Várad, 2004 (3. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 2. szám
Ady vonzásában „ ...csak azért élt, hogy égjen, s csak azért égett, hogy verset cselekedjen. ” (Móricz Zsigmond: Adyért, 1923) Irodalommal foglalatoskodók, igényes olvasók számára nem titok: minden nemzeti irodalomnak - így a magyarnak is - megvannak a művészi kifejezésmódot, a folytonosságot lehetővé tevő öntörvényei. Arany János több évszázados irodalmi múltunk, a magyar ősköltészet és mondavilág, a népköltészet és a régi magyar költészet kínálta formakincs alapján, abból merítve teremti meg a maga egyedi művészetét. Pár évtized múlva az egészen más alkatú Ady Endrét, líránk korszakos megújítóját valósággal megigézik „dalokkal titkos” nyelvünk, népi és régi költészetünk „pompás szavai”, ritmus- és rímformái, régi századok lírai műfajai, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Károlyi Gáspár bibliafordításának patinás kifejezései, nyelvi leleményei. Azt sem kell bizonygatnunk, hogy ezek a „belső” ösztönzések - úgymond - „külső” tényezőkkel, történelmi és személyes élményekkel összefonódva alakították Ady emberi, költői egyéniségét, művészetét, s hogy Ady ilyen értelemben is „hazajáró lélek” (az ő kifejezése). Újra és újra megvallja kötődését a „szent elődökhöz”, hagyományainkhoz. Híres versgyűjteményében Góg és Magóg fiaként mutatkozik be, majd mint Ond vezér, Dózsa György és Csokonai Vitéz Mihály unokája, Esze Tamás komája, Petőfi és Arany örököse. Péter I. Zoltán Ady Erdélyben című, a kiállítást tekintve is ritka szép könyve erről a „kettős” kötődésről győz meg. Mindenekelőtt arról, hogy a mű és alkotója közé nem lehet éles határvonalat húzni, mintegy tanúsítva azt is, hogy milyen sokféle és mennyire szövevényes lehet a viszony alkotó és mű, egy korszak és az abból sarjadó költészet, tények és művészi fikció, személyes és közösségi élmények, élet és költészet között. Egyben bizonysága annak is, hogy egy-egy műalkotás, egy költemény titkainak megfejtését megkönnyítheti a versfakasztó körülmények ismerete. S közben részesei lehetünk a régi világot még őrző, de már a megújhodás szükségét érző korszak vajúdásainak. Különösképpen így van ez, ha egy olyan vallomásos, önkitárulkozó költő élete elevenedik meg előttünk, aki kora lelkiismeretének érezte magát, s aki számára a nagybetűs Én valójában a Mindent jelentette. Ez a nagy gonddal összeállított kötet egy olyan költő mindennapjairól hoz hírt, aki életét nyitott könyvnek, verseit egy „boldog-bús” sors „kikiáltóinak” nevezte. „Akarom, tisztán lássatok” - száll felénk egyik költeményéből az önmegmutatás szenvedélyes akarása. Péter I. Zoltán jól megválogatott szakirodalom, sok-sok vallomás, dokumentum értő felhasználásával a teljes életet élni vágyó Adyt állítja elénk, a minden ósdit elseperni óhajtó Muszáj Herkulest, a szép magyar sorsot vállalót, a küzdelemben időnként magára maradót, az Istenben támaszt keresőt, a kipányvázott lelket, a halál rokonát és az élet szerelmesét, a megnyugvást hol a falu csendjében, hol a fény városában kere- KRITIKA 105