Valóság, 2002 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2002-11-01 / 11. szám - SZÁZADOK - VÁRDY HUSZÁR ÁGNES: Magyar nők szovjet kényszermunkatáborokban, 1944-1949

VÁRDY HUSZÁR ÁGNES Magyar nők szovjet kényszermunkatáborokban, 1944-1949 Magyar szempontból a második világháború három legnagyobb tragédiája: 1. a má­sodik magyar hadsereg elpusztulása a Donnál, 2. mintegy félmillió magyar zsidó tu­datos kiirtása a német haláltáborokban, 3. majd azt követően a magyar civil lakosság tömeges elhurcolása a háború utolsó hónapjaiban. A szovjet birodalom területén - fő­leg Ukrajnában és az Urál hegység mindkét oldalán - sok tízezer magyar vesztette életét a háború utáni években. Elsősorban munkatáborokban, szén- és kőbányákban, kolhozokban és útépítéseken kényszerültek lélektipró testi rabmunkára olyan körül­mények között, amelyeket a mai nyugati ember nehezen tud elképzelni. A Szovjetunióban eltöltött idő soha el nem múló testi és lelki sebeket hagyott a kényszermunkatáborok túlélőiben. Azok, akik kibírták a megpróbáltatásokat, átlago­san háromtól öt évig tartó rabszolgamunka után kerültek vissza hazájukba. Legtöbb­jük egy életen át sem tudta kiheverni a táborok borzalmait. Ez annál is inkább így volt, mert a túlélők és a hazakerülők erkölcsi és fizikai szenvedéseit, valamint anya­gi veszteségeit a hazai magyar kommunista kormány nem volt hajlandó elismerni, fi­gyelembe venni és valamilyen formában kompenzálni. Hivatalos helyeken sem meg­értést, sem támogatást nem kaptak. Munkalehetőségük teljesen beszűkült, tanulmá­nyaik vagy szakképzettségük befejezéséhez sem kaptak semmiféle anyagi segítséget. A betegen hazatérőknek nem járt sem táppénz, sem más jellegű járadék. A fiatalok pályája derékba tört, még mielőtt tehetségük kibontakozhatott volna. A hazatérőket az életrajzukban szereplő munkatáborévek miatt állandó gyanú kí­sérte. Egész életük folyamán hátrányos helyzetűek maradtak. A magyar hatóságok többnyire úgy kezelték őket, mintha önkéntesen jelentkeztek volna a szovjetunióbeli munkára, vagy elhurcolásuk a saját hibájukból eredt volna, így az internálás és az az­zal járó rabszolgamunka felelőssége őket terhelte. A legújabb számítások szerint a magyar elhurcoltak száma meghaladta a hatszáz­ezret, s egyharmaduk sohasem térhetett vissza hazájába. A rabságban töltött évek nyomorúsága és szenvedése miatt még az is vitatható, hogy kik jártak jobban: azok, akik ott nyugszanak a névtelen tömegsírok egyikében a szovjet sztyepp kietlen tájain, vagy azok, akik visszatértek hazájukba, magukkal hozva léleknyomorító rabszolga­sorsuk minden emlékét és testi-lelki nyomorúságát. A Vörös Hadsereg által végrehajtott tömeges elhurcolásoknak nem csak magyarok estek áldozatul. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének az ötvenes évek elején készített felmérése szerint még 1950-ben is csaknem háromezer-ötszáz olyan szovjet kényszermunkatábor létezett, ahol sok egyéb nemzet tagjain kívül magyarok is dol­goztak. Voltak ott németek, lengyelek, románok, japánok, spanyolok, finnek, kínaiak, ukránok, észtek, lettek és litvánok is; mindannyian Sztálin és a szovjet kommunista birodalom ártatlan áldozataiként élték ott nyomorult életüket. A közhiedelemmel ellentétben a munkatáborok „polgárai” nem csupán férfiak vol­tak. Nagy számban sínylődtek ott nők is, akik ugyanannak a testet-lelket sanyargató kommunista rendnek voltak az áldozatai és ideiglenes rabszolgái, mint a férfiak. A magyar nők tömeges deportálásáról először Fényes Tóth Olga Magyar nők szovjet

Next