Valóság, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1989-05-01 / 5. szám - Lengyel László: Reformdiktatúra vagy bürokratikus autoritarianizmus

LENGYEL LÁSZLÓ: REFORMDIKTATÚRA... gazdasági élet szereplőinek sajátos ideológiai és gyakorlati szeminarizálásában, új érdek­­csoportok, középosztály kialakulásában őrződtek meg. De még ha el is akarnánk felejte­ni, ha le is akarnánk vakarni gyárfalainkról a cirill betűs feliratokat, akkor is folyamato­san érzékelnénk a KGST-n keresztül a sztálini és posztsztálini gazdaságok nyomását. Mégis azt állítom, hogy a hatvanas évek közepétől egy rendi jellegű, „neobarokk” vagy „neo-neobarokk” társadalomfejlődés bontakozott ki, oligarchikus szerveződésben.) Az államkorporatív rendszer a nyolcvanas évek elejére válságba jutott. Ennek a válságnak nemcsak az az oka, hogy az importhelyettesítő gazdálkodásról át kell térni az exportorientált gazdálkodásra, hanem az is, hogy az exportorientációt az oligarchikus rendszer erőviszonyai, a hetvenes évek második felétől nyitott beruházások és végül a világpiachoz fűződő egyenlőtlen szerkezeti kapcsolataink következtében az alapanyag- és energiaszektor, valamint a mezőgazdaság nagyvállalatai képviselik. Tehát amikor a belső nagy érdekcsoportok ellenállását az exportorientált fejlesztéssel kell letörni, kide­rül, hogy éppen azokat juttatjuk forráshoz, akiket le kellene törni. A magyar gazdaság paradoxona, hogy minél jobban erőltetjük az exportorientációt a fennálló szerkezetben, annál inkább kiszolgáltatjuk az országot a nagy érdekcsoportoknak és oligarchiáknak, illetve a külföldnek. Ezek ugyanis bármikor képesek az export zavarait előidézni, maguk részére az importot kikényszeríteni, a feldolgozóipar és a lakosság jövedelmeit felélni. Az alapanyag- és energiaszektor, a mezőgazdasági tömegtermelő nagyüzemek monopol­helyzetük révén egyszerre tudnak belső ellátási gondokat és külső exporthiányt okozni, áraikat a feldolgozóiparra, a vállalkozásokra, a fogyasztókra továbbhárítani. Ennek következménye, hogy a támogatások leépítése azonnali áremeléshez, a hagyományos termelési és termékszerkezet töretlen folytatásához vezethet. A külföld többlet finánchi­telei ebbe az irányba folynak, sőt a vezetés e szektort kínálja fel befektetési területként a működő tőke részére is. Mindaddig, amíg az oligarchikus alkufolyamat politikai és gazdasági szervezetei és intézményei fennmaradnak, az erősebb csoportok mindig kellő befolyást tudnak gyakorolni, hogy a maguk képére alakítsák a piaci technikákat. Kifelé, látszatra piaci technika, csak ha beletekintünk, akkor látjuk, hogy korporatív egyezkedés az erőviszonyok alapján. A reformdiktatúra modellszerűen nem a latin-amerikai országokban alkalmazott bürokratikus autoritarianizmushoz hasonlítható, hanem azokhoz a próbálkozásokhoz, amelyek Franco Spanyolországában az Opus Dei csoportból indultak ki a hatvanas években, illetve a salazarista Portugáliában Marcelo Caetano miniszterelnöktől és csapa­tától a hatvanas évek végén. Adva van egy rendszer, amely felélte belső tartalékait, elfogyasztotta ideológiai táplálékát, túlélte önmagát és rákényszerül, hogy akár a to­­vábbvegetálás érdekében a jól-rosszul kialakított oligarchikus megegyezések egyikét­­másikát felrúgja. Új elitek körvonalazódnak, akik nem érzik már magukra nézve kötele­zőnek sem a korábbi ideológiát, sem a korábbi megegyezéseket. Ugyanakkor a veszélyes bezáródás, a zárvánnyá válás gazdasági esélye, a társadalmi robbanás politikai lehet­ősé­ge rémlik fel előttük. A spanyol gazdasági válság (1957—1958-tól 1961-ig) elsősorban a rendszer gazdasági elszigeteltségéből, autarkiájából, az egyre gyorsuló ellehetetlenülésből fakadt, amit csak megerősített egy világméretű recesszió. A hatalom megingott, a vezetés önmagába, saját csalhatatlanságába vetett hite, önbizalma a gazdaság vonatkozásában behorpadt. Fogcsikorgatva engedményeket tesz, kénytelen-kelletlen hinni kezd a refor­mok szükségességében a gazdaság területén. Az Opus Dei csoport a spanyol modernizá­ciót olyan liberalizálással képzelte el, amelyben egyértelmű a nyitás a világpiac felé, a szakszervezetek bizonyos szabadsághoz és alkupozícióhoz jutnak, hogy a szerkezet átalakítása levezényelhető legyen. Egységes iparpolitikát kívántak kialakítani az állami, a magán- és a külföldi tőke koncentrálására, antibürokratikus lépéseket terveztek a korporatív és állami bürokrácia ésszerűsítésére. Mindeközben a diktatúra fennmaradá­

Next