Várad, 2019 (18. évfolyam, 2-12. szám)
2019 / 11. szám
Kritika Kisvárda felett az ég Örültem a Várad felkérésének, hogy írjak a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról, és ne csupán az előadásokról, hanem igyekezzek életszagú képet is festeni arról, milyennek találtam a „köz” hangulatát ott. Ez egy félmosoly erejéig eszembe juttatta Őze Lajost A tanú című filmből, no meg a hangulatjelentést, és persze a film olyan mondatait, miszerint „minden politika”, meg hogy „mindenki fogja be a pofáját”. A tanú etalon. És sokszor azt érzem, hogy közülünk, színházzal bíbelődök közül sokan a Pelikán Józseféhez hasonló naiv rácsodálkozással figyeljük a körülöttünk lévők cinizmusát, szervilizmusát, rettegését, vakhitét vagy akár diktatórikus megnyilvánulásait. Örültem a felkérésnek, mert a jelen színházi eseményeiről szóló szakmai diskurzusokba, még ha barátilag is, de belekerül egyszer-egyszer a „kisvárdátlanítani” kifejezés. Ez abba az irányba mutat, hogy vannak, akik szerint a kisvárdai színházi találkozóra nemcsak hogy elmenni egyfajta bűn, hanem még írni, beszélni róla is felesleges, hiszen az egy nívótlan, a politika által irányított esemény. Mint ahogy van, hogy az is rossz szájízt vagy megbélyegzettséget von maga után, ha a Vidnyánszky-féle Nemzeti Színházba beteszi az ember a lábát. Vagy akár lassan ilyenné vált a Pécsi Országos Színházi Találkozó megítélése is. Ugyanakkor van olyan is, aki „allergiás” Alföldi Róbert színházára vagy akár a Coca-Cola poszterére. Mint ahogy akad olyan is a szakmában, aki Urbán András Magyar című előadására „köp éppen ki”. Vagy eleve a függetlenekre. Az érdekes, hogy ezek a beidegződéssé vált kinyilatkoztatások valaha észszerű érvek nyomán születhettek ugyan, de mintha az idő múltával ezekben az (elő)ítéletekben ma inkább az indulatok tengenének túl. Jobbára felzabálta a színházi világot a politika, eldurvították a színházi közbeszédet a szemben álló felek. Elég egy Facebook-poszt miatt kialakult kommentháborút monitorozni. Nem túl cizelláltak a bejegyzések, és a párbeszédszerűség is, hogy úgy mondjam, sokszor inverze annak, amit úgy nevezhetnénk, hogy megértésre törekvő, vita- és szalonképes. Az észérvek ütköztetésének szerepét átvette lassan a személyeskedés. A virtuális térben pedig sokkal könnyelműbben vagdalkoznak az emberek, mint ahogy szemtől szemben tennék, mondjuk, egy asztaltársaságban, így nem csoda, hogy a szint megreked az udvaron verekedők, illetve a feleket hangosan biztató gyerekek szintjén. Valami ilyesmi kezdhette ki Sardar Tagirovsky érzékenységét is, és ezáltal a független alkotói folyamatokba vetett hitét. A fiatal rendező ezért írta nyílt levelét, Kifürkészhetetlen és megfejthetetlen a helyzetek igazsága címmel. Ezért tett arra kísérletet, hogy pár nappal a fesztivál kezdete előtt elálljon a vezényletével évente megrendezett színésztréning megtartásától. Tehát a Kisvárdára is egyre inkább koncentrálódó rossz közhangulatot érzékenyen tapogatta le a színházi ember. Leveléből kiviláglik, hogy elakadt, a középutat sejti helyesnek, de mintha eltűnt volna a középút. Tézisekkel és antitézisekkel, a szintézis nélküli világban pedig, 93