Városépítés, 1985 (21. évfolyam, 1-6. szám)

1985 / 1-2. szám - László László: Építésügyi igazgatásról a fejlődés tükrében

költségeiről. Rendelkezett az egységes első és másodfokú építésügyi hatóságok létrehozásá­ról. Figyelemre méltó, hogy az ügyek másod­fokú elbírálását — a fővárosi gyakorlathoz ha­sonlóan — a törvényhatósági jogú városokban is önkormányzati szervekre bízták. (Közigaz­gatási Bizottság Építésügyi Albizottsága.) Az 1937. évi VI. törvénycikk előremutató szel­lemét igazolja, hogy főbb gondolatai közel fél évszázad elmúltával is pozitív értelemben hat­nak az építésügy és az építésügyi igazgatás fej­lődésére. Ennek bizonyítására néhány aktuális idézet a törvény előterjesztéséből, illetve a miniszteri indokolásból: ,,A városrendezés igen sokirányú tevékenység foglalata, lényegében a város területének meg­felelő felhasználását és helyes építkezést, ezek révén kedvező városkép kialakítását, végül a városnak utakkal és közművekkel kellő ellá­tását jelenti. E feladatok megvalósítása a város gazdasági erejének és kultúrájának egyik leg­szembeötlőbb megnyilatkozása. Az építkezés módja nemcsak a városokban fontos...” „.. az építkezés velejárója a város fogalmának, a városrendezés célja pedig az, hogy a benne meghatározott rendszer és módok szerint ala­kuljon ki az építkezésekkel a város.” ,,A város­­rendezés csak akkor felelhet meg a gyakorlati igényeknek, ha a város egész területére kiter­jedő, alaposan átgondolt városfejlesztési tervre támaszkodik, amely a város fejlődése szem­pontjából figyelembejövő minden tényezővel számol.” A törvény haladó gondolatai, helyes szakmai irányai a háborús évek, az újjáépítés időszaka, majd a sűrű átszervezések, állam­­igazgatási szervezeti változások miatt nem tu­dott kiteljesedni. Ennek ellenére az 1937. évi VI. törvénycikk kisebb módosítással 27 évig volt érvényben, így 1964. december 31-ig az építéshatósági döntések alapjául szolgált és jól segítette az építésügyi ágazat megerősödését, az egységes építésügyi szemlélet kibontakozta­tását. 1965. január 1. újabb nagy állomás az építés­ügyi igazgatásban, ekkor került bevezetésre a ma is érvényes 1964. évi III. törvény, az épí­tésügyről. A tv. korszakalkotó jelentőségét az építésügy átfogó, komplex értelmezése, az építésügyi igazgatás szakterületeinek rend­szerbefoglalása és egységes irányításának ki­alakítása adja. Magyarországon ez volt az első jogszabály, amely az ország egész területének tervszerű felhasználása érdekében regionális tervek készítését írta elő. A törvényjavaslat országgyűlési előterjesztésekor Dr. Traut­mann Rezső építésügyi miniszter elismerte az 1937. évi VI. t.-c. korszerűségét városrende­zési és építésügyi engedélyezési szempontból, de hiányolta abból az építéstervezés és építés­kivitelezés szabályait, ugyanakkor hangsú­lyozta, hogy „a benyújtott törvényjavaslat ál­lamigazgatásunk építésügyi, illetőleg építőipari ágazata szempontjából egyaránt nagy jelentő­ségű”. Az 1964. évi III. tv. építésügyi igazgatási ren­delkezései az elmúlt 20 évben kiállták a gya­korlat próbáját. Amennyiben a továbbfejlő­dés, a jövőben szükségessé tenné a tv. kor­szerűsítését, egyes rendelkezései hosszabb tá­von akkor is meghatározóak és az 1937. évi VI. t.-c. egyes rendelkezéseihez hasonlóan időtállóak lesznek. Ezek közül néhány idézet:­­­­ „A város (község) területét felhasználni, épí­­te­tési telkeket alakítani és beépíteni, út- és egyéb közlekedési, továbbá közműhálózatot s általában bármely építményt létesíteni, vala­mint ilyen célokra építésügyi hatósági enge­délyt adni csak a rendezési terveknek megfe­lelően szabad.” [Et. 7. §. (2).] ,,A műemlékeket, tartozékaikat és a velük kapcsolatos képző- és iparművészeti alkotá­sokat — mint hazánk történeti múltjának jel­legzetes, pótolhatatlan emlékeit — a törvény­ben szabályozott hatósági védelemben kell ré­szesíteni.” (Ét. 20. §.) „Az építésügyi hatósági engedély megadását meg kell tagadni, ha előre meg lehet állapítani, hogy az építmény megépítése, illetőleg fenn­tartása víz, gőz, gáz, füst, korom, hő, bűz, zaj, rázkódtatás, sugárzás vagy más ok miatt a kör­nyezetre olyan káros hatással járna, amely a helyi viszonyoknak és az érintett terület ren­deltetésének megfelelő mértéket meghaladná, a szomszédos ingatlanok használatát számba­­vehetően korlátozná, illetőleg az állékonysá­got, az egészséget, az élet- vagy közbiztonsá­got veszélyeztetné, vagy a közérdeket egyéb módon sértené.” [Ét. 29. §. (1.).] „Az építésügyi hatóságok ügyviteléhez szük­séges műszaki, térképi és egyéb adatokat tar­talmazó tervtárakat és nyilvántartásokat kell rendszeresíteni és gondoskodni kell azok fo­lyamatos kezeléséről, illetőleg vezetéséről.” [Et. 51. §. (2).] Jelenlegi helyzet Az építésügyi igazgatás napjainkig kialakult helyzete igen változó képet mutat. Lényeges színvonalkülönbségek alakultak ki a különböző megyék (ezen belül a települések), az első- és másodfokú, sőt az elsőfokú önálló községi, tár­sult községi, nagyközségi és városi ügyintézés között. Általánosságban megállapítható a má­sodfokú megyei építésügyi szakigazgatási szer­vezetek (ÉV, osztályok) viszonylagos stabi­litása, egyenletes teljesítménye és az első fokú építésügyi szakigazgatás gyakori-általában fel­tételek nélküli — szervezeti változtatása, hul­lámzó munkateljesítménye. Az országos helyzetképet elsősorban a lakos­ságot közvetlenül érintő első fokú építésügyi szakigazgatás munkája jellemzi. 1984. szep­temberi felmérés szerint Magyarországon, va­lamennyi települést érintően 554 elsőfokú építésügyi hatóság működik, ebből 324 tele­pülés körzeti formában, 230 pedig önállóan. A legutóbbi időszak közigazgatási változásai — a járások 1983. év végén történő megszün­tetésével — jelentősen növelték a körzetköz­ponti városok és városi jogú nagyközségek ta­nácsainak szerepét, szélesedett az építésügyi igazgatás szervezeteinek hatásköre és hatósági jogköre. A városi jogú nagyközségek közel 50%-kal, a városok 20—25%-kal több ügyet intéznek mint egy évvel korábban, viszont a munka gyarapodását a létszámnövelés arányo­san nem követte. A munka mennyiségi növe­kedése a szakigazgatás túlterheltségét tovább fokozta, amit a fluktuáció gondjai csak fokoz­tak. Nehezítette az építésigazgatás helyzetét a tanácsok szervezeti és működési szabályza­tának felülvizsgálatáról szóló 1980. és 1982. évi MTTH Elnöki irányelv, ugyanis a „kisvárosi modell” bevezetésével a települések egy részé­nél megosztották a korábbi szervezeti egységet és helytelenül elválasztották egymástól a vá­rosrendezési-fejlesztési és az építéshatósági feladatokat. A helyszíni tapasztalatok és vizs­gálatok alapján megállapítható, hogy a több szervezeti egységre bontott építésügyi szak­­igazgatás esetén vagy meghosszabbodik az épí­tési ügyek intézése és nő a bürokratizmus, vagy pedig csökken a hatósági döntések szak­­szerűsége. A szakmailag kellően nem megala­pozott döntések következtében tartós káro­sodások érhetik településeink arculatát, az épített környezetet. Szerencsére egyre több település tanácsi vezetője és testülete ismeri fel az építésügyi igazgatás egységének fontos­ságát és ennek szellemében hajtanak végre szervezeti változásokat. A 30 ezer lakosszámnál nagyobb városok szak­­igazgatási szervei a hagyományos szervezeti rendszerben egyenletes teljesítményt nyújta­nak, a szervezeti keretek a fejlődést lehetővé teszik. A kisvárosi modell alkalmazhatósága mellett a legnagyobb vitát az „igazgatási zárulás” kér­dései váltották ki. Megfelelő feltételek bizto­sítása esetén ÉVM hozzájárulással már koráb­ban is volt lehetőség községi I. fokú építésha­tósági jogkör létesítésére, de ezzel a lehető­séggel csak ritkán éltek a Tanácsok. A folya­matot az 1/1977. sz. MÚTH irányelv gyorsította meg, amikor együttműködés alapján lehetővé vált az építéshatósági jogkörök közös igazga­tási társulási formában történő gyakorlása. Eddig az ország községi tanácsainak mintegy kétharmada társult az építésügyi igazgatási fel­adatok ellátására, vagy szakember közös alkal­mazásával, vagy a székhely település a társult községekre kiterjedő jogkör vállalásával. Az igazgatási társulások működéséről folyó vita még nem zárult le, de kétféle álláspont már kirajzolódott. Az egyik álláspont mennyi­ségi szemlélet alapján alakult ki, miszerint az a fontos, hogy minden községnek legyen vala­milyen megosztottságban szakembere, aki el­intézi az „aktákat”. A másik álláspont szerint attól, hogy a községek építéshatósági jogkört kapnak még nem lesznek gazdái a feladatnak és főleg nem tudják a települések rendezési, építé­szeti és környezetalakítási feladatait szaksze­rűen elvégezni. A tanácsi önállóság fokozódása, szakmai megerősödése előrevetíti a községi tanácsok társulás nélküli saját ügyintézőivel ellátandó építésügyi igazgatási feladatok el­végzését. Községekben a szakigazgatási felada­tok másodállásban is elláthatók, így lehetőség van esetleg felsőfokú végzettségű szakember alkalmazására is. Ameddig a saját ügyintéző beállítására a községben lehetőség nincs, addig a szakszerűség érdekében érdemes megfon­tolni a körzetközpont-település centralizált építésügyi igazgatási ügyintézését. A megyei ÉV osztályok munkájában az ágazati, felügyeleti és irányító tevékenység mellett ki­sebb arányban — kb. 20—25%-ban — jelenik meg az építéshatósági munka, viszont a terü­letrendezési-településfejlesztési feladatok nak

Next