Valóság, 1982 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám - KÖNYVEKRŐL - Sárközy Tamás: A szocialista vállalatelmélet jogtudományi alapjaihoz (Lengyel László)
KÖNYVEKRŐL másrészt, az árutermelő szektor a társadalmi (állami) tulajdonon kívül, amelyet a polgári jog szabályoz — ezzel Preobrazsenszkij kettős regulátor-elméletének és az egyenlőtlen cseréről alkotott véleményének szolgáltat jogi alapot. Ismeretes, Preobrazsenszkij szerint a gazdaságban két szektor létezik: az állami gazdálkodásé, amelyet az eredeti szocialista felhalmozás tervszerű törvénye szabályoz, és e paraszti árutermelő szektor, amelyet az értéktörvény. A két szabályozó állandó harcot vív, és ebben a harcban az eredeti szocialista felhalmozás legfontosabb eszköze az árucsere felhasználása, az árakkal szabályozott egyenlőtlen csere az állami ipar javára. Sárközy, mint annyian mások, teljesen félreérti Preobrazsenszkijt, amikor tételeit úgy állítja be, hogy a tragikus sorsú személyiség a naturális (árutermelésellenes), erőszakosan iparosító és kolhozosító politikát célozta volna meg. (Elismétli azt a közhelyet, hogy Sztálin először legyűrte Preobrazsenszkijt Buharinnal, majd Buharin ellenében megvalósította Preobrazsenszkij elgondolásait.) „Valójában Preobrazsenszkij nemcsak hogy feltételezte az árucserét, de egyenlőtlen csere-elmélete egyszerűen megvalósíthatatlan az árucsere nélkül. Véleménye szerint ugyanis az árat kell felhasználni arra, hogy a kormányzat az ipari és mezőgazdasági árak egyenlőtlenségén keresztül, tartósan átcsoportosítson az ipar javára. Nem adóval, nem kötelező beszolgáltatással, nem sarccal (Sztálin kedves kifejezése), nem a parasztság kirablásával, hanem a paraszti többletjövedelmek áron keresztüli megcsapolásával. Ebből következően a távoli jövőbe helyezte a szövetkezetesítést, arra az időpontra, amikor az ipar már képes megteremteni a szükséges technikai alapot, illetve az állam megfelelő nagyságú hitelt tud a parasztság rendelkezésére bocsátani, hogy a szövetkezet reális gazdasági erővé válhasson (Buharin a vitában e ponton pesszimizmussal vádolja Preobrazsenszkijt). Preobrazsenszkij „kizsákmányolni” akar, és nem sarcolni. A két szektor közötti versenyfutásban, ha az árakon (és ennyiben a szerződéseken) keresztül megvalósul az egyenlőtlen csere, a társadalmasult szektornak az az érdeke, hogy minél több csere történjen, a paraszti gazdaság minél előbb váljon önellátó naturális gazdasági egységből árutermelő, piaci (árakkal szabályozható) gazdasággá. Amikor tehát Sztálin az etatista gazdasági beavatkozásra jellemző kampánnyal egyszerűen megsemmisíti az árupiaci szektort, ezzel lehetetlenné teszi, hogy a gyors iparosítás hosszú távon a paraszti árutermelésben kialakult többleten (annak részleges elvonásán) nyugodjon. A két szektor durva egyesítése lehetetlenné tesz tervet és piacot egyaránt, ha terv alatt azt értjük, hogy az árugazdaságban kialakult arányok figyelembevételével látunk és számolunk előre. Természetes, hogy Pasakanisznak nem maradt más választása, mint az egységes gazdasági jog önkritikájába való behúzódás (ahogy önkritikát gyakorolt Preobrazsenszkij is, bár végül ez egyikükön sem segített). Mi a jelentősége a későbbiekben ennek a közgazdasági-jogi összefüggésnek? Egyrészt az együttgondolkodás, a gazdasággal párhuzamos jogi elképzelések ténye. Amikor viszonylag egységbe kerül politika, közgazdaság, jog, szervezés, szociológia, vannak iskolák, elméletek, viták. Másrészt: a vitázók felvetik azt az alapvető kérdést — jog és közgazdaságtan oldaláról —, hogy vizsgálni kell, milyen törvényszerűségek alapján működik az állami gazdálkodás és hogyan létezhet az ezen kívüli gazdaság, más törvényszerűségek alapján, megpróbálják meghatározni a kettő viszonyát, egymásba való átmenetét. Itt jutunk a második jelentős kérdéskörhöz: a szocialista gazdálkodás felfogásához. Sárközy Tamás leírja a direkt tervutasítás „vállalati” szabályozásának rendszerét, annak „természetjogi” jellegét. Utána áttér a direkt gazdálkodás reformjaira, és megállapítja, hogy a hatvanas években kialakult rendszerek két nagy csoportra osztják a szocialista országokat. Egyfelől a decentralizált, indirekt tervgazdálkodásra — amely a nagy gazdasági szervezetek gazdasági szerepére épül —, ilyen irányba fejlődik az NDK, a Szovjetunió, Bulgária, Románia és Csehszlovákia. Másfelől a szabályozott piacra építő indirekt tervgazdálkodásra — amely az egyes vállalatok többé-kevésbé korlátozott piaci versenyére és a közvetett szabályozásra épült; ez a magyar és a jugoszláv út, erre tartott a hetvenes évek végén Lengyelország. Manapság egyre többen tesznek kísérletet a gazdasági modellek csoportosítására; érdemes felidézni a jelentősebbeket. Az egyik felfogás szerint a szocialista gazdaság lényegét tekintve 1917 óta változatlan, egy államosított gazdaság van, amelyben centralizációs, majd decentralizációs, direktebb, majd közvetettebb irányba mutató mozgások zajlanak le, de a kilengések a különböző időszakokban, a különböző országokban lényegében ugyanazt a modellt mutatják. Egy másik elképzelés szerint lényegében két rendszer létezik: a direkt tervutasítás egyfelől (az „irányított gazdaság”), a szabályozott piaci másfelől. Eszerint a direkt tervutasítás átfej