Városépítés, 1985 (21. évfolyam, 1-6. szám)
1985 / 1-2. szám - László László: Építésügyi igazgatásról a fejlődés tükrében
költségeiről. Rendelkezett az egységes első és másodfokú építésügyi hatóságok létrehozásáról. Figyelemre méltó, hogy az ügyek másodfokú elbírálását — a fővárosi gyakorlathoz hasonlóan — a törvényhatósági jogú városokban is önkormányzati szervekre bízták. (Közigazgatási Bizottság Építésügyi Albizottsága.) Az 1937. évi VI. törvénycikk előremutató szellemét igazolja, hogy főbb gondolatai közel fél évszázad elmúltával is pozitív értelemben hatnak az építésügy és az építésügyi igazgatás fejlődésére. Ennek bizonyítására néhány aktuális idézet a törvény előterjesztéséből, illetve a miniszteri indokolásból: ,,A városrendezés igen sokirányú tevékenység foglalata, lényegében a város területének megfelelő felhasználását és helyes építkezést, ezek révén kedvező városkép kialakítását, végül a városnak utakkal és közművekkel kellő ellátását jelenti. E feladatok megvalósítása a város gazdasági erejének és kultúrájának egyik legszembeötlőbb megnyilatkozása. Az építkezés módja nemcsak a városokban fontos...” „.. az építkezés velejárója a város fogalmának, a városrendezés célja pedig az, hogy a benne meghatározott rendszer és módok szerint alakuljon ki az építkezésekkel a város.” ,,A városrendezés csak akkor felelhet meg a gyakorlati igényeknek, ha a város egész területére kiterjedő, alaposan átgondolt városfejlesztési tervre támaszkodik, amely a város fejlődése szempontjából figyelembejövő minden tényezővel számol.” A törvény haladó gondolatai, helyes szakmai irányai a háborús évek, az újjáépítés időszaka, majd a sűrű átszervezések, államigazgatási szervezeti változások miatt nem tudott kiteljesedni. Ennek ellenére az 1937. évi VI. törvénycikk kisebb módosítással 27 évig volt érvényben, így 1964. december 31-ig az építéshatósági döntések alapjául szolgált és jól segítette az építésügyi ágazat megerősödését, az egységes építésügyi szemlélet kibontakoztatását. 1965. január 1. újabb nagy állomás az építésügyi igazgatásban, ekkor került bevezetésre a ma is érvényes 1964. évi III. törvény, az építésügyről. A tv. korszakalkotó jelentőségét az építésügy átfogó, komplex értelmezése, az építésügyi igazgatás szakterületeinek rendszerbefoglalása és egységes irányításának kialakítása adja. Magyarországon ez volt az első jogszabály, amely az ország egész területének tervszerű felhasználása érdekében regionális tervek készítését írta elő. A törvényjavaslat országgyűlési előterjesztésekor Dr. Trautmann Rezső építésügyi miniszter elismerte az 1937. évi VI. t.-c. korszerűségét városrendezési és építésügyi engedélyezési szempontból, de hiányolta abból az építéstervezés és építéskivitelezés szabályait, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy „a benyújtott törvényjavaslat államigazgatásunk építésügyi, illetőleg építőipari ágazata szempontjából egyaránt nagy jelentőségű”. Az 1964. évi III. tv. építésügyi igazgatási rendelkezései az elmúlt 20 évben kiállták a gyakorlat próbáját. Amennyiben a továbbfejlődés, a jövőben szükségessé tenné a tv. korszerűsítését, egyes rendelkezései hosszabb távon akkor is meghatározóak és az 1937. évi VI. t.-c. egyes rendelkezéseihez hasonlóan időtállóak lesznek. Ezek közül néhány idézet: „A város (község) területét felhasználni, építetési telkeket alakítani és beépíteni, út- és egyéb közlekedési, továbbá közműhálózatot s általában bármely építményt létesíteni, valamint ilyen célokra építésügyi hatósági engedélyt adni csak a rendezési terveknek megfelelően szabad.” [Et. 7. §. (2).] ,,A műemlékeket, tartozékaikat és a velük kapcsolatos képző- és iparművészeti alkotásokat — mint hazánk történeti múltjának jellegzetes, pótolhatatlan emlékeit — a törvényben szabályozott hatósági védelemben kell részesíteni.” (Ét. 20. §.) „Az építésügyi hatósági engedély megadását meg kell tagadni, ha előre meg lehet állapítani, hogy az építmény megépítése, illetőleg fenntartása víz, gőz, gáz, füst, korom, hő, bűz, zaj, rázkódtatás, sugárzás vagy más ok miatt a környezetre olyan káros hatással járna, amely a helyi viszonyoknak és az érintett terület rendeltetésének megfelelő mértéket meghaladná, a szomszédos ingatlanok használatát számbavehetően korlátozná, illetőleg az állékonyságot, az egészséget, az élet- vagy közbiztonságot veszélyeztetné, vagy a közérdeket egyéb módon sértené.” [Ét. 29. §. (1.).] „Az építésügyi hatóságok ügyviteléhez szükséges műszaki, térképi és egyéb adatokat tartalmazó tervtárakat és nyilvántartásokat kell rendszeresíteni és gondoskodni kell azok folyamatos kezeléséről, illetőleg vezetéséről.” [Et. 51. §. (2).] Jelenlegi helyzet Az építésügyi igazgatás napjainkig kialakult helyzete igen változó képet mutat. Lényeges színvonalkülönbségek alakultak ki a különböző megyék (ezen belül a települések), az első- és másodfokú, sőt az elsőfokú önálló községi, társult községi, nagyközségi és városi ügyintézés között. Általánosságban megállapítható a másodfokú megyei építésügyi szakigazgatási szervezetek (ÉV, osztályok) viszonylagos stabilitása, egyenletes teljesítménye és az első fokú építésügyi szakigazgatás gyakori-általában feltételek nélküli — szervezeti változtatása, hullámzó munkateljesítménye. Az országos helyzetképet elsősorban a lakosságot közvetlenül érintő első fokú építésügyi szakigazgatás munkája jellemzi. 1984. szeptemberi felmérés szerint Magyarországon, valamennyi települést érintően 554 elsőfokú építésügyi hatóság működik, ebből 324 település körzeti formában, 230 pedig önállóan. A legutóbbi időszak közigazgatási változásai — a járások 1983. év végén történő megszüntetésével — jelentősen növelték a körzetközponti városok és városi jogú nagyközségek tanácsainak szerepét, szélesedett az építésügyi igazgatás szervezeteinek hatásköre és hatósági jogköre. A városi jogú nagyközségek közel 50%-kal, a városok 20—25%-kal több ügyet intéznek mint egy évvel korábban, viszont a munka gyarapodását a létszámnövelés arányosan nem követte. A munka mennyiségi növekedése a szakigazgatás túlterheltségét tovább fokozta, amit a fluktuáció gondjai csak fokoztak. Nehezítette az építésigazgatás helyzetét a tanácsok szervezeti és működési szabályzatának felülvizsgálatáról szóló 1980. és 1982. évi MTTH Elnöki irányelv, ugyanis a „kisvárosi modell” bevezetésével a települések egy részénél megosztották a korábbi szervezeti egységet és helytelenül elválasztották egymástól a városrendezési-fejlesztési és az építéshatósági feladatokat. A helyszíni tapasztalatok és vizsgálatok alapján megállapítható, hogy a több szervezeti egységre bontott építésügyi szakigazgatás esetén vagy meghosszabbodik az építési ügyek intézése és nő a bürokratizmus, vagy pedig csökken a hatósági döntések szakszerűsége. A szakmailag kellően nem megalapozott döntések következtében tartós károsodások érhetik településeink arculatát, az épített környezetet. Szerencsére egyre több település tanácsi vezetője és testülete ismeri fel az építésügyi igazgatás egységének fontosságát és ennek szellemében hajtanak végre szervezeti változásokat. A 30 ezer lakosszámnál nagyobb városok szakigazgatási szervei a hagyományos szervezeti rendszerben egyenletes teljesítményt nyújtanak, a szervezeti keretek a fejlődést lehetővé teszik. A kisvárosi modell alkalmazhatósága mellett a legnagyobb vitát az „igazgatási zárulás” kérdései váltották ki. Megfelelő feltételek biztosítása esetén ÉVM hozzájárulással már korábban is volt lehetőség községi I. fokú építéshatósági jogkör létesítésére, de ezzel a lehetőséggel csak ritkán éltek a Tanácsok. A folyamatot az 1/1977. sz. MÚTH irányelv gyorsította meg, amikor együttműködés alapján lehetővé vált az építéshatósági jogkörök közös igazgatási társulási formában történő gyakorlása. Eddig az ország községi tanácsainak mintegy kétharmada társult az építésügyi igazgatási feladatok ellátására, vagy szakember közös alkalmazásával, vagy a székhely település a társult községekre kiterjedő jogkör vállalásával. Az igazgatási társulások működéséről folyó vita még nem zárult le, de kétféle álláspont már kirajzolódott. Az egyik álláspont mennyiségi szemlélet alapján alakult ki, miszerint az a fontos, hogy minden községnek legyen valamilyen megosztottságban szakembere, aki elintézi az „aktákat”. A másik álláspont szerint attól, hogy a községek építéshatósági jogkört kapnak még nem lesznek gazdái a feladatnak és főleg nem tudják a települések rendezési, építészeti és környezetalakítási feladatait szakszerűen elvégezni. A tanácsi önállóság fokozódása, szakmai megerősödése előrevetíti a községi tanácsok társulás nélküli saját ügyintézőivel ellátandó építésügyi igazgatási feladatok elvégzését. Községekben a szakigazgatási feladatok másodállásban is elláthatók, így lehetőség van esetleg felsőfokú végzettségű szakember alkalmazására is. Ameddig a saját ügyintéző beállítására a községben lehetőség nincs, addig a szakszerűség érdekében érdemes megfontolni a körzetközpont-település centralizált építésügyi igazgatási ügyintézését. A megyei ÉV osztályok munkájában az ágazati, felügyeleti és irányító tevékenység mellett kisebb arányban — kb. 20—25%-ban — jelenik meg az építéshatósági munka, viszont a területrendezési-településfejlesztési feladatok nak