Valóság, 1999 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - KÉRI KATALIN: Bús donnák és más csodák
KÉRI KATALIN, BÚS DONNÁK ÉS MÁS CSODÁK kedve szól a bikaviadalok népszerűségéről, a „gyenge nők” bikaviadal iránt tanúsított érdeklődéséről. Az utóbbiról így ír: „S az Asszonyok, a kik különben csak egy falevél zördülésekor is megrémülnek, a kik tsak egy erős illatú bokrétának szagolására is dalolnak, s a kiknek szemei csak a napnak igen fényes sugárjait sem nézhetik, tsendesen s hideg vérrel szemlélnek itt egy szenvedő, egy haldokló és sebekkel tellyes állatot. A mi több, nézd el ezen szépeket, midőn négy feltzifrázott öszvér a megdöglött bikát a tsatapiatzról eltzepeli, akkor félre vonják szájokat, s minden asszonyok mély gyászba merülnek, azért, hogy a bika szenvedésének vége vagyon.”10 A XIX. század első feléből nem találni több magyar nyelvű, Spanyolországról szóló útikönyvet. Ennek valószínűleg az az oka, hogy hazánkból csak igen kevesen jutottak el kontinensünk e távoli szegletébe, s ők is többnyire olyan főurak voltak, akik legfeljebb magánlevelekben számoltak be tapasztalataikról. (Ez a téma további kutatásokra vár.) (Az 1860-as évek) Az 1860-as években, amikor hazánkban is kezdett fellendülni a női lapok kiadása, a Nővilág című lapban a hírek között többször is közöltek spanyol nőkről szóló információkat. E híradások elsősorban a spanyol nők szenvedélyességéről, tüzességéről kialakult képet erősítették a magyar olvasókban. Mint például az az 1862-es írás, amely szerint a spanyol nők „mesternek mindenben, leginkább értik az áldozatot magukhoz csalogatni és feltétlenül meghódítani”.11 (A különböző európai nemzetek asszonyait összehasonlító cikkben azt írta a korabeli szerző, hogy a magyar és a lengyel nők a lelkesülni tudás és a honszeretet révén tűnnek ki a világban.) 1867 után az Osztrák-Magyar Monarchiában fellendült a magyarországi könyv- és lapkiadás. A szélesedő nemzetközi kapcsolatok, a felfutó gazdasági és kereskedelmi élet közelebb hozta Spanyolországot is. Az 1868-as népoktatási törvény hatására hazánkban fokozatosan nőtt az írni-olvasni tudók száma, így az útleírások is mind szélesebb olvasóközönségre számíthattak. A vasúthálózat gyors terjedése és a gőzhajózás fejlődése megváltoztatta az utazási szokásokat és lehetőségeket. A messzi országokba vezető utak már nem látszottak olyan ijesztően hosszúnak. Az egyszerű emberek, akik legföljebb rövidebb magyarországi utazásokat tudtak tenni, kíváncsiak lettek távoli tájak lakóira is. Az 1880-as évektől tömegsajtóvá duzzadó lapkiadás „szállította” is a külföldi országokról szóló igazi és álhíreket. Az útikönyvek olvasói között ott voltak a potenciális utazók és a hölgyek is. Zádori János 1868-ban, Olaszországot érintve, Genovából Barcelonába hajózott, s utazásáról 1869-ben nyomtatott beszámolót jelentetett meg. Könyve előszavában azt írta: nagy szükség van egy ilyen munkára, mert „nincs még irodalmunkban spanyol utazás”, mármint útleírás.13 (A Kis János-féle könyvet, minthogy németből fordították, nem számította ide.) Zádori könyvéből kiderült, hogy a szerző Spanyolországban nagyrészt vonattal közlekedett. A spanyol nőket - férfi lévén - ő is alaposan szemügyre vette. Könyvében három dolgot emelt ki velük kapcsolatosan. Leírta a nők legyezőhasználatát, amelyet egzotikumként mutatott be. Ecsetelte, hogy a nők még a templomban is legyezik magukat, „ez által mozgóvá lesz a templomi jég, és a legyezők gépszerű kinyitása és behajtása által egyhangú zsibongás támad”.13 Madridból Toledóba vonatozva megfigyelte, hogyan viselkednek és beszélgetnek a nők maguk között: „A spanyol nő akkor beszél, amikor csak lehet, nyelve forog, de nem egyedül, mert minden szavát taglejtéssel kíséri, annyit beszélnek vállaikkal, ujjaikkal, legyezőikkel, mint nyelveikkel.”1^ Andalúziában az egyik legfontosabb dolga volt