Városok Lapja, 1921 (16. évfolyam, 1-14. szám)
1921-01-20 / 1. szám
XVI. évfolyam 1. szám. VÁROSOK: T -r^VT'TI VÁR05POLTIKAI-KÖZIGAZGATÁ5KPÉNZÜGyi,“ /\lj|/\ KQZGAZDASAGI-(15 KQZEPITKEBE5I KELTI LAP 1Ö SZERKESZTO: VARPIDY LAJ05, SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. BUDAPEST, VIII., SZENTKIRÁLY 1-II. 40. LAPUNK EGYELŐRE HAVONKÉNT JELENIK MEG. Budapest, 1921. január 20. ELŐFIZETÉSI ÁRA: ♦ ♦ ♦ ♦ EGÉSZ ÉVRE 200 KORONA ♦ ♦ ♦ ♦ Lekapcsolt városaink menekült tisztviselői. (ír —a) Az a néhány rideg számadat, hogy Egész Magyarország 150 virágzó városából kereken 100-at rabolt el tőlünk a világcsalásokon telhetetlenné hizlalt balkáni imperializmus s ennek a száz magyar kultúra központnak majd 1000 kereső közalkalmazottja vált Csonka-Magyarország hazátlanul bolyongó menekültjévé, minden lelket megrázó jajkiáltásnál hangosabban hirdeti világgá a „jogot és igazságot“ szolgáltató győzők „Béke“ művének szörnyszüleményeit. Hogy Nyugat-Eurpa kulturális fejlődhetésének annyi sok századon át megtanott, önvérünkkel táplált ebből a száz erős véd- és végvárából rövid két esztendő alatt minő romhalmokat, balkáni szemétdombokat teremtett a cseh, oláh és szerb „felszabadítás“, arról annyi sok nagy keserűségünkben most itt ne essék szó. Csupán arról akarunk egy-két vonással megrajzolt képet adni, hogy ez az ezer menekült városi közalkalmazott, hogy és mint tudott vagy nem tudott elhelyezkedni ebben a zsákba fojtott Csonka-Magyarországban. Ennek az ezer menekültnek mintegy fele rendőrségi alkalmazott (közrendőrtől egész főkapitányig), akik legnagyobb részt a rendőrség most is folyó államosítása keretében, úgy, ahogy véglegesen már el is helyezkedtek. Annál keservesebb azonban annak az ötszáz menekültnek a sorsa (hivatalszolgától föl a polgármesterig), akik sokkal inkább, jóval szorosabban voltak hozzánőve a szolgálat közvetlensége folytán városaikhoz, mint akár a megszállott vármegyéknek, akár a községeknek mégsem egyetlen székhelyhez kötött személyzete. Ugyan minden menekültre egyformán szól az a végtelenül elkeserítő mindennapi tapasztalat, hogy hatóságok, közhivatalok, testületek és egyesek részéről ebben a túlzsúfolt Csonka-Magyarországban, amikor a sajnálkozás és részvét üres szólamain túl, kézzel fogható segítésről, támogatásról, kenyérhez juttatásról, lakásról, kedvezményekben való részesítésről van szó, akkor a legridegebb elzárkózás, nemtörődömség, sőt egyenes visszautasítás az osztályrészük. De a városok menekült közalkalmazottaira különösképen még fokozottabban nehezedik ez a magyar tisztviselő voltukért magyar testvéreik által rájuk mért kálváriajárás, mivelhogy ez a megmaradt ötven magyar város maga is egy-egy legzártabb önkormányzati egység lévén, abba idegennek befogadása csak nagy ritka kivétel; maga a kormány pedig, mivelhogy a városok tisztviselőik személyi kiadásait eladdig is maguk fedezték, holott a vármegyékét az államháztartás látta el, egyszerűen tudomást sem vesz a városi közalkalmazottak fizetés és más illetmény ügyeinek mikénti ellátásáról. Így maradtak ki a menekült városi közalkalmazottak a vármegyeiek részére státus rendezés címén még 1919. augusztusától kezdve juttatott évi 1500—2000 pótléktól; ugyancsak elestek az összes más közalkalmazottaknak megadott lakbéremelés 50 százalékos pótlékától és sok más, a közalkalmazottaknak juttatott kedvezményektől (átköltözési illeték, karácsonyi segélyek, szeretet adományok stb.). Pedig hát, ha az erkölcsi és szellemi értékét, használhatóságát, vagy az érző ragaszkodását, tudását vennénk mértékül ennek a menekült városi seregnek, bátran állíthatjuk, hogy abban a városi önkormányzati adminisztráció elitje gyülemlett össze. Az az egy-két példa is, amikor itt-ott sikerült egyik-másik városnak vezető állásába ilyen elüldözött városi embernek bejutnia, mint Kecskeméten (Szombatfalvy Majthényi Miklós), Kaposvárott (dr. Szopka János), Újpesten (dr. Förster Kálmán), Sátoraljaújhelyt (Berkely János) polgármesteri székében, Pápán (dr. Uzonyi Kálmán) a helyettespolgármester állásában, a legteljesebb bizonyság arra, hogy még ilyen rendkívüli súlyos viszonyok között is, ez a tisztikar fényesen megállja helyét. Még az alárendeltebb munkakörbe beosztott többi városi közalkalmazott is, tudásával, megbízhatóságával, munkabírásával mindenütt csak elismerést, imittamott még anyagi honorálást is kapott. Természetesen ennek az ötszáz menekült városi közalkalmazottnak nagyobbik fele a segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzetből került ki, de mindannyia egyformán magyarságának sínyli a következményeit. Mindenféle ideiglenes munkakörbe beosztva, ott találhatjuk őket elszórtan a csonkaország minden városában. Wagyon lakó, a legutóbb jötteken kívül, közöttük nincsen. Bizony saját érdeküket legjobban szolgálnák városaink, ha adminisztrációjuk sűrű hézagait ebből a legigénytelenebb, de legértékesebb menekült városi személyzetből töltenék be minden kínálkozó alkalommal. Majd ha pedig elérkezik, aminthogy el kell érkeznie az időnek, hogy lekapcsolt városaink ismét visszatérhetnek az ezer esztendős anyaország kebelébe, az alapjaiból való újjáépítésnek nagy munkájához úgy is innen kell adni nemcsak a kisegő, de a megépítő munkaerőt is. Vajha minél előbb! * Alább közöljük a menekült városi tisztviselők névsorát azzal a megjegyzéssel, hogy a név után az illető életkorát, a menekülés előtt viselt állását, nyelvismeretét, előbbi állomáshelyét s végül jelenlegi beosztását tüntetjük fel. A menekült városi tisztviselők: Ambrus Antal (38) főjegyző (magyar), Vízakna (Jászsági alsójárási szolgabiró); Berkesy János (38) főjegyző (magyar), Érsekújvár (polgármester-helyettes Sátoraljaújhelyen); Berínkey Atilla (29) főjegyző (magyar), Korpona (Gabonagyűjtő kirendeltség Eger); Raskay Ferenc (37) v. tanácsos (magyar), Losonc (Belügyminiszteri közrend.); Benyó Albin (39) mérnök (magyar-német), Kolozsvár (Kecskemét, állami építési kirendeltség); Benkő Sándor (28) tanácsi fogalmazó (magyar), Kolozsvár (Veszprémi gabonagyűjtő orsz. kirendeltség);