Valóság, 2005 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2005-05-01 / 5. szám - SZÁZADOK - ANKA LÁSZLÓ: A magyar agráriusok és a eszmék
ANKA LÁSZLÓ SZÁZADOK A magyar agráriusok és eszméik Az agrárius mozgalom a XIX. század hetvenes és nyolcvanas éveinek fordulóján bontakozott ki a korabeli Európában. Megjelenésének két oka volt. Az egyik a technológiai fejlődést kísérő radikális gazdasági változás. A hajózás modernizációjával és a vasútvonalak sokasodásával új versenytársai lettek az európai agrárvidékeknek, így hazánknak is: Amerika, Ausztrália és Oroszország. A két „új” földrész területének meghódítása és szűzföldjeinek termelésbe vétele abban az időben fejeződött be, s a három régióból olyan nagy mennyiségű és olcsó gabona áramlott Európába, amellyel a hagyományos mezőgazdasági vidékek nem tudták felvenni a versenyt. Ez az európai piacokon a gabonaárak csökkenésére vezetett (a korszak gazdasága az úgynevezett Kondratyev-hullám szabályos ingadozásainak völgyébe került), s a folyamat nemcsak nagy paraszti tömegek megélhetését fenyegette, hanem a hagyományos politikai-gazdasági befolyású arisztokrácia és földbirtokosság helyzetét is kikezdte. E gazdasági változásoknak volt az oka az európai (főleg német, osztrák, magyar, francia) agráriusok megjelenése és olyan új gazdaságpolitika követelése, amely arra lett volna hivatva, hogy megvédje a mezőgazdaságból élők érdekeit. A másik ok, amely többek között az agrárius neokonzervativizmus megszületésére vezetett, a XIX. század uralkodó eszméje, a liberalizmus volt. E tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia korában mennyire fért az agrárius mozgalom a liberalizmus által életre keltett magyar gazdasági és politikai rendszer keretei közé. Érdemes a kérdést úgy feltenni, hogy az uralkodó rétegek hatalmi és gazdaságpolitikai rendszerébe rendszerkritikaként beletartoztak-e az agráriusok is, vagy azon kívül helyezkedtek el mint antiliberális és antikapitalista alternatíva. A magyar historiográfiában ezzel kapcsolatban két iskola alakult ki. Dolmányos István, Vermes Gábor, Kiss Mária Rita és e sorok írója úgy gondolja, hogy az agráriusok ama rendszeren belül találtak helyet maguknak, amelyet a dualizmust meghatározó uralkodó csoportok konszenzusa épített fel. Ellentétes véleményen volt viszont két történész, akinek gondolataira - furcsa, de nem véletlen módon - két keményvonalas politikai berendezkedés és ideológia történelmi tudatot formáló igényei hatottak: a Horthy-korszakban élő Szekfű Gyula és a kommunizmus idején alkotó Szabó Miklós. Az ő értékelésükben az agrárius neokonzervativizmus a szabadelvű rendszer egészével szemben foglalt állást, s rendszeralternatívaként határozta meg önmagát. Szekfű mélyebb értékelés nélkül elintézte a kérdést annyival, hogy az agráriusok, rádöbbenve a liberalizmus romboló kozmopolitizmusára, hősies küzdelmet indítottak ellene, de őszinte nemzetépítő törekvéseik elvéreztek a szabadelvű zsidó sajtó ellentámadásában. Szabó ellenben balról kritizálta a Szekfű által jobbról védelmezett agráriusokat. Ő antiliberálisnak, antikapitalistának tekintette őket, akik a feudalizmust kívánták visszaállítani annak minden, a saját pozícióikat védelmező rendi kötöttségével egyetemben, fittyet hányva a szabadság eszméjére és a piac által már véghezvitt társadalmi-gazdasági változásokra. Ugyanakkor Szabó más politikai csoportokkal is egy kalap alá vette az agrárius neokonzervatívokat, s a fasizmus előfutárjaiként igyekezett bemutatni őket.