Valóság, 1999 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - KÉRI KATALIN: Bús donnák és más csodák
KÉRI KATALIN: BÚS DONNÁK ÉS MÁS CSODÁK ha valamelly asszonynak szépségéről ítélni akarsz, várd meg elébb mosolygását” - olvashatjuk a katalán város nőiről. A madridiakról így írt: „Az a szép termet, azok a felséges szemek, az az érzékeny és bájoló tekéntet, mellyek a Madridi asszonyokat megkülönböztetik, annak, aki a szerelem láncaitól fél, nem kevés gondot adnak, miképpen kelljen szíve szabadságát megőriznie, kivált Madridban, ahol különben is hajlandóbb a szerelemre a szív, mint egyébütt. Sokszor a legszebb asszonyokat is örömest arra kérné az ilyen, hogy ne nézzenek szemei közé.” A spanyol nőkről általánosságban szólva azt írta a szerző, hogy szerelmes természetűek, a férfiakról ellenben azt, hogy nagyon bátortalanok. Az útikönyv szerint e bátortalanság az oka annak, hogy a hispániai férfiak „szépjeik szerelmének megnyerésében igen lassú lépéseket tesznek. Egész esztendőkig is szeret némellyik Spanyol, némellyik meg is hal szerelmében, anélkül, hogy csak egy szót is szóljana felőle”.„ A szerelmi bánat miatt elkövetett gyilkosságot vagy öngyilkosságot a könyv, miként más művek is, gyakorta megfigyelhető „spanyol szokásaként írja le. Ebben a németből fordított kötetben is jókora terjedelemben szerepel a Spanyolország különböző területein elterjedt népviseletek és öltözködési szokások leírása. Az aragóniai parasztasszonyok ruháját például nevetségesnek és rútnak találta a szerző. A leírás szerint e vidék női az alábbi holmikat viselték: „Két-három gyapjú s azok alatt egy posztó melyrevaló, három vagy négy vastag szoknya - ezek teszik öltözeteket, melly többet nyom egy fertály másánál.” Az író külön szólt az akkoriban divatos fejfedőkről, a fátyolhasználat spanyolországi gyakoriságáról és a hajviseletekről: „Egy Spanyol leány vagy asszony sem megy el onnét hátul gyalog anélkül, hogy fátyollal be ne borítaná ábrázatját.” A szerző kifejtette, hogy mivel a spanyol nők is igyekeznek követni a francia divatot, fokozatosan eltűntek Spanyolország aszszonyainak ruhatárából a nehéz arany és ezüst anyagok, s helyüket átvette a gyolcs és a batiszt. A korabeli arcfestési és kozmetikai eljárásokat is megismerhetjük a kötetből. Az író például külön alfejezetet szentelt az „essentiák vagy drága kenetek” leírásának, amelyeket szerinte a múlt század elején élő spanyol nők igencsak mértéktelenül használtak. A fényűzés eme fajtája a könyv szerint társadalmi hovatartozástól függetlenül valamennyi nőre jellemző volt: „Udvari Dámák, kalmárnék, polgárok feleségei - mindenek parfümérozzák fejeket, melyjeket, mindeneket. A ’sebjeik tele vágynak üvegetskékkel és iskátafátskákkal, mellyekben drága illatú szerek vágynak, e részben felette messze mennek, s igen eltávoznak a mértékletességtől.” Bár az író keményen kritizálta a spanyol nők öltözködési szokásait, elismerően szólt az ottani asszonyok munkabírásáról és szorgalmáról. Szerinte a spanyol férfiak igen restek, de ugyanez nem mondható el az asszonyaikról. Valenciában tett megfigyeléseire alapozva például kifejtette, hogy a nők még esténként, a házak elé ülve is dolgoznak, selymet gombolyítanak. Andalúziában és Katalóniában is hasonló dolgokat tapasztalt, s külön kiemelte azt, amit később más szerzők is, hogy a spanyol nők sokat foglalkoznak a gyerekeikkel. Ugyanakkor helytelenítette a dajkák alkalmazásának elterjedt spanyol gyakorlatát, rámutatva arra, hogy csak a köznépből valók és a polgárasszonyok szoptatják maguk a gyermekeiket. Elvetette azt a gazdag spanyol családokban divatos szokást, hogy falusi dajkákhoz küldik az újszülötteket. Figyelmeztetett arra, hogy e problémáról már Rousseau is írt az Emilben. A női szórakozások leírásában színházi előadásokról és bikaviadalokról olvashattak a kortársak. A kötetben a szerző furcsaságként említi azt a tényt, hogy a madridi színházakban a női szerepeket is nagyrészt férfiak játsszák, s gúnyosan, értetlen-