Valóság, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1985-06-01 / 6. szám - KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL - Cirkuszt és kenyeret! (Interjú P. Veyne-vel)

126 KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL sorsa a inai beavatkozásoktól függ, és a természet mérhetetlen gazdagsága a vé­letlenszerű vagy szándékos pusztítások kö­vetkezményeként egyszer és mindenkorra elenyészhet. (Newsweek, 1984. .53. sz.) Cirkuszt és kenyeret! Interjú P. Veyne-nel (Paul Veyne, a Collège de France tanára, az egyik legismertebb szakértője Francia­­országban az ókori társadalmaknak. Le Pain et le Cirque című könyve nemrég jelent meg a párizsi Le Seuil kiadó gondozásában.) A régi Rómában az állam hatáskörébe tar­tozott a cirkuszi játékok rendezése. De mi volt az eredete ennek az intézménynek? Az ókori városok kis csoportot alkotnak, amelyben a testületi szellem az uralkodó. Ahogyan az egyéneknek megvannak a ma­guk ünnepei, éppen úgy megvan a közös­ségnek is. Csak az a kérdés, ki adja hozzá a pénzt. Ebben az archaikus világban a vagyon nem hogy nem rejtőzik el (a tár­sadalmi óvatosság vagy a keresztény alázat sugallatára), hanem hencegve mutogatja magát. Minél inkább érezteti hatalmát, annál jobban csodálják, még a szegények is. Nem csoda, hogy a tehetősek, akiket meg­bíztak a látványosságok szervezésével, vagy saját költségen rendezik őket, vagy a magukéból is hozzáadnak a város által biztosított pénzhez, hogy ezzel is emeljék a játékok fényét. így még nagyobb csodála­tot kelthetnek, és ami fontosabb, egyenget­hetik politikai pályájukat. A patríciusok tehát egyrészt kérkedésből finanszírozzák a játékokat, másrészt a közösség iránti lel­kes odaadásból : ez az érzés roppant eleven az ókori társadalmakban, melyeknek poli­tikai atmoszférája igencsak különbözik a modern államétól, ahol rendkívül passzí­vak az állampolgárok. Rómában a polgároknak biztosított fény­űzést helyeslik, de rossz szemmel nézik a csá­szárok önző fényűzését. Pontosan. Az ókori politika esetében nem szabad mindent azonnal visszavezetni az olyan konkrét, racionális célokért való harcokra, mint a hatalom, a társadalmi előnyök vagy az anyagi javak. A politika sokkal irracionálisabb volt azidőtt, inkább presztízs-kérdések álltak a követelések homlokterében. A büszkeségnek, a plebe­jusok önérzetének, a patríciusok kérkedé­sének igen nagy volt a jelentősége. A közfel­fogás szerint, ha a gazdagok a közösségnek adják a pénzüket, ezzel megtisztelik a ple­bejusokat. Ezért örülnek neki a szegények, nem azért, mert anyagi javakat kapnak — a cirkuszi játékok nem javítanak az élet­­körülményeiken —, hanem mert örömüket lelik a megtiszteltetésben. Egy zsarnok, hogy vagyonával hencegjen, mesés palotát építtet. Egy másik zsarnok azonban, aki tudja, hogyan kell bánni a néppel, lebon­tatja, és ugyanolyan fényűző palotát emel­tet a helyén, de a római nép tiszteletére. ön egyik könyvében azt írta, hogy a csá­szároknak Róma volt az udvaruk, és a plebe­jusok voltak az udvaroncok, mivel Róma nem városállam volt, hanem uralkodói rezidencia. Miben különbözik Róma a görög városoktól? Igen, Róma csakugyan uralkodói szék­hely, a hatalom gyakorlásának helyszíne, jelképe és díszlete. Itt azonban egy meg­jegyzést kell tennem. Megszoktuk, hogy a királyokat az udvaroncok körében kép­zeljük el. Márpedig a római császároknak nem voltak udvaroncaik. Igaz, hogy te­mérdek rabszolgával, mesteremberrel, mi­niszteriálissal éltek egy fedél alatt, de ál­landó udvarról nem beszélhetünk. Vagyis a császár és az őt imádó plebs között nem volt semmi. Ez az igazi magyarázata az „őrült császár” jelenségének. Könnyebben megértjük az igazán pa­ranoiás Caligulának, Domitianusnak vagy Nérónak, ennek a szelíd megalomániásnak a magatartását, ha szemügyre vesszük né­hány mai milliomos (például Citizen Kané vagy Paul Getty) életét. A Régi Rend idején, amikor a király az arisztokratáktól körülvéve élte életét, mérsékelnie kellett magát, tekintettel kellett lennie a nemesek büszkeségére. De a római császár egyedül van, és csak a természetétől meg a nevelé­sétől függ, milyen uralkodó, hogy becsüle­tes-e vagy véres kezű zsarnok... A plebs mellesleg jobban szerette, ha őrült a császár, mint hogyha bölcs. Néró például még háromszáz évvel a halála után is hallatlanul népszerű volt. Hogy miért? Mert miközben maga ellen fordította a szenátorokat, a népet megnyerte magának : cirkuszi játékokkal kedveskedett neki. A népnek mégiscsak hízelgőbb, ha egy zsar­nok udvarol neki, mintha egy magas rangú köztisztviselő. Úgy tudom, csak a római császárnak volt joga gladiátorviadalokat rendezni. Ezek rendkívüli látványosságoknak (munera) számítottak. Voltak másféle, közönséges látványosságok (ludi) is, pél­dául a kocsiversenyek, a színházi előadá­sok. De a gladiátorok küzdelme volt a leg­költségesebb. A császár, persze, szívesen megkaparintotta volna magának az összes látványosság rendezésének előjogát, de nem tehette. Egy régi hagyomány azt kö­vetelte, hogy a kocsiversenyek költségeit

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék