Városi Közlekedés, 1972 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1972-12-01 / 6. szám

Városi Közlekedés 407 szétterülő víz a magasabb löszparton fekvő településekre nem jelentett veszélyt. A Tisza alsó szakaszának 3 cm/km esése miatt az árvíz levonulási ideje a szabályozás előtt 5—6 hétig tartott. Az 1844—45-ben megkezdett intenzív folyószabályozáskor a Tisza, a Körös és a Maros nagyobb kanyarulatait átvágták. A Tisza folyamhossza közel 30 %-kal csökkent, ugyanakkor az árvizek szétterülését gát­rendszer akadályozta meg. A lefolyási hossz csökkentése, az átfolyási keresztmetszet szűkítése eredményeként az utóbbi száz évben az árvíz szintje mintegy 3 méterrel emelkedett, levonulási ideje felére csökkent. A szabályozással nyert árterületet bevonták a mező­­gazdasági művelésbe. A vidék csapadékszegény jellege mindjobban kidomborodott, mert a korábbi árterületi párolgás elmaradt, a levonuló árvíz felfogására, tárolására nem készültek fel. A víz az aszály enyhítésére nem volt felhasználható. A víztározókat most építik meg, és ezzel a tavaszi árvizek egy részét visszatartva biztosítják az öntözéshez szükséges vizet. Egyidejűleg pedig egyenletes vízmagasságot érnek el, ami biztosítéka az állandó hajó­zásnak. Csongrád megye települései elsősorban a folyók mel­lett alakultak ki. A hatalmas területű mocsaras, lápos vidéken az ember elsősorban a kiemelkedő pontokon, a löszhátakon települt meg. Itt biztosította megélhe­tését a folyó halállománya, és itt talált vizet maga és állatai részére, egyben a magaslat nyújtott védelmet a periodikusan visszatérő árvizek ellen is. A folyó ter­mészetes választóvonalán az ember kereste az átkelési helyeket. A megye jelentős települései ott alakultak ki, ahol a löszhátak a folyó két partján egymást leg­jobban megközelítették. A megye városainak kialakulására jellemző Csong­rád, Szentes és Szeged példája. Csongrád és Szentes kö­zött a honfoglalást megelőző korban is voltak telepü­lések. A honfoglalás korából a krónikák a bödi révet és a kékedi átkelőhelyet említik. Szentes közelében, a Kurca parti magaslaton, a régi árvízszint fölött alig egy méterrel találták meg a vidék legrégebbi emberi településének nyomait. Szeged esetében az Ötthalmi domb és a szemközti szőregi löszhát közötti állandó átkelési lehetőség volt meghatározó jelentőségű. Említés esik még a zsupszigeti átkelőhelyről és a ma is működő, Baks és Mindszent közötti révről. A mai algyői híd mellett is volt rév. A közlekedésben nemcsak a réveknek volt szerepük, hanem maguknak a folyóknak is. Szegedről már I. Ist­ván király korában említés történik a Maroson végzett sószállítással kapcsolatban. Az Erdélyből szállított só átrakási helye volt a Szegeden létesített sókamara, ahonnan észak felé tengelyen szállították tovább a sót, míg délre továbbra is hajóval fuvarozták. Csongrád megye közlekedési földrajzának történe­tében kiemelkedő forrásmunka Scheuer György kéz­irata, a „Tekintetes Nemes Csongrád vármegye keres­kedő, posta és egyéb útjait és vizeit képező abrossá­­nak magyarázó táblái” 1827-ből, amelyet a megyei Levéltárban őriznek, ugyancsak Scheuer György „A megye hajózható és más folyóvizei” című kéziratával (1828) együtt. A vízi utak leírása, a hajózható folyók említése a XIX. század elején bizonyítja, hogy a Tiszát és mellék­folyóit a kor hajóival már akkor járták és felhasznál­ták szállításra. Ezt megelőzően is közlekedtek hajók, erre utalnak a krónikában említett sószállítások. A ví­­ziút használatát azonban befolyásolta a változó víz­szint. A szétterülő lapos meder, a csekély nyári vízho­zam csak szakaszos és időszakos hajózást tett lehetővé, s a hajók nagyságának növekedése, s vele a nagyobb merülési mélység igénye további nehézségeket támasz­tott. A megye természetes közlekedési útvonalán a vízi szállítást időrendben három szakaszra oszthatjuk. El­ső a török hódoltság előtti idő, amikor a szállítás zöm­mel Erdélyből Szeged felé irányult. Ez a hajózás úsz­­tatásos jellegű volt, a vízsodrás hozta le a szállítmányt, míg a folyásiránnyal szemben vagy vontatták, vagy evezőkkel hajtották. A korabeli feljegyzések szerint a só mellett fontos árúfajta volt a szerémségi bor. A török hódoltság után, egészen a kapitalista gaz­dálkodás kialakulásáig a szállítás már kétirányú volt. A Tisza déli szakaszáról a gabona- és élőállat-szállítás észak felé irányult, a rakott hajókat az ár ellenében lóval vontatták. A gabonaszállító hajók formája is kialakult, és jelleg­zetes orrtőkéjüknek a nagybőgő csavart nyakát utánzó kiképzésről bőgőhajóknak nevezték őket. A hajósgazdák háza előtt a kerékvetőt a foglalkozás jelképeként az orr­­tőke formájára alakították ki. Új korszakot jelentett a gőzhajó megjelenése. Az ál­landó vonóerő biztosította a vízállástól független, ár elleni hajózást is, és növelhető volt a hajók, az uszá­lyok befogadóképessége. A XIX. század második felé­ben a Temesköz és az Alsó-Tiszavidék kiterjedt mező­­gazdasági művelésű terület volt. A folyószabályozással felszabadított árterületek gazdag gabona- és kukorica­­termését az északi felvidékre szállították. A vízi szállításban a gőzhajó megjelenése után sem szűnt meg az úsztatás. A Kárpátokban kitermelt fát tutajba kötötték, és a Tiszán úsztatták le Csongrád megye fafeldolgozó üzemeibe. A vasútépítés az 1850-es években indult meg Csong­rád megye területén. Az első vasút Szegedet Cegléden át kötötte össze Budapesttel. Már ekkor megteremtet­ték a vasúti csatlakozást az 1844 óta megindult gőz­haj­óforgalomhoz. Az átrakásos forgalom megteremté­se mindkét közlekedési eszköz fejlődésére kedvező ha­tással volt. A megye vasúti közlekedésének történetét Rohonyi Lajos cikke részletesen tárgyalja. Itt csak a korábbi századokban kialakult közlekedési útvonalak és a vas­­útépítési politika összefüggéseire mutatunk rá. A közutak a természeti — főként a domborzati — viszonyok függvényében alakultak ki. A kis vonóerő miatt közel egyenletes felszínű, kis emelkedésű útvo­nalakat kerestek: hegyvidéken a folyók völgyeit, az alföldi részeken az árvizektől mentes és az év minden szakában járható terepet. A földrajzi adottságok következtében alakult ki a megye ma is legnagyobb forgalmú főközlekedési útja Kiskunfélegyháza—Kistelek—Szeged vonalában. A hadi vonulások krónikásai már a XI—XIII. században megemlítik a megye tiszai átkelőhelyeit. A tengerszint

Next