Városok Lapja, 1926 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1926-01-01 / 1. szám

1926. január 1. VÁROS­OK LAPJA Csomna Kálmán érdekes számadatokkal bizonyítja, hogy az államnak a gyermekvédelemből évenként 100 milliárd haszna van. Várhidy Lajos arra kéri a pénzügyi kormányt, hogy a rendelettervezetet mihelyt elkészül adják ki hozzászólás végett a Városok Kongresszusának. Vargha államtitkár ezt megígéri, de csak rövid záros­határidőhöz kötötten. Bódy László azt a részét a rendeletnek, mely az illetőség kutatását kikapcsolta, fenhagyandónak tartja. Sebő Béla kéri, hogy a kivetés maga a f. évi adó alapján történjék a kezelés egyszerűsítése szempontjából. Vargha államtitkár : Az adót a múltra visszamenőleg szerinte nem kellene beszedni, de e tekintetben még nem nyilatkozhatik, mert ez költségvetési ügy. Ahol már beszedték, mint Győrött, ott túlfizetésként számolhatják el. Esetleg a városra bízzák, hogy mi legyen vele s a belügyminiszter jóváhagyása mellett rendel­kezhetik vele. Ezután az értekezlet befejeztetett. A résztvevők azzal a tudattal távoztak, hogy Vargha államtitkár ismertette terv szerint sikerülni fog ezt a nagy port felvert betegápolási és gyermek­­védelmi terhek viselését megnyugvást keltőleg megoldani. Egy német város monográfiája. A Deutscher Kommunal Verlag kiadásában és Stein Ervin szerkesztésében, aki a német községpolitikai és községgazdasági egyesület főtitkára, a német városok monográfiáinak sorozata jelenik meg. Ezen sorozat 12. kötete Gleiwitz felsősziléziai város mongrafikus leírását tartalmazza. A munka famentes krétapapí­roson jelent meg számtalan szebbnél-szebb illusztrációval. A felső­­sziléziai ipari városok közül Gleiwitz neve meglehetősen isme­retlenül hangzik a külföldiek fülében, mert az 1921-iki felsőszi­léziai népszavazás főharcai Kattowitz, Ratibor, Beuthen, Königs­hütte birtoka körül folytak. Gleiwitz a felsősziléziai ipari és bányacentrum északnyugati szegélyén fekszik és így ezen ipar­vidéknek a nagykövetek tanácsa által történt kettéosztásánál Németországnak jutott. Ami Magyarországon nagyban ment végbe, Nagymagyar­­ország ipari, bánya- és erdővidékeinek elszakításával, ugyanaz történt kicsinyben Felsősziléziában, a felsősziléziai ipari és bánya­centrum kettéosztásánál, amelynél a széntelepeknek 4/s részét és majdnem az összes vas-, cink- és ólombányákat Lengyel­­országnak ítélték oda, hasonlóképpen a magaskohók, acélművek, vashámorok és egyéb ipartelepeknek legnagyobb részét. A felsősziléziai ipari medence is megsínylette földrajzi és gazdasági egységének megtörését, de a német gazdasági férfiak büszkén mutatnak rá arra a körülményre, hogy a kettéosztásnak gazdasági hátrányait a gazdagabb lengyel rész sokkal jobban megérezte, mint a kisebb és természeti kincsekben négyszerte szegényebb német rész. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a gazdasági fellendülésnek és prosperálásnak a természeti kincsek mellett nélkülözhetetlen faktor még a kitartó német szor­galom, a német szervezőképesség és a fejlett, nemzedékeken átöröklődött német technikai tudás. Gleiwitz városának az iparvidék kettéosztása nem ártott, hanem használt, mert a német tőkések kivonták tőkéiket a Lengyel­­országnak ítélt vidékekről, a vállalati székhelyeikkel s az azokkal kapcsolatos nagy hivatalnokapparátussal átvonultak Gleiwitzbe és a lengyelföldön maradt érdekeltségeiket innen igazgatják külön­böző lengyelföldön székelő koncerteken keresztül a maguk szájíze szerint. Gleiwitzben lázas tevékenység indult meg minden téren. A kettészakítás után ide költöztek át a kettéosztott iparvidéknek összes hatóságai, társadalmi, ipari, kereskedelmi, szakszervezeti intézményei, amelyek nem zsúfolódtak össze magyar mintára magánlakásokban és iskolákban, hanem lázas tempóval építették ki a város hivatali és üzleti negyedeit, amelyeket a város parkokkal vett körül. Az átköltöző hivatalnokok és munkások lakásépítő szövetkezetei pedig szinte a földből varázsolták elő a romló német papírmárka segítségével a szebbnél-szebb lakótelepeket, amelyeket a városban az uralkodó állandó szélirány kezdőpontjánál helyezett el, hogy a lakótelepek friss levegőben ne szűkölködjenek. Dacára annak, hogy nagyobb városoknál igen sok aka­dályba és nehézségbe ütközik a modern városrendezési és lakás­politikai elvek gyakorlati megvalósítása, Gleiwitz város tanácsa a legnagyobb áldozatoktól sem riadt vissza, hogy a város lakos­ságának saját területén biztosíthassa az egészséges levegőjű, napsütötte és kertektől körülvett meleg, családi otthon minden előnyét. Kedvezett a városi tanács ezen akciójának Gleiwitzben az a körülmény, hogy a vasúti, vízi és szárazföldi közlekedési utak a városnak délkeleti végén futottak össze és az ipartelepek számára kedvező terjeszkedési terület is ott kínálkozik, úgyhogy a majdnem állandó északnyugat, délkeleti szélirány mellett az ipartelepek füstje a várost elkerüli. A hazafias német vállalkozók és gyáriparosok pedig hangya­­szorgalommal feküdtek neki a városkörnyékek geológiai feltárásá­nak és egyre-másra nyitották meg az új szén- és cinktelepeket. A nagy német fogyasztópiaccal a hátuk mögött a gleiwitzi ipar­telepek és bányák nem sejtett virágzásnak indultak és a termelés elérte, sőt jelentékenyen meghaladta a békebeli nívót. Az általános föllendülés arra ösztönözte a város tanácsát, hogy minél nagyobb és ideálisabb célokat tűzzön ki maga elé a­­városfejlesztés, a városi gazdálkodás, a városi szociálpolitika terén és ezen célokat a városnak díszes monográfiájában fektesse le, melynek keretében a jövő mellett megjelenítik a város jelenét és múltját is. Gleiwitz sorsa, Warlo doktor városi tanácsos szerint Gleiwitz alapítása a történelem homályába vész, sőt azt se tudják pontosan, hogy mikor nyert városjogot. Az első okmány, amely Gleiwitzet a német jog szerinti városnak minősíti, 1276-ban kelt. A német jog sokkal inkább kedvezett a községek városiasításának, mint pl. a magyar vagy a lengyel jog. Gleiwitz városa alig különbözött eleinte a környékbeli falvaktól. Rendetlenül, össze-vissza épített és vályog­ból tapasztott, szalmával fedett apró házikókból állt s jelentőségét attól nyerte, hogy a két felsősziléziai nagy kereskedelmi út talál­kozásánál feküdt. Lakói ennek dacára főleg földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak és csak a XV. század elején tesz­nek a történelmi okmányok említést különböző iparágakról. Gleiwitz is osztozott a középkori városok általános sorsában. Kisebb fellendülés után 1430-ban a husziták elfoglalták és hosszú éveken keresztül főhadiszállásnak használták. A husziták garázdál­kodása után a város második virágkorát a XVI. század végén élte, amikor a városi törzskönyv szerint 100 mesterember élt a város területén. Ekkor egymásután alakultak meg a céhek, melyekből legnagyobb jelentőségre a posztósok céhe emelkedett, amely ipar a városnak tekintélyes jólétet biztosított. A XVII. század elején a balsors a városhoz szegődött és 150 évig nem tágított tőle, 1601-ben tökéletesen leégett. A 30 éves háborúban csak a teljes eladósodás és a legnagyobb erő­feszítések útján tudott a teljes pusztulástól és kirablástól meg­menekülni. A város 1711-ben, 1730-ban és 1735-ben tűz által rendkívül sokat szenvedett és csak 1742-től fogva, amikor Porosz­­országhoz került, tudott lassan lábraállni. Nagyobbszabású fejlődésnek csak a Német Birodalom meg­alapítása után indult, 1880-ban 15.000 lakosa volt, a világháború végén 67.000 és a világháború utáni 5 esztendő alatt is szaporodott a lakosság száma 20°/o-kal. Az általános rész keretében Schaffrath dr. foglalkozik Gleiwitz városával, mint a német felsősziléziai iparkerület közép­pontjával és Kohn dr. mint a német keleti kereskedelem emporiumá­­val, Schabek műszaki tanácsos pedig behatóan ismerteti azt a munkát, amelyet a városi tanács kifejtett, hogy Gleiwitzet kert­várossá és kellemes lakóvárossá változtassa. Gleiwitz város községi politikájának ismertetése keretében Geisler dr. főpolgármester a német községi politika főirányelvei­­vel foglalkozik. A jelenleg érvényben lévő orosz városi törvény 1853-ban kelt és azért sok tekintetben már elavult. A város fő­törekvése jelenleg oda irányul, hogy az új törvénnyel a városi önkormányzat határait jobban meghatározzák és ezen önkormány­zatot megfelelő közigazgatási reformmal és közigazgatási bírás­kodással körülbástyázzák. Ennek keretében rámutat a főpolgármester arra, hogy úgy az önkormányzatot, valamint a városi közigazgatási, gazdasági és szociálpolitikai feladatok sikeres ellátását csakis úgy lehet biztosítani, hogyha a városi pénzügyeket is megfelelően rendezik megfelelő önálló városi adók engedélyezésével. Jelenleg a helyzet az, hogy a Német Birodalom pénzügyi szanálása érdekében az önálló városi adókat megszüntették és minden adóbevételt az állampénztárba irányítanak, hogy az antanttal szemben a Német Birodalom pénzügyi teljesítőképességét összefoglalva mutathassák be és hogy az antant pénzügyi túl­­követeléseivel szemben megfelelő bizonyítékokkal rendelkezzenek. Jelenleg a városok is az állampénztárból kapják azokat a pénz­összegeket, amelyekkel a városi feladatokat megoldaniok kell. Az így keletkezett helyzet pénzügyileg eléggé hátrányos, mert míg pl. Gleiwitz városának 1914-ben a városi adókból és pótadókból fejenkint 23 márka évi bevétele volt, addig jelenleg az állam­­pénztártól csak 9 márkát kap fejenkint és évenkint. Mint nálunk is, úgy Németországban is a községi politika legvitásabb kérdései azok, hogy a szociális és gazdasági fel­adatok közül melyek minősítendők állami feladatoknak és melyek községi feladatoknak. Geisler dr. szerint ezen határkérdések, mint pl. a lakásügy, a munkanélküliek támogatása, az infláció révén vagyonukat vesztett kistőkéseknek az istápolása külön rendezést igényelnek és helytelen volna ezeknek megoldását teljesen a köz­ségek vállaira hárítani. A városi hitelügy keretében nyomatékosan kiemeli a külön célokra való tartalékolások fontosságát, amelyekkel meg lehet gyorsítani a közfeladatok megoldását és csökkenteni lehet a város kamatterheit. A tartalékolásokkal általában céltudatosabbá és 3

Next