Valóság, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1985-06-01 / 6. szám - KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL - Cirkuszt és kenyeret! (Interjú P. Veyne-vel)
KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL sorsa a mai beavatkozásoktól függ, és a természet mérhetetlen gazdagsága a véletlenszerű vagy szándékos pusztítások következményeként egyszer és mindenkorra elenyészhet. (Newsweek, 1984. ,53. sz.) Cirkuszt és kenyeret! Interjú P. Veyne-nel (Paul Veyne, a Collège de France tanára, az egyik legismertebb szakértője Franciaországban az ókori társadalmaknak. Le Pain et le Cirque című könyve nemrég jelent meg a párizsi Le Seuil kiadó gondozásában.) A régi Rómában az állam hatáskörébe tartozott a cirkuszi játékok rendezése. De mi volt az eredete ennek az intézménynek? Az ókori városok kis csoportot alkotnak, amelyben a testületi szellem az uralkodó. Ahogyan az egyéneknek megvannak a maguk ünnepei, éppen úgy megvan a közösségnek is. Csak az a kérdés, ki adja hozzá a pénzt. Ebben az archaikus világban a vagyon nem hogy nem rejtőzik el (a társadalmi óvatosság vagy a keresztény alázat sugallatára), hanem hencegve mutogatja magát. Minél inkább érezteti hatalmát, annál jobban csodálják, még a szegények is. Nem csoda, hogy a tehetősek, akiket megbíztak a látványosságok szervezésével, vagy saját költségen rendezik őket, vagy a magukéból is hozzáadnak a város által biztosított pénzhez, hogy ezzel is emeljék a játékok fényét, így még nagyobb csodálatot kelthetnek, és ami fontosabb, egyengethetik politikai pályájukat. A patríciusok tehát egyrészt kétkedésből finanszírozzák a játékokat, másrészt a közösség iránti lelkes odaadásból : ez az érzés roppant eleven az ókori társadalmakban, melyeknek politikai atmoszférája igencsak különbözik a modern államétól, ahol rendkívül passzívak az állampolgárok. Rómában a polgároknak biztosított fényűzést helyeslik, de rossz szemmel nézik a császárok önző fényűzését. Pontosan. Az ókori politika esetében nem szabad mindent azonnal visszavezetni az olyan konkrét, racionális célokért való harcokra, mint a hatalom, a társadalmi előnyök vagy az anyagi javak. A politika sokkal irracionálisabb volt az időtt, inkább presztízskérdések álltak a követelések homlokterében. A büszkeségnek, a plebejusok önérzetének, a patríciusok kérkedésének igen nagy volt a jelentősége. A közfelfogás szerint, ha a gazdagok a közösségnek adják a pénzüket, ezzel megtisztelik a plebejusokat. Ezért örülnek neki a szegények, nem azért, mert anyagi javakat kapnak — a cirkuszi játékok nem javítanak az életkörülményeiken —, hanem mert örömüket lelik a megtiszteltetésben. Egy zsarnok, hogy vagyonával hencegjen, mesés palotát építtet. Egy másik zsarnok azonban, aki tudja, hogyan kell bánni a néppel, lebontatja, és ugyanolyan fényűző palotát emeltet a helyén, de a római nép tiszteletére. ön egyik könyvében azt írta, hogy a császároknak Róma volt az udvaruk, és a plebejusok voltak az udvaroncok, mivel Róma nem városállam volt, hanem uralkodói rezidencia. Miben különbözik Róma a görög városoktól? Igen, Róma csakugyan uralkodói székhely, a hatalom gyakorlásának helyszíne, jelképe és díszlete. Itt azonban egy megjegyzést kell tennem. Megszoktuk, hogy a királyokat az udvaroncok körében képzeljük el. Márpedig a római császároknak nem voltak udvaroncaik. Igaz, hogy temérdek rabszolgával, mesteremberrel, miniszteriálissal éltek egy fedél alatt, de állandó udvarról nem beszélhetünk. Vagyis a császár és az őt imádó plebs között nem volt semmi. Ez az igazi magyarázata az „őrült császár” jelenségének. Könnyebben megértjük az igazán paranoiás Caligulának, Domitianusnak vagy Nérónak, ennek a szelíd megalomániásnak a magatartását, ha szemügyre vesszük néhány mai milliomos (például Citizen Kané vagy Paul Getty) életét. A Régi Rend idején, amikor a király az arisztokratáktól körülvéve élte életét, mérsékelnie kellett magát, tekintettel kellett lennie a nemesek büszkeségére. De a római császár egyedül van, és csak a természetétől meg a nevelésétől függ, milyen uralkodó, hogy becsületes-e vagy véres kezű zsarnok... A plebs mellesleg jobban szerette, ha őrült a császár, mint hogyha bölcs. Néró például még háromszáz évvel a halála után is hallatlanul népszerű volt. Hogy miért? Mert miközben maga ellen fordította a szenátorokat, a népet megnyerte magának , cirkuszi játékokkal kedveskedett neki. A népnek mégiscsak hízelgőbb, ha egy zsarnok udvarol neki, mintha egy magas rangú köztisztviselő. Úgy tudom, csak a római császárnak volt joga gladiátorviadalokat rendezni. Ezek rendkívüli látványosságoknak (numera) számítottak. Voltak másféle, közönséges látványosságok (ludi) is, például a kocsiversenyek, a színházi előadások. De a gladiátorok küzdelme volt a legköltségesebb. A császár, persze, szívesen megkaparintotta volna magának az összes látványosság rendezésének előjogát, de nem tehette. Egy régi hagyomány azt követelte, hogy a kocsiversenyek költségeit