt kívánja érzékeltetni, hogy ez a magával azonosulni akaró, emberi kapcsolataiban teljességre törő, esztétikailag „megkomponált” ember: Széchenyi, a személyiség, hogyan veszti el a politikában mélységét, hogyan töredezik cserepekre világa, hogyan embertelenül el önmagától; és Kossuth Lajos, ez az isten háta mögötti, provinciális, prózai parvenü hogyan nő fel a tömeges politikából való kiábrándulása folytán Széchenyi mellé, sőt fölé. A legfelkavaróbb a két férfi keserű hangos levélváltása sikertelen országgyűlési közös csatájuk után: felemelő az a tolerancia, az a gerinces méltóság, ahogy Kossuth Széchenyi gyeplőt vesztett vádjaira felel. És becsülésre méltó Lackó toleranciája is, aki a Kossuthtal szemben érzett ellenszenvét (nem tagadhatjuk, megvan a könyvben) legyőzi, és mintegy igazságot szolgáltat Kossuthnak. Kiváló zenei ellenpont ez, bár van benne bizonyos romantikus átmenetnélküliség, Kossuth megvilágosodása, érzékeny arcéle villámcsapásszerűen, előkészítés nélkül alakul. „Széchenyista” viszont Lackó Mihály más értelemben csodálja hősét, mint byroni hőst. A könyv értéke, hogy Széchenyi byroni korszakát nem byronkodásként, hanem a korszakot valóban legmélyebben kifejező líraiságként fogja fel. Németh László nem tudott mit kezdeni Byronnal, lehetett számára kordivat, életeszmény, pubertáskori zavar, de szelíd szóval mindig kimondja: „hagyjátok, rossz költő”. Lackó rehabilitálni akarja a romantikát, annak lírai nyelvét, és ez sikerül is. Azzal próbálkozik, hogy a nem költő, de költői Széchenyit a romantikus líra legnagyobbjai szólaltassák meg: ez Széchenyi nyelve. Arisztokratikus? Az. A szellem arisztokratáié. És a szerző a legkegyetlenebb realizmussal nézi ezt a sápadó, haldokló nyelvet.Ezt a paradoxont valósítja meg a könyv legszebb fejezete: a napló. Félek, kevesen figyelnek fel rá, kevesen érzik át ezt a nagy vállalatot. „Leteríti a lovag vörös köpenyét, és arra kéri a Szép Elzát, hogy üljön a szélére” — ez a kierkegaard i utasítás. Szétterül a vita vörös köpenye, de a politika csak a szélén ül, mert Lackó Mihály megvalósítaná a lehetetlent: hogyan lehet