Valóság, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1997-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - MAJOROS ISTVÁN: A nő a XIX. században

MAJOROS ISTVÁN: A NŐ A XIX. SZÁZADBAN és morálisan alatta áll a férfinak. Ha netán egy nőről kiderült, hogy mégiscsak okos, azt a férfitársadalom kivételnek tartotta. Ahogy La Bruyére írja, a tudós nőt olyan műtárgynak tekintették, amelyet megmutatnak ugyan az érdeklődőknek, de egyébként haszontalan. Moliére Tudós nő­k című darabja egészen hétköznapján fogalmazza meg a kor vélemé­nyét a férfi-nő viszonyról: „A tyúk ne kotkodácsoljon, mielőtt a kakas kukorékolni kezd.” Aquinói Szent Tamás egészen odáig ment, hogy ha nem is Isten tévedésének, de min­denképpen félresikerült férfinak tartotta a nőt. „Ha Isten azt akarta volna, hogy a nő egyenrangú legyen a férfival, nem az oldalbordájából teremti, hanem a férfinak valame­lyik nemesebb testrészéből” - írja egy XVII. századi teológus. Claude Dulonge joggal te­szi fel a kérdést, hogy vajon melyik testrészre gondolhatott. Hasonló mentalitás fedezhe­tő fel abban a freudi megállapításban is, hogy a nő fogyatékos férfi, akiben örökös irigy­ség munkál a nemi szerve miatt. A történelem évszázadai alatt csupán néhány pillanatig volt a nőnek kultusza. Például a reneszánsz idején, amikor a kor gondolkodása a nőt eré­nyei és törékenysége alapján tiszteletre méltónak tartotta. A XVI. században Ronsard vagy Du Bellay költészete az eszményi szerelmet, az idealizált nőt énekelte meg. Jogi vagy politikai téren sem volt jobb a helyzet. A görög nőnek például a bíróságon néha bizonyítania kellett, hogy egyáltalán létezik. Politikai joga pedig éppúgy nem volt, mint a rómainak. A fejlődést legfeljebb az jelentette, hogy egy római nő jobb nevelést ka­pott, s akár hatalmas vagyonra is szert tehetett. Vagy az, hogy a római férfi tisztelte a nőt, ha az tudta, hol a helye a társadalmi hierarchiában. Míg a nő az otthont, a családot jelen­tette, addig a férfi elsősorban a közélet iránt érdeklődött. Ez a szemlélet aztán évszázado­kig, évezredekig nem változott, csupán bizonyos korokban módosult kissé. Például a ke­resztény középkorban, amikor a nőtlen férfi, az özvegy és a szűz volt a példakép. A há­zasságot­ természetesen elfogadták, a szexualitást azonban csak a gyermek nemzéséért tűrték el, s az ideális az önmegtartóztatás volt.­ Ezen a téren a XX. századig nemigen kö­vetkezett be változás. Az úgynevezett tisztességes társadalom még a XIX. században is úgy viselkedett, mintha nem lenne szexualitás, mintha a nő test és hús nélküli angyal len­ne, akit legfeljebb azért lehet megérinteni, hogy az utódok megszülessenek, miközben e családok férfitagjai bordélyházakban kerestek örömet, vagy a szadizmus, a mazochizmus vezette le az elfojtott szenvedélyeket. (... és a XIX. században) A XIX. század egyszerre nyomta el és idealizálta a nőt. Az el­nyomás mindenekelőtt a nő jogi helyzetében mutatkozott meg: a jog kiskorúnak tartotta a nőt a házasságban, jóllehet egész nevelése a házasságra, a férjszerzésre irányult. Ez meg­nyilvánult az oktatásban - a tánc, a zene, a festés, az ének a női vonzerőt tökéletesí­tette -, valamint a divat területén is, szinte szexuális üzenetként. A divat története során a nő egyszerre volt királynő és rettenetes csábító,­ s az utóbbi akkor is hangsúlyt kapott, ha a ruha szinte eltüntette a testet. Máskor egyenesen kihangsúlyozta a női vonalakat, példá­ul a fűző, a csípőszorító vagy a XX. századi sztorihoz tartozó melltartók segítségével. Amikor aztán a nő elérte a társadalom által beleprogramozott célt, s házasságra lépett, az egyszerre jelentette élete csúcspontját, valamint azt is, hogy elvesztette minden jogát, azaz a civil életre vonatkozó egyéni szabadságát és függetlenségét. A törvény szemében a nő a férfihoz tartozott, az ő tárgya volt, ő pedig a nő személyének, javainak, gyermek­einek abszolút ura.10 A nő említett helyzete a római jognak volt köszönhető, az ugyanis a családfő teljes ha­

Next