Valóság, 2017 (60. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - SZÁZADOK - Koloh Gábor: Az utolsó bihari betyár: Vitális Imre történetének értelmezése
KOLOH GÁBOR Az utolsó bihari betyár Vitális Imre történetének értelmezése „Az igazi betyár Nem adja meg magát, Inkább szívén lövi Saját maga magát. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk egy berettyószentmártoni férfi, a 19. és a 20. század fordulóján élt, betyárnak nevezett Vitális Imre fordulatokban gazdag élete főbb állomásait és azt a főcímben adott kereteken belül értelmezzük. A kísérlettételt nem szerzői álszerénység miatt hangsúlyozzuk: a Nagyváradi Királyi Törvényszéknek és a többi illetékes szervnek a debreceni levéltárban őrzött kapcsolódó iratait áttekintve nem jutottunk eredményre, így az anyakönyvi forrásokon kívül csak a nagyváradi főügyész jelentését, a sajtót és a ponyvairodalmat volt lehetőségünk felhasználni. A vizsgálat kapcsán iránymutatónak találjuk Eric Hobsbawm felvetését, amely szerint a banditák és útonállók a maguk módján a társadalomtörténészek érdeklődésére is számot tarthatnak, hiszen meghúzzák az elnyomás határát. Ezt a megközelítést veszi át Dobos Ilona is a Magyar Néprajzi Lexikonban írt szócikkében, mely szerint a folklorizált betyárkép jellemzője a társadalmi igazságtalanságok és a nemzeti elnyomás elleni küzdelem.4 A betyárképnek a magyar köztudatban való pozitív irányú átalakulását támasztja alá Csepeli György és Mátay Mónika is a hazai betyárok néhány ismertebb példáján keresztül.5 Ezek a szempontok kellő indíttatást adnak, hogy röviden áttekintsük betyár szavunk etimológiai jellegzetességeit. Attól eltekintve, hogy már a 19. század végén találunk példát a fogalom tartalmának radikális kibővítésére, a szakirodalom egyetért abban, hogy a szó eredetileg nem bírt negatív töltettel, még ha elég széles palettán is mozgott a jelentése (a nőtlen legénytől a katonai dezertőrből lett szegénylegényig), s majd csak a 18. századtól telt fel a haramia, útonálló, rabló és ezek szinonimáinak tartalmával. Igaz ez akkor is, ha találkozunk a regionálisan eltérő jelentésváltozatokkal és a 19. századi képzőművészetben megjelenő romantikus ábrázolásmóddal egyaránt. Amikor Hobsbawm a banditává válás origójának az olyan bűncselekmény elkövetését tekinti, amelyet az uralkodó réteg elítél, de a környezet nem, akkor nem épít stabil alapokra, hiszen a közvélemény - mint elemezni kívánt példánk is mutatja - könnyen változhat, írja ezt úgy, hogy - és itt érzünk hasonlóságot a kiterjesztő értelemmel - maga is megkülönbözteti az állami, a földesúri és a népi banditákat. Annak kapcsán pedig, hogy ki miért válik betyárrá, egyaránt találkozunk gazdasági, mentális vagy egyéb okból motiváltakkal.10 . századfordulóra a betyárkodás visszaszorult, amiben az állam korábbi kemény fellépése, majd a Magyar Királyi Csendőrség felállítása játszotta a legfőbb szerepet.11 Ugyanakkor a vizsgálati terep, Bihar vármegye berettyóújfalui járása beleilleszkedik az Alföldnek annak a mentális közegébe, amely kimeríthetetlen tárháza a betyárokat, de különösen a Rózsa Sándort idéző históriáknak.12 És pontosan ennek a közegnek a viselkedése az, amely vizsgálatunkat indokolttá teszi. Hogyan álltak ekkor a bihariak a betyárokhoz? Hobsbawm elengedhetetlen körülménynek tekinti, hogy a banditát tiszteljék, vagyis saját erkölcsi értékrendjük alapján ne tekintsék bűnösnek. s