Városépítés, 1968 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1968 / 3. szám - Gulácsy Béla: A Szentendrei Magyar Szabadtéri Néprajzi Múzeum tervpályázata

A Szentendrei Magyar Szabadtéri Néprajzi Múzeum tervpályázata Gulácsy Béla Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium kijelölése alapján az Országos Műemléki Fel­ügyelőség a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum rendezésére meghívásos tervpályáza­tot hirdetett, melyet két ütemben bonyolí­tott le. Az első ütemre nyolc olyan tervezőt hívott meg, kiknek eddigi működése során már bősé­gesen volt alkalmuk a népi műemlékek felku­tatásával, azok védelmével, a tájegységekre jel­lemző településszerkezeti sajátosságokkal, vagy éppen a szabadtéri néprajzi múzeumok problémáival foglalkozni. A feladat ugyanis annyira szövevényes, hogy megoldására a siker reményében csak az vállal­kozhat, aki annak minden vonatkozását ismeri. Nem csupán egyszerű rendezési vagy konzer­­válási feladatról van szó. Nem pusztán egy gyűjtemény bemutatása, építészi keretbe il­lesztése a cél, hanem az, hogy a táj, a benne élő ember, s a település műszaki és biológiai össze­függésében kialakult életformák törvényszerű­ségét a történelmi fejlődés tükrében lehessen tanulmányozni. Ez a tanulmányozás nemcsak a múlt értelme­zésének, hanem — számos vonatkozásban — az aktuális tervezésnek is fontos adatforrása. Egy­értelmű összefüggéseivel feleletet, magyaráza­tot adhat pl. sokféle, meglepő vagy ma már nehezen indokolható település-szerkezetre. Feltárja a táj befolyásait, és figyelmeztet ezzel azokra a hátrányokra, melyek tájidegen for­mák, nagyságrendek, szerkezetek, formák vagy elemek alkalmazásából eredhetnek. De ezek az összefüggések csak akkor tükröz­hetik hitelesen — a sokszor évszázadokon át leszűrődött tapasztalatokat —, ha az építmé­nyek kifogástalan táji hitelességgel vagy — leg­alábbis — megnyugtató táji hasonlósággal áll­nak helyükön. S éppen ez a követelmény teszi különösen ne­hézzé a feladat megoldását. Olyan terület, mely az ország minden táját, minden adottságával együtt szűk, bejárható területen egyesítené — természetesen — nin­csen. Ilyet — bárhol — még mesterségesen sem lehet kialakítani. Éppen ezért különösen nehéz volt az országos szabadtéri néprajzi múzeum helyét megtalálni. A végül is kijelölt tervezési terület pedig ép­pen ebből a szempontból nem kedvező. A ha­tározottan középhegységi környezet és ég­hajlat — a minden irányban korlátozott hori­zont, a leszűkített, csupán egy völgytalpra ki­terjedő sík terület ugyancsak kemény próbára tette a pályázók tájrendezési képességét. Hi­szen — mint ezt az alföldi arborétumok pél­dája is bizonyítja: könnyebb az Alföldön hegy- és dombvidéket formálni, mint itt, a jellegze­tes középhegységi tájon pl. a síkságot, a pusz­tát kialakítani. A kiírás tehát megokoltan hangsúlyozta a fel­adat tájrendezési megoldásának fontosságát. Sajnos , a pályázat első ütemében a pályázók éppen a tájrendezés vonatkozásait hanyagolták el. Könnyen alárendelték egy-egy szellemes építészi ötletnek, a tudományos csoportosí­tásnak vagy muzeológiai szempontoknak. Noha kétségtelen, hogy az egyes objektumok tájazonossága­­ pusztán az áthelyezés tényé­vel megszűnik, ez a nagyvonalúság mégsem indokolható. A táj hasonlósága, az illeszkedés természetessége nélkül az egyes objektumok értelmetlenné, megmagyarázhatatlanná válnak, s a gyűjtemény nem lesz meggyőző. A dombor­zati viszonyokat, a természetes vízfolyásokat elhanyagoló telepítések, a meredek lejtésű udvarok, nyugtalanul hullámzó útszelvények, némely pályázat eszmei értékeit is lerontották. A növényzet tájjellemző szerepét kevesen is­merték fel. Az első ütemben csak egyetlen pá­lyázó volt, aki nemcsak a meglevő állományt vette figyelembe, hanem még az udvarok, az egyes porták betelepítését is jellemzően java­solta. Egy másik, legalább a meglevő állomá­nyokat illesztette tervébe, de a többség a kér­dést nem értette meg. Mindamellett már az első ütem is eredményes volt. Beigazolódott, hogy az adott terepen az országos szabadtéri néprajzi múzeum megvalósítható. Ebben pe­dig e sorok írója is kételkedett, s attól tartott, hogy a nagyon is kifejezett tájjelleg miatt a területen csak táji múzeum alakítható. De egyértelműen kiderült, hogy a betelepí­tésre kiszemelt együttesek mind domborzati­lag, mind tájilag az adott terepen nemcsak, hogy kifogástalanul elhelyezhetők, de azok földrajzilag is kielégítő módon csoportosít­hatók. Kitűnt az is, hogy kedvezőbb az egységeket összefogva, az együttesek között nagyobb sza­badterületeket biztosítani. Szinte egyöntetű vélemény alakult ki a tekintetben is, hogy az igazgatási és kiállítási épületek legkedvezőbb helye a főbejárat mellett van. De az első ütem eredménye alapján még nem dőlt el, hogy sze­rencsésebb-e a két épületet egy tömegben ki­alakítani, vagy jobb, ha azok külön — esetleg a főbejárat két oldalán helyezkednek el. A vízrendezés, a tó a tájalakítás kiváló ténye­zője. Az első ütem erre sok ötletet vetett fel, noha — egyelőre — megnyugtató megoldást még nem hozott. Szélsőségesen eltérő megoldásokat találtunk az úthálózat kialakításában is. Kétségkívül: a meglevő úthálózat a terepen alakult ki, be­vált, s így — mint azt az egyik terven láttuk — kiépítése igen jól és szépen oldható meg. De a tájhoz gondosan illesztett, teljesen új útveze­­tés is lehet szép, célszerű és gazdaságos, mint ezt két másik terven is láthattuk. De tájidegen, erőszakolt útvezetés még muzeológiai szem­pontból oly kívánatosnak látszó megoldás ér­dekében sem volt elfogadható, mert nemcsak műszaki nehézségekkel jár, hanem a környe­zetet is meghamisítja. Hogy az első ütem ily eredményes volt, hogy valóban oly megoldásokat hozott, melyek a második ütem kidolgozására egyértelmű ala­pot nyújtottak, a pályázók hozzáértésén kívül a kiváló előkészítésnek, a hazai pályázatoknál meg nem szokott alaposságú, minden körül­ményre kiterjedő részletességgel, önálló ta­nulmány igényességével készült kiírásnak kö­szönhető. Az első ütem bírálata és tanulságai, valamint az elhelyezendő épületek részletes dokumentá­ciója alapján kellett a II. ütemre meghívott három kollektívának, nemcsak a terület ren­dezését, hanem a közművek, a zöldterületek, a parkolókat és egyéb berendezéseket részle­tesen megtervezni — illetve — elhelyezni. Bár az alapterület némiképpen módosult az I. ütem lezárása óta — mindhárom pályázó, a már lefektetett alapkoncepcióját fejlesztette tovább. Ennek eredményeképpen sikerült is terveiket oly mértékig továbbfejleszteniök, hogy az épü­letegyüttesek, azokon belül a településszerke­zeti és néprajzi sajátosságoknak megfelelő falu­képek esztétikusan, és oly vonzó formában je­lentkeztek, hogy nagyon kevés kiérleléssel a végleges kiviteli terv alapját képezhetik. Az első ütemmel szemben ezúttal a táji és zöld­­területi kérdések is kellő súllyal szerepeltek. Volt pályázó, aki valósághű növénykörnyezetet ábrázolt perspektíván, másik gondosan össze­állított növényjegyzékkel egészítette ki mű­leírását. Közművek vonatkozásában a tervek reálisak, inkább takarékosak. Nehéz volt az együttesek következetes felfűzése a fő útrendszerre, és különösen nehéz volt a vízilétesítmények táji, műszaki és múzeumi szempontból egyaránt helyes elrendezése. Ez kifogástalanul csak egy pályázónak sikerült. Végeredményben e rendkívül nehéz pályázat a várakozást felülmúló sikerrel zárult. A má­sodik ütem érett, kivitelre alkalmas, reális ter­veket hozott. Az Országos Szabadtéri Nép­rajzi Múzeum elrendezésére, megjelenésére, az egyes egységek kialakítására, valamint a szakági feladatok megoldására vonatkozó ja­vaslatokat komplexen mérlegelve a bíráló bizottság az első díjat Roszta Dénes, Tóth Dezső és Balassa M. Iván kollektívának ítélte, míg a két másik pályaművet — Pál Balázs, Zilahy István és Zsigó László kollektíva, valamint Simányi Frigyes és Tassi Ilona kollektíva terveit rangsorolás nélkül részesítette díjazásban. A pályaművek részletes bírálatát a zárójelen­tés szerint az alábbiakban adjuk:

Next