Városépítés, 1974 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - FÓRUM - Császár László: A vasbeton úttörő épületei Budapesten
’74 FÓRUM A VASBETON ÚTTÖRŐ ÉPÜLETEI BUDAPESTEN Budapestnek, fővárosunknak számtalan olyan oldala érdekessége van, amely talán kevésbé ismert, kevésbé áll az érdeklődés homlokterében. Ha csak építészetéről beszélünk — mert a városfogalom legelsősorban utcákat, tereket, épületeket asszociál bennünk — már itt is sok figyelemreméltó vonás akad, amelyeknek összessége, történeti gyökerekből kinőtt valósága jeleníti meg legérzékletesebben Budapestet. Örömmel élni benne és szeretni annyit jelent, mint ismerni, ismerni szépségeit, a közismert vagy lajstromozatlan értékeket; azokat is, amelyek nemes patináját adják: történelmi múltját, e múlt jelentéktelenebbnek tűnő, de sokszor igen fontos és érdekes tényeit. Nincs világszerte egyetlen nagyváros sem, amely ne köszönhetné kifejlődését és hatását egy új anyagból kialakított új építési módszernek, a vasbetonépítésnek. Óhatatlan, hogy ne forduljunk érdeklődéssel ennek az új technikának első, kezdeti példái felé azért is, mert ezek a korai próbálkozások többnyire szerényen háttérbe húzódva várják, hogy a szakemberek segítségével felfedezzék őket. A cikkírónak most az a feladata, hogy megmutassa, milyen értékekről is van szó tulajdonképpen, mennyiben tarthatnak érdeklődésünkre számot, mik azok a tulajdonságok bennük, amelyek figyelemet igényelnek. Mindjárt elöljáróban meg kell azonban annyit jegyeznünk, hogy a vasbeton nem szorul rá, hogy értékeit — a fentebbiek alapján — akár csak egy kis túlzással is növeljük: valójában az építésnek nem gyökeresen újszerű módja ez; tartozunk annyival az igazságnak, ha megmondjuk, hogy ilyenfajta anyagot — természetes vulkanikus cementet, a trászt már a „régi rómaiak is” alkalmaztak. Szilárdulás előtt e képlékeny betonszerű anyagba téglát, követ applikáltak, felületi díszítéssel látták el stb. A vasbeton mai alkalmazása és e között azonban oly nagy a különbség, mint mondjuk az Aquincumban talált kezdetleges római víziorgona és az elektromos gitár között. Lényegében tehát a vasbeton igazi pályafutásának kezdetét a múlt század II. felében vette. Sokak előtt talán már ismert dolog, hogy először egy francia, J. L. Lambot alkalmazott vasbetétes betont, csónak formájában 1848-ban, amit az 1855-ös párizsi világkiállításon be is mutatott. Egy évvel Lambot kísérletei után Joseph Monier francia kertész készített növénytartó edényt betonból s repedés ellen a betonba vashálót ágyazott. Ekkor még azok közül, akik vasbetétes betonnal foglalkoztak, senki nem ismerte fel a vasalás igazi szerepét. Pedig Monier — ellentétben Lambot-val — tovább tökéletesítette módszerét és 1867-ben nyerte első szabadalmát. 1873-ban szabadalma már kiterjedt vasbeton hidakra, majd lépcsőkre is. François Hennebique volt az, akinek 1891-ben kapott szabadalma már a mai vasbetonépítési elveket mutatja. Az egybeöntött szerkezeti rendszer a fejlődés lényeges alapjává vált, így hatása Magyarországra is kiterjedt, jóllehet a cél elsősorban a tűzbiztonság megteremtése volt. Nálunk a Monier-féle rendszert a „Magyar Monier”, a Breymann és Tsa cég képviselte. Érdemes megemlíteni, hogy e továbbfejlesztésre alkalmatlan szisztéma szerint nem nagyszámú létesítmény épült nálunk, inkább csak mérnöki építmények, vagy alárendelt épületrészek. Első vasbetonhidunk azonban ilyen, az 1889- ben megépült 2x5,0 m-es irányítású solti közúti híd. Ezt még a szabadalom német képviselői készítették el. A következő híd a sárbogárdi Nádor-csatorna hídja 18 m nyílásfesztávval. Ez már magyar munka volt. Talán kevésbé köztudott, hogy Hennebique rendszerének ismeretében Magyarország az elsők között állt az európai államok sorában, amely alkalmazta — már a maihoz egész hasonló elvek alapján — a vasbetonépítést. Ennek atyja és hihetetlen energiájú szervezője dr. Zielinski Szilárd mérnök, műegyetemi tanár volt, aki az 1900-as párizsi világkiállításon lépett kapcsolatba Hennebique-kel, hogy utána, mint e cég magyarországi képviseletének birtokosa, mindent megtegyen az új szerkezetek elterjesztéséért. Nagyszámú hídszerkezeti tervezése után épül meg Zielinski alkotásaként 1904- ben a Canz-Mávag-ban az egykori daruszerelő műhely, amely ma a gyár G telepén található. (1, 2). Ez a csarnok három, nyeregtetővel fedett épülettömbből áll és teljes egészében vasbetonszerkezetű. A technikai felkészültségre jellemző, hogy falai csupán 8 cm vastagok. Ugyanakkor, mint üzemi épület, tárgyilagos homlokzati kiképzése nélkülözi a fölösleges dekorativitást és a vasbetonépítészet újszerű, őszinte kifejezését adja. Kár, hogy azóta néhány átalakítás sokat rontott megjelenésén. Ugyanebből az időből, a vasbetonépítészet kezdeteinek emléke a MféV Északi Főműhely volt mintaraktár épülete, amelynek vasbeton vázszerkezetét még egy ipari jellegű, romantikus architektúra rejti. (3, 4) A Zielinski irodában dolgozó Jemnitz Zsigmond kezétől származik az 1910- ben felépült KISTEXT-beli bolyhozó üzem és készáruraktár. Itt is a vasbeton szerkezeti elemek és a homlokzat tiszta, célszerű megfogalmazása jut kifejezésre. A Zielinski irodában több vasbeton víztorony terve készült el. Kettőről tennénk itt említést: az egyik a Lőrinci fonoda területén található. Hatszögű csonkagúla testének élein helyezkednek el a pillérek, amelyeket gerendák merevítenek. Ezen ül a szintén egyszerű, hasábtömegű vasbeton víztartály A másik — közismertebb és bravúrosabb — víztorony ma már a Margitsziget összképéhez tartozik. Tömege nyolcszögű alaprajzi elrendezésből nő ki. Formai kialakításának tervezője Ray Rezső volt. 1913—15 között épült a Soroksári úton a Fegyver- és Gépgyár épületegyüttese, amelynek területén ma 3 üzem osztozik. Az épületcsoportnak különösen a főtömege — mely ma már messziről látható — érdemel említést, az I. világháború után megszakadt Ígéretes fejtő 1. Ganz-MÁVAG: v. daruszerelő, ma vízgépműhely homlokzata 5. A Likőripari Vállalat: v. „hűtőbárka", ma üzemi és raktárépület homlokzata 6. A Likőripari Vállalat: v. „hűtőbárka" ma üzemi raktárépület földszinti enteriőrje. 2. Ganz-MÁVAG : v. daruszerelő, ma vízgépműhely enteriőrje 37