Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám - SZÁZADOK - KAPRONCZAY KÁROLY: Katyn - a gyilkosság anatómiája
94 KAPRONCZAY KÁROLY: KATONA GYILKOSSÁG ANATOMIÁJA nászuk, sokakban az a remény ébredt, hogy elengedik őket, vagy átadják a németeknek. 1939 novemberétől, amikor a hadifoglyokat ideszállították, a táborokban megkezdték működésüket az NKVD különleges csoportjai: minden foglyot kihallgattak, különösen politikai nézeteik iránt érdeklődtek. Mindenkiről személyi dossziét vezettek. Sokan elképedtek, hogy milyen tájékozott kihallgatókkal állnak szemben: Moszkvából hozott anyagból „dolgoztak”. A hangnem valóban azt a reményt támasztotta alá, hogy talán kicserélik vagy valahová áttelepítik őket. A legtöbb adat a kozelszki táborról maradt fenn, ott 1939 végén és 1940 elején Zarubin tábornok vezette a kihallgatásokat. Igaz, ő személyesen csak a kiválasztottakat hallgatta ki, azokat, akiknek a képzettsége vagy a politikai szerepe felkeltette az érdeklődését. Sokan, akik ismerték a tisztségét, naivan úgy vélték, hogy a szovjet hatóságok jó szándékkal vannak a lengyel foglyok iránt. Az őrség is elviselhetően viselkedett: nem bántalmaztak senkit, nem gúnyolták a foglyokat stb. Ez az irracionális magatartás valóban megtévesztő volt. Az udvariaskodó vagy emberséges magatartást tanúsító kihallgatók, elsősorban Zarubin tábornok, ugyancsak felelősek a későbbi megsemmisítésért, bár erről nem ők maguk döntöttek. A három táborról tudomása volt a lengyel emigráns kormánynak és a foglyok hozzátartozóinak, hiszen a raboskodók 1940. március végéig - a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével - levelezhettek családjukkal. (Döntés a foglyokról) 1939. szeptember 28-án a Szovjetunió és Németország új szerződésben rögzítette kapcsolatait, s kijelölték az új szovjet-német határvonalat. A szovjet hadsereg által megszállt lengyel területeket besorolták a nyugati szovjet köztársaságokba, s a németek is ezt tették az általuk elfoglalt lengyel vidékekkel. Ezen belül életre hívták a lengyel-zsidó lakosságú Főkormányzóságot. 1940 októberétől az NKVD és a Gestapo képviselői rendszeresen találkoztak, legutoljára 1940 márciusában Krakkóban és Zakopanéban, elsősorban ott hangolták össze a lengyel ellenállással szembeni akcióikat. Feltehetően a német-szovjet megbeszéléseken is szóba került, hogy a lengyel foglyok egy részét kiadják a németeknek. A nácik - bár ezt bizonyító dokumentum még nem került elő - nem akarták átvenni a lengyeleket, hogy így újabb ezrekkel „terheljék” fogolytáboraikat. Ez felgyorsította a lengyel táborok felszámolását, főleg azokét, ahol a lengyel szellemi elitet őrizték, s ezzel súlyos csapást mérhettek a lengyel ellenállásra is. 1940. március 5-én Lavrentyij Berija szovjet belügyi népbiztos (belügyminiszter) háromoldalas felterjesztést írt Sztálinnak, amelyben az Ukrajnában és Fehéroroszországban levő táborokban őrzött lengyel foglyokkal szembeni szigorú intézkedésekre kért engedélyt. E táborok lakóinak száma - a többségük megrögzött szovjetellenes tiszt, politikus, földbirtokos, kapitalista és ellenforradalmár volt - szerinte tizenegyezer főt tett ki. A felterjesztés harmadik pontja a következőket tartalmazta: „Tekintettel arra, hogy mindannyian a szovjet hatalom megrögzött és hajthatatlan ellenségei, az NKVD nélkülözhetetlennek tartja, hogy a legsúlyosabb büntetést, az agyonlövetést rója ki.” A felterjesztést az SZKP legfontosabb négy vezetője (Sztálin, Vorosilov, Molotov és Mikojan) megtárgyalta, s március 25-én igenlő választ adott Berijának. Itt kell megjegyezni, hogy a dokumentumhoz csatolt „végrehajtási” jelentés szerint 21 857 emberen végrehajtották a kivégzést. 1940. március végén Berija és az NKVD szabad kezet kapott a lengyel foglyokkal szemben. Erre az akcióra már 1939 decemberétől készültek, e táborokból folyó