Városépítés, 1983 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 6. szám - Dányi Pál: Az építésigazgatás társadalmi presztízse
kívülről is, tehát a társadalom, az állampolgár szemüvegén keresztül. Innen nézve a válasz az, hogy adminisztratív eszköz, amelyik az engedélyezés, a korlátozás, a tiltás eszköze. És tessék mondani! — milyen nálunk az adminisztratív eszköz társadalmi presztízse általában?... Nos, szerintem az építésigazgatásé ennél valamivel rosszabb. Hogy miért? — Vagy azért, mert az építésigazgatás színvonala a más igazgatásnál alacsonyabb színvonalú, — vagy mert — bár az építésigazgatás nem alacsonyabb színvonalú más igazgatásnál, pl. a pénzügyinél — de karakterisztikusabban és szélesebb körűen jelentkezik az eszköz adminisztratív jellege, ereje. Itt meg kell jegyezzem, hogy én az utóbbi magyarázat mellett szavazok, s így ebben az összefüggésben közelítem további mondandómat. Ezek után néhány összefüggésben részletesebben is megközelítem a témát. 1. Először az építésigazgatás hagyományairól néhány szót. Egy alkalommal régi épületek maradványait nézegetve néhányan azon meditáltunk, hogy többszáz vagyezer évvel ezelőtt épített épületek alapjai vagy maradványai hogyan maradhattak meg napjainkig? Azért-e, mert elődeink tudták, hogy hová építsenek, vagy azért, mert amit jó helyre építettek, az megmaradt. Vajon mit tarthattak akkor jó helynek és ma mit tartunk annak? Vajon miben korlátozták az építtetőt akkor? Vajon mi volt a tilos, mi volt a szabad akkor, és miben volt az más, mint napjainkban? Amikor az építésigazgatás hagyományairól gondolkodtunk, beszélgettünk, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy miként vélekedhetnek a jogászok a mai gondolkodásunk szempontjából a római jog szerepéről? Hisz tudjuk, a római jog kialakulása, meghatározó szerepe milyen jelentőséggel bír még napjainkban is. De azt hiszem, hogy abban mindannyian egyetértünk, hogy a „római építési igazgatás” mai gondolkodásunkban betöltött szerepét nem mérhetjük azzal a mércével, amivel mérhetjük pl. az előbbit.* 2. Gondolkodjunk a továbbiakban arról is, hogy a presztízs mitől függ? Néhány példa: — Milyen a presztízse egy pld. gépkocsivezetőnek általában? Erre most mindannyian tudunk valamilyen választ adni. De miként alakul egy gépkocsivezetőnek a presztízse, ha pl. az a városi tanács elnökének a gépkocsivezetője, vagy miként, ha pl. a Köztisztasági Vállalat gépkocsivezetője? Gondolom, érzékeljük, hogy van eltérés, még akkor is, ha tudjuk, hogy például a köztisztasági gépek, munkagépek nagy szakmai hozzáértést igénylő munkagépek. Vagy miként alakul a társadalmi presztízse egy 19 éves lánynak, ha például a tsz-ben a könyvelésben dolgozik, miként, ha nem a könyvelésben, hanem a sertéstenyésztésben dolgozik? Tény az, s ez köztudott, hogy kettejük keresete közül általában a sertéstenyésztésben dolgozó keresete a nagyobb. Egy biztos azonban, hogy kettejük társadalmi presztízse nem a keresetükkel arányos. — S milyen egy építész presztízse, ha tervező vállalatnál dolgozik, ahol „alkot”, és milyen, ha nem a tervezőnél, hanem pl. az Ingatlankezelő Vállalatnál dolgozik, ahol „foltozhat”? Szerintem — ez utóbbihoz hasonlóan — hátrányos az építésigazgatásban dolgozókra nézve is az összehasonlítás, mondván, az ő munkájuk nem alkotó jellegű, hanem végrehajtásjellegű, vagyis „alacsonyabb rendű”. De vajon ki és miért tartja ezt alacsonyabb rendűnek? S hogy vélekednek erről maguk az építésigazgatásban dolgozók? Maguk is alacsonyabb rendűnek tartják a saját munkájukat a szakmában? S ha igen, akkor a kisebbségi érzésük leküzdésére tesznek-e valamit? — Ha igen, mit? Pl. képezik magukat? — vagy hatalmukkal kárpótolják magukat azért, ami hiányzik? Szükséges, hogy az építésigazgatásban dolgozók maguk is nézzenek szembe ezekkel a kérdésekkel. 3. Egy újabb összefüggésben közelítsük meg most a témát. Ha bárminek a társadalmi presztízséről gondolkodunk, beszélünk, akkor elkerülhetetlen, hogy kicsit pszichológiával is foglalkozzunk. Lehetne ilyen szempontból az építésigazgatásban dolgozókkal kapcsolatos pszichológiai kérdésekkel is foglalkozni. Nem pszichológusként ugyan, de elkerülhetetlenül szólnom kell az emberi természet néhány vonásáról sajátos megközelítésben, s feltételezem, nem is biztos, hogy a legjellemzőbbeket megragadva. (A mottóra is visszautalva, lehet, hogy nem az első tizenöt, hanem a tizenhatodik szempont szerint szólok erről.) Említettem már, hogy beszélgettem ismerőseimmel arról, hogy milyen az építésigazgatás társadalmi presztízse szerintük. Az ő véleményükre is támaszkodtam mondandóm kialakításakor, de elővettem kedvenc könyveimet, s megkérdeztem ezek íróit is. Pontosabban szólva: tudtam róluk, hogy sok-sok évvel ezelőtt valamiről véleményt mondtak, s ezek között van, amit itt is szükségesnek tartok felidézni. Egy kisfiú, a kisherceg mondta: A felnőttek szeretik a számokat! Pontosabban mit is mondott? Azt mondta a kisherceg: ......a felnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: «Milyen a hangja?» «Mik a kedves játékai?» «Szokott-e lepkéket gyűjteni?» Ehelyett azt tudakolják: «Hány éves?» «Hány testvére van?» «Hány kiló?» «Mennyi jövedelme van a papájának?» Ha azt mondjuk a felnőtteknek: «Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok ...» — sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: «Láttam egy százezer frankot érő házat.» «Erre aztán felkiáltanak: „Ó, milyen szép!» Ami a lényeget illeti, a szemléleti különbség nemcsak a gyermekek és a felnőttek között van, hanem a felnőttek között is. Ez pedig a képviselt és a személyes érdekek ütközésében válik számunkra érzékelhetővé. Úgy gondolom, hogy ki-ki saját munkatapasztalataiból tud arra példát, s hozzáteszem személyes élményt felidézni, hogy hogyan ütköznek a gazdaságossági és az építészeti, az esztétikai szempontok. Vagyis az élet bizonyítja, hogy — ami drága, az még nem biztos, hogy esztétikus, — ami esztétikus, nem biztos, hogy drága kell legyen. Új létesítmények tervezői, rekonstrukciós tervek készítői többen érdekeiket és tehetségüket a költségtényezők figyelmen kívül hagyásával kívánják bizonyítani. Ez pedig nem megy. A gazdaságunk adott fejlettségi szintjén nem lehet sem gazdasági, sem építészeti nézőpontú alapállás, hogy „kerül amibe kerül”. A nem irreális előirányzatokon belül esztétikust és a funkciójából jót alkotni, ez az építészeti alkotás. Ennek pedig feltétele, hogy a különféle érdekek ütközése ne azzal érjen véget, hogy egyik letiporja, semmibe veszi a másikat, hanem azzal, hogy összhangba kerülnek egymással. Aztán föltehetjük magunknak is, meg egymásnak is a kérdést: mennyit gondolkodunk? Sokat vagy keveset? S hogy egy kicsit közelebb menjek a kiinduló gondolatokhoz, egy matematikus írásából idézek egy gondolatot, a következőt: „A felnőtt ember viszonylag keveset gondolkodik, mert ritkán kerül szokatlan helyzetben. Ilyen Pécsi utcakép — a TÜZÉP irodaháza és az általa üzemeltetett Fészek Áruház egy épületben és környezetben . Ebben a megközelítésben érdeklődéssel olvastam a Konferencia előadásait és korreferátumait tartalmazó kötetben dr. Gajdócsi István írásában (479. old.) a következőket: ,,Az emberi közösségek együttélésének szabályozásában az ókortól napjainkig szerepe volt a különböző és egyre átfogóbb építésügyi előírásoknak. Augustus római császár már szabályozta az épületek magasságát, a vízvezeték elhelyezését. Mátyás király elrendelte az elpusztult vagy omladozó házak kötelező újjáépítését. Királyi rendeletek, helyi szabályzatok aparcellák’ beépítéséről, a tűzveszélyes anyagok eltiltásáról stb. intézkedtek.”