Városépítés, 1983 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1983 / 6. szám - Dányi Pál: Az építésigazgatás társadalmi presztízse

kívülről is, tehát a társadalom, az állampolgár szemüvegén keresztül. Innen nézve a válasz az, hogy adminisztratív eszköz, amelyik az enge­délyezés, a korlátozás, a tiltás eszköze. És tessék mondani! — milyen nálunk az admi­nisztratív eszköz társadalmi presztízse álta­lában?... Nos, szerintem az építésigazgatásé ennél valamivel rosszabb. Hogy miért? — Vagy azért, mert az építésigazgatás színvo­nala a más igazgatásnál alacsonyabb színvonalú, — vagy mert — bár az építésigazgatás nem alacsonyabb színvonalú más igazgatásnál, pl. a pénzügyinél — de karakterisztikusabban és szélesebb körűen jelentkezik az eszköz admi­nisztratív jellege, ereje. Itt meg kell jegyezzem, hogy én az utóbbi ma­gyarázat mellett szavazok, s így ebben az össze­függésben közelítem további mondandómat. Ezek után néhány összefüggésben részleteseb­ben is megközelítem a témát. 1. Először az építésigazgatás hagyományairól né­hány szót. Egy alkalommal régi épületek maradványait nézegetve néhányan azon meditáltunk, hogy többszáz vagy­­ezer évvel ezelőtt épített épü­letek alapjai vagy maradványai hogyan marad­hattak meg napjainkig? Azért-e, mert elődeink tudták, hogy hová építsenek, vagy azért, mert amit jó helyre építettek, az megmaradt. Vajon mit tarthattak akkor jó helynek és ma mit tartunk annak? Vajon miben korlátozták az építtetőt akkor? Vajon mi volt a tilos, mi volt a szabad akkor, és miben volt az más, mint napjainkban? Amikor az építésigazgatás hagyományairól gondolkodtunk, beszélgettünk, akkor felme­rült bennem a kérdés, hogy miként véleked­hetnek a jogászok a mai gondolkodásunk szem­pontjából a római jog szerepéről? Hisz tudjuk, a római jog kialakulása, meghatározó szerepe milyen jelentőséggel bír még napjainkban is. De azt hiszem, hogy abban mindannyian egyetértünk, hogy a „római építési igazgatás” mai gondolkodásunkban betöltött szerepét nem mérhetjük azzal a mércével, amivel mér­hetjük pl. az előbbit.* 2. Gondolkodjunk a továbbiakban arról is, hogy a presztízs mitől függ? Néhány példa: — Milyen a presztízse egy pld. gépkocsivezető­nek általában? Erre most mindannyian tudunk valamilyen választ adni. De miként alakul egy gépkocsivezetőnek a presztízse, ha pl. az a vá­rosi tanács elnökének a gépkocsivezetője, vagy miként, ha pl. a Köztisztasági Vállalat gépkocsivezetője? Gondolom, érzékeljük, hogy van eltérés, még akkor is, ha tudjuk, hogy például a köztisztasági gépek, munka­gépek nagy szakmai hozzáértést igénylő mun­kagépek.­­ Vagy miként alakul a társadalmi presztízse egy 19 éves lánynak, ha például a tsz-ben a könyvelésben dolgozik, miként, ha nem a könyvelésben, hanem a sertéstenyésztésben dolgozik? Tény az, s ez köztudott, hogy kette­jük keresete közül általában a sertéstenyész­tésben dolgozó keresete a nagyobb. Egy biz­tos azonban, hogy kettejük társadalmi presz­tízse nem a keresetükkel arányos. — S milyen egy építész presztízse, ha tervező vállalatnál dolgozik, ahol „alkot”, és milyen, ha nem a tervezőnél, hanem pl. az Ingatlan­­kezelő Vállalatnál dolgozik, ahol „foltozhat”? Szerintem — ez utóbbihoz hasonlóan — hát­rányos az építésigazgatásban dolgozókra nézve is az összehasonlítás, mondván, az ő munká­juk nem alkotó jellegű, hanem végrehajtás­­jellegű, vagyis „alacsonyabb rendű”. De vajon ki és miért tartja ezt alacsonyabb rendűnek? S hogy vélekednek erről maguk az építés­igazgatásban dolgozók? Maguk is alacsonyabb rendűnek tartják a saját munkájukat a szak­mában? S ha igen, akkor a kisebbségi érzésük leküzdésére tesznek-e valamit? — Ha igen, mit? Pl. képezik magukat? — vagy hatalmuk­kal kárpótolják magukat azért, ami hiányzik? Szükséges, hogy az építésigazgatásban dolgo­zók maguk is nézzenek szembe ezekkel a kér­désekkel. 3. Egy újabb összefüggésben közelítsük meg most a témát. Ha bárminek a társadalmi presztízsé­ről gondolkodunk, beszélünk, akkor elkerül­hetetlen, hogy kicsit pszichológiával is fog­lalkozzunk. Lehetne ilyen szempontból az építésigazgatásban dolgozókkal kapcsolatos pszichológiai kérdésekkel is foglalkozni. Nem pszichológusként ugyan, de elkerülhetetlenül szólnom kell az emberi természet néhány vonásáról sajátos megközelítésben, s feltéte­lezem, nem is biztos, hogy a legjellemzőbbe­ket megragadva. (A mottóra is visszautalva, lehet, hogy nem az első tizenöt, hanem a ti­zenhatodik szempont szerint szólok erről.) Említettem már, hogy beszélgettem ismerő­seimmel arról, hogy milyen az építésigazga­tás társadalmi presztízse szerintük. Az ő vé­leményükre is támaszkodtam mondandóm kialakításakor, de elővettem kedvenc könyvei­met, s megkérdeztem ezek íróit is. Ponto­sabban szólva: tudtam róluk, hogy sok-sok évvel ezelőtt valamiről véleményt mondtak, s ezek között van, amit itt is szükségesnek tartok felidézni. Egy kisfiú, a kisherceg mondta: A felnőttek szeretik a számokat! Pontosabban mit is mon­dott? Azt mondta a kisherceg: ......a felnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. So­sem azt kérdezik: «Milyen a hangja?» «Mik a kedves játékai?» «Szokott-e lepkéket gyűj­teni?» Ehelyett azt tudakolják: «Hány éves?» «Hány testvére van?» «Hány kiló?» «Mennyi jövedelme van a papájának?» Ha azt mondjuk a felnőtteknek: «Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablaká­ban muskátli, tetején galambok ...» — se­hogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: «Láttam egy százezer frankot érő házat.» «Erre aztán felkiáltanak: „Ó, milyen szép!» Ami a lényeget illeti, a szemléleti különbség nemcsak a gyermekek és a felnőttek között van, hanem a felnőttek között is. Ez pedig a képviselt és a személyes érdekek ütközésé­ben válik számunkra érzékelhetővé. Úgy gon­dolom, hogy ki-ki saját munkatapasztalataiból tud arra példát, s hozzáteszem személyes él­ményt felidézni, hogy hogyan ütköznek a gaz­daságossági és az építészeti, az esztétikai szem­pontok. Vagyis az élet bizonyítja, hogy — ami drága, az még nem biztos, hogy eszté­tikus, — ami esztétikus, nem biztos, hogy drága kell legyen. Új létesítmények tervezői, rekonstrukciós tervek készítői többen érdekeiket és tehetsé­güket a költségtényezők figyelmen kívül ha­gyásával kívánják bizonyítani. Ez pedig nem megy. A gazdaságunk adott fejlettségi szintjén nem lehet sem gazdasági, sem építészeti néző­pontú alapállás, hogy „kerül amibe kerül”. A nem irre­ális előirányzatokon belül esztétikust és a funkciójából jót alkotni, ez az építészeti al­kotás. Ennek pedig feltétele, hogy a különféle érdekek ütközése ne azzal érjen véget, hogy egyik letiporja, semmibe veszi a másikat, ha­nem azzal, hogy összhangba kerülnek egy­mással. Aztán föltehetjük magunknak is, meg egy­másnak is a kérdést: mennyit gondolkodunk? Sokat vagy keveset? S hogy egy kicsit közelebb menjek a kiinduló gondolatokhoz, egy matematikus írásából idézek egy gondolatot, a következőt: „A fel­nőtt ember viszonylag keveset gondolkodik, mert ritkán kerül szokatlan helyzetben. Ilyen Pécsi utcakép — a TÜZÉP irodaháza és az általa üzemeltetett Fészek Áruház egy épületben és környezetben . Ebben a megközelítésben érdeklődéssel olvastam a Konferencia előadásait és korreferátumait tartalmazó kötetben dr. Gajdócsi István írásában (479. old.) a következőket: ,,Az emberi közösségek együttélésének szabályozásában az ókortól napjainkig szerepe volt a különböző és egyre átfogóbb építésügyi előírásoknak. Augustus római császár már szabályozta az épületek magasságát, a vízvezeték elhelyezését. Mátyás király elrendelte az elpusztult vagy omladozó házak kötelező újjáépítését. Királyi rendeletek, helyi szabályzatok a­­parcellák’ beépítéséről, a tűzveszélyes anyagok eltiltásáról stb. intézkedtek.”

Next