Városok Lapja, 1917 (12. évfolyam, 1-38. szám)

1917-01-06 / 1. szám

Q.Z újéi? küszöbén. Irta : Wolf Zsigmond. Az ajánlat, melyet a központi hatalmak az ellenség/ nek tettek, t. i.. Hogy hajlandók tisztességes eke megkötésére, támogatva az északamerikai egyesült államok elnökének közvetítő készsége által, úgy látszik a végnek a kezdetét jelenti. Az entente-nak egyelőre még nagyon is fennhangú kijelentései ebben a nézetünkben minket meg nem tántoríthat. Az ellenségnek a taktikája, midőn azt mondja, hogy ő, távolról sem tartja magát legyőzöttnek, sőt hogy az a szándéka és reménye, hogy a központi hatalmakat legyőzze, minket legkevésbé sem ámíthat. Ő máskán nem is beszélhet. Mert avval, hogy ő meggyőződését hangoztatja a végleges győzelemre, nem akar mást elérni, mint tűrhető feltételeket a békekötésnél. Miután pedig a központi hatalmak kijelentették, hogy ők csakis védelmi háborút viseltek és hogy őket semmiféle hódítási vágy nem vezérlelte, ezáltal a közeledéslehetősége már meg van adva. Meglehet, hogy a békekötés a központi hatalmaknak nem fogja meghozni azokat a nagy eredményeket, melyekről egyik-másik optimista politikus vagy laikus álmodott. Mindazonáltal nem szenvedhet kétséget, hogy legfőbb ideje volna, ha ennek az iszonyatos háborúnak véget vetnének. Sok, nagyon is mérvadó férfiú hangoztatta már kezdettől fogva, hogy az erők oly egyenlők, miszerint egyik félnek sem fog sikerülnie, a másikat teljesen legyűrni. A központi hatalmak kijelentették, hogy ez nincs is szándékukban. Ha ezen nézetet elfogadná az ellenség is, akkor alig lehet célja a további verekedésnek. A központi hatalmak békehajlandóságukkal már bevallották egész őszinteséggel, hogy a békét már magukis kívánják. Eggy volt már az emberáldozatból. Minek még százezrek, vagy talán milliók életét, vagy akár csak egészségét kockáztatni, ha a háború folytatása semmi esetre sem fogja meghozni, amit az ellenség remél t. I. Németországnak és Ausztria-Magyarországnak a megsemmisítését. A boldogult Rudolf trónörökös mondta, hogy az ember az államnak a legfőbb java. Nem képzelhetünkel bárminő oly fényes eredményt, mely felérne további Százezer embernek az elvesztővel. Másodsorban áll csak a vagyonoknak a pusztulása. Oly óriási pénzbe került már eddig is a háború, amiről komoly ember még álmodni sem mert volna. A kötelezettség, mely az államra már eddig is nehezedett, adóterheket vont maga után, melyek alatt a jelenlegi és talán még két generáció is fog nyögni. Már az eddigi terheknek a fedezése egy nagy moiléma elé állította a pénzügyi autoritásokat, melynek a megoldása még nem ,is sikerült. Tudósok kiszámították, hogy már az eddigi terhek folytán a polgárok jövedelmének a fele az állami kasszába lesz szállítandó. Tessék most elképzelni, hogy a háború még tovább folyik, hogy további kölcsönökre lesz szükség, hogy az államnak a kamatos terhei még mindig növekedni, fognak. Hová fog is ez vezetni? A polgárok megterhelésének is, van határa. Máris fantaztikus tervekről, vagyonadóról rebesgetnek, mely elvenné a vagyonnak az ötöd-, vagy pláne negyedrészét. Reméljük, hogy mindez csak rémhír. De tisztában kell lennünk aziránt, hogy még az esetben is, ha sikerülne tisztességes békéhez jutnunk, az állam még óriási feladatok előtt áll. A háború okozta sebek gyógyítása, amennyire ez egyáltalán lehetséges, még óriási pénzbe fog kerülni. A hadikölcsönök után jönnek még a békekölcsönök. És mindenkinek nagy megfeszítő munkát kell majd kifejtenie, hogy az állam iránti kötelezettségeinek megfelelhessen. Az állami feladatokkal karöltve fognak járni a városok feladatai. A háború a városoknak is nagy kiadásokat okozott. A pénzügyminiszterünk kijelentette, hogyezt jól tudja, de hogy az államnak financiális problémái közepette a városokéval egyelőre nem foglalkozhat. Erre a sor békés időben, az állami problémák megoldása után fog kerülni. Addig is, —és ki tudja hogy meddig fog az tartani — a városok nem várhatnak, mert kötelezettségeiknek meg kell felelniök. A városokelőtt sincs más mód, mint szintén meg terhelni a polgárokat. Hogyez az egyenes adók kivetésének formájában történik-e, vagy más bevételek fokozása által, az egyre megy. Máris látjuk, hogy egyik-másik város kénytelen új bevételi forrásokat nyitani. Adó a légszesz és villamos világításra, adó a forgalomra, amennyiben a villamos közlekedést akarják megadóztatni. A világítási adóhoz alig férszó. Haaz állam megadóztatja a szegénynek a gyertyáját, a petróleumot, miért ne fizessen a jobbmódú és a gazdag, kinek lakásában légszesz vagy villamosvilágítás van. Még a vigalmi adó ellen sem lehet kifogás. Aki színházba vagy moziba jár, még a 10 vagy 20°/6-os megdrágítást is el fogjja burjni.. (Más azonban a közlekedési adó. A szegény ember, a munkás, ma a városban nem kényelemből, hanem időmegtakarítás szempontjából kénytelen a villamoson menni és a pár fillér adót naponta annyira meg fogja érezni, mint ha a kenyerét, vagy más nélkülözhetetlen életszükségletét adóztatják meg. Az az óriási adóteher, mely részben már meg is van, nagyobbrészt azonban még csak jönni fog, lesz az okozója, hogy a drágaság enyhülését még a háború végével sem remélhetjük. Minden termelőnek, minden közvetítőnek az a tendenciája, hogy a terheket a fogyasztóra áthárítsa. Szomorú helyzetük lesz tehát azoknak, akik fix jövedelemből lélnek és kiknek az áthárítás nincsen módjukban. A szolgálatadónak, legyen az állam vagy város, kötelessége lesz a megélhetési feltételeket arányba hozni a tényleges viszonyokkal. Nem valami kecsegtető auspiciumokkal lépünk be az új évbe. De nem az anyagi gondok a főbbek. Elsősorban az a kiáliságunk volna, vajha meg lehetne szüntetni a további emberáldozatokat. Úgy vagyunk mint a szülő, aki áll a halálosan beteg gyermeke ágyánál. Nem a költséggel törődik, melyet a betegség okoz, hanem csak azért imádkozik, hogy maradjon gyermeke életben. A szorgalmas munkavállal majd be fogja hozni a kiadásokat, a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezete bármely községbe költségmentesen küldi ki megbízottját, ahol fogyasztási és értékesítő szövetkezetet akarnak szervezni. Mielőtt a mozgalmat megindítanák, forduljanak a kezdeményezők útbaigazításért a Hangya igazgatóságához Budapest, IX., Közraktár utca 34. szám. A „HANGYA“ kötelékében az 1915. év végén 1300 fogyasztási szövetkezet működött, amelyek összforgalma 60.000.000 korona volt. Földraívelő népünk erkölcsi emelkedésének és vagyoni gyarapodásának legbiztosabb eszköze a gazdasági szervezkedés. A termelés fejlesztése, az értékesítés kedvezőbbé tétele, a háztartási és gazdasági szükségletek jutányosabb beszerzése csak fogyasztási és értékesítő szövetkezetek útján érhető el VÁROSOK LAPJA 1917. január 6.