Valóság, 1996 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám - SZÁZADOK - KÉRI KATALIN: A Belle epoque Párizsa és Párizs Belle Oterója
KÉRI KATALIN SZÁZADOK A Belle epoque Párizsa és Párizs Bella Oterója (A Belle epoque) Ez az 1914 előtti „boldog békeévek” megnevezésére szolgáló fogalom francia történészektől és íróktól származik. Elsőként valószínűleg Hilaire Belloc nevezte így a háborús évek szenvedéseihez és nyomorúságához képest valóban szép időszakot. Az angolok, akiknél a századforduló után - Viktória királynő 1901-ben bekövetkezett halálával - véget ért a viktoriánus korszak, a világháború előtti időszakot az új király, VII. Edward után edwardiánus kornak nevezik. Bár ezekben az évtizedekben Európa valamennyi részén jelentős városok léteztek, a Belle époque időszakának szimbóluma kétségkívül Párizs, a lüktető francia főváros volt. Párizsról Deutsch Mór, egy vállalati ügyeit intéző üzletember már 1866-ban ezt írta az egyik magyar lap hasábjain: „Éreztem, hogy itt van Európa ütere... itt lüktet a civilisatio leghevesebben, s a continens apró városai e szeszélyes és kaczér hölgy lábainál hevernek, mosolyát óhajtva, akaratát lesve, parancsának hódolva...”. 1870 után, a harmadik köztársaság korában a város még jelentősebbé és hatalmasabbá vált. Párizs 1890-re a maga két és fél milliós lakosságával London mögött Európa második legnépesebb városa volt. Szépségét, mozgalmasságát és látogatói számát tekintve azonban vetekedett nemcsak az angol, hanem valamennyi európai fővárossal is. A franciák óriási épületeket emeltek, az utcákon hömpölygött a forgalom, tündököltek a nagyáruházak és a divatszalonok, amelyek egész Európa szívét jelentették a divat vonatkozásában. A Montmartre-on sorra nyíltak a kávéházak és a kabarék, a második köztársaság idején kiépített, fényárban úszó boulevardokon tolongtak az emberek. A csábító „bohém” életmód, az ezernyi látnivaló és szórakozási lehetőség, a könnyen megszerezhető nők utáni sóvárgás hétről hétre utazók ezreit vonzotta a francia fővárosba. Az új idők sajátosságai a művészetekben is kifejeződtek: Monet, Cézanne, Toulouse-Lautrec, illetve Mucha, Gallé és Laliqui sikereinek a korszaka is ez. Proust, Anatole France és a többiek sorra alkották műveiket, miközben a párizsiakat és az odalátogató külföldieket Hortense Schneider kánkánja tartotta lázban. (A félvilági hölgyek) A Maxim’s, a Moulin Rouge és a Folies-Bergére közönsége lelkesen tapsolt az új korszak új nőideáljának, a „szegény lányból végzet asszonyává” vált táncosnőknek. Artom Guido spanyol történész szerint a századforduló Párizsának női „főszereplői” három nagyobb csoportra oszthatók. Az arisztokrata származású nők és a polgárság felső rétegéhez tartozó hölgyek csoportjaira, akik mellett nemesi származásuk, illetve a gazdagság és az ezzel megszerezhető hatalom állt. Másrészt a „demi monde” hölgyei, ahogyan ifjabb Dumas korabeli regényeiben azokat a nőket nevezte, akik a szépség és a csábítás művészetét gyakorolták. Ők voltak azok a nők, akik a legjobban vonzották az idegeneket. Az ő életvitelüket vették alapul az utazók, amikor a „párizsi nők”-ről mondtak ítéletet. A véleményt nyilvánítók között ott találhatjuk az európai arisztokrácia és nagypolgárság számos közismert alakját, valamint a politikai élet neves szereplőit. Egykori leírásokból úgy tűnik, hogy a félvilági hölgyeket egyetlen dolog érdekelte igazán Párizsban: a pénz. Egy korabeli francia hölgy, Clarisse Bader 1883-as leírása szerint „ezek a nők valójában márványból vannak, hidegek és érzéketlenek minden iránt, kivéve a pénz