Valóság, 2009 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2009-04-01 / 4. szám - SZÁZADOK - NÉMETH GYÖRGY: Kórház és orvosok a XX. századi Budapesten

NÉMETH GYÖRGY Kórház és orvosok a XX. század eleji Budapesten (A pesti kórházi orvossztrájk) 1908. január 29-én, szerda délután Müller Kálmán, Budapest székesfőváros dunabalparti közkórházainak1 igazgatója hivatalosan is közölte al- és se­gédorvosaival, amit a napilapokból nem hivatalosan már amúgy is tudhattak,2 hogy gróf Andrássy Gyula belügyminiszter nem hagyta jóvá a törvényhatósági bizottság közgyűlé­sének azon határozatát, mely az alorvosok fizetését 1600, a segédorvosok fizetését 1200 koronára emelte. A belügyminiszter még 1898-ban, az Országos Betegápolási Alap (ÓBA) létrehozása kapcsán rendeletben kötelezte a törvényhatóságokat, hogy hozzájárulását kéijék a köz­kórházaikban alkalmazott orvosok számával és az alkalmazás feltételeivel kapcsolatban.3 Ezt azért látta szükségesnek, mert csak a főbb kiadási tételek ellenőrzés alatt tartásával enyhíthette a - közkórházak működését napi ápolási díjak4 folyósításával finanszírozó, az 1899. január 1-én létrehozott - Országos Betegápolási Alapra (ÓBA) nehezedő pénzügyi nyomást.5 A belügyi kormányzat kórházi kapacitásszabályozást és költségkontrollt egyará­nt alkalmazott. Utóbbira azért volt szükség, mert a napi ápolási díj nem volt normatív (nem volt egységes az egész országban), ami miatt a korabeli kórház finanszírozási rendszer olyan intézményfinanszírozásnak tekinthető, mely teljesítményfinanszírozási elemeket is tartalmazott. A kormányzat a forrásfelhasználás hatékonyságát erőteljes kontrolling tevé­kenységre támaszkodva igyekezett növelni. (Miután feltárták az egyes kórházak kiadási szerkezetének különbségeit, ezek okát kezdték firtatni, így találva rá gazdálkodásuk gyen­ge pontjaira. Grósz Emil szemészprofesszor emlékirataiban elmondja, hogy gróf Tisza István első miniszterelnöksége idején (1903-1905), amikor egyúttal belügyminiszter is volt, a „kórházak költségvetése iránt melegen érdeklődött. Amidőn egyik-másik kórház gazdálkodását kifogásolta, munkatársai - félreismerve intencióit - minden tételt sokalltak, kifogásoltak”.6 Grósz szerint Tiszának nem ez volt a szándéka, „O nem takarékoskodott a valódi szükségletekkel, csak a fölösleges adminisztratív kiadásokat óhajtotta csökkenteni”, de míg a valódi szükséglet meglehetősen szubjektív kategória, a költségvetési előirányzat túllépése és a kórházak folyamatos működése meglehetősen objektív. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Grósz Tisza István nagy tisztelője és lelkes híve volt.) A korábbi évtizedekben gyakran előfordult, hogy a belügyi kormányzat előleg folyósí­tásával volt kénytelen közkórházakat megsegiteni, mert nem kockáztathatta tevékenységük beszüntetését. Az előleg igen gyakran bizonyult visszafizethetetlennek, ezért utólagosan segéllyé alakították. A kórházi al- és segédorvosi kar általános fizetésemeléséhez való hozzájárulás az ország legnagyobb és legjelentősebb törvényhatóságában, precedens jel­legénél fogva is, nagy körültekintést igénylő döntés, mert hivatkozásul szolgálhat hasonló célú vidéki mozgalmaknak, ami előbb-utóbb kikényszeríti a napi ápolási díjak további emelését, ami végül is adóemelést tesz szükségessé. Ezt a mindenkori kormányok, mint önmagában is politikai bonyodalmak okozóját, lehetőleg el kívánták kerülni. A belügyminiszteri döntésről értesült orvosok még aznap éjjel, február 4-i határidővel, benyújtották lemondásukat. Ha távoznak - aminek jogi akadálya nem volt ama keddi naptól kezdve minden beteget a 20 főorvosnak kellett volna ellátnia, helyettesítve saját volt beosztottjaikat, a kórházban lakó, személyenként évi 150-210 inspekciós napot teljesítő másodorvosi kart.7 Jogi értelemben tehát nem volt szó munkabeszüntetésről, sztrájkról,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék