Vásárhely és Vidéke, 1991. augusztus (1. évfolyam, 128-151. szám)

1991-08-01 / 128. szám

Mikor kezdődik a negyedév? Fölösleges kiadások? Mikortól „ketyeg" a vízóra? Úgy tűnik, még mindig vannak kérdések a vízórák beszerelésével kapcsolatosan. Bár a város azon lakásaiban, melyekbe a kivitelezőknek annak idején eszükbe sem jutott, hogy vízórát építsenek be, az év első felében — a víz- és csatornadíjak drasztikus emelkedése miatt — valmennyi lakó (már aki csak tehette) felszereltette a mérőszerkezetet. Hogy a kérdések még mindig felmerülnek ezzel kapcsolatban, azt mi sem mutatja jobban minthogy Fónay Zsuzsa kedden a szerkesztőségünkhöz fordult az övéivel. Mint elmondta, a Nagy Imre utca 10. számú ház lakói a napokban kapták meg a március-április-május havi, a második negyedévre esedékes víz- és csatornadíj számlát. Ugyanakkor már abban a negyedévben felszereltették a vízórákat, de a Víz- és Csatornaművek Vállalat csak május 24-én volt hajlandó hitelesíteni az órákat. Két kérdése is volt ezzel kapcsolatban: 1. Miért nem olvasták le hamarabb az órákat? 2. Miért decemberben kezdődik a vízműveknél az első negyedév? Ugyanis ezek miatt — úgy érzi —, hogy a ház lakói fölösleges kiadásra kényszerültek. Hiszen, ha már a beszerelés másnapján leolvassák az órákat, akkor most azok állása alapján lehetett volna fizetni. (Természetesen a beszerelésekig a közös költség része volt a vízdíj.) Érdeklődtünk a Víz- és Csatornamű Vállalat központi irodáján, s ott a számlázáson Szűcs Ernőnétől a következőket tudtuk meg: Azért decemberben kezdődik az első negyedév a vállalatnál, mert folyamatosan végzik negyedévenként a vízórák leolvasását, s ez elhúzódik egy hónapig! Tehát már decemberben hozzáfognak, hogy januárra készen legyenek vele. Az első kérdésre közölte, hogy a bejelentő lakásában május 24-én hitelesítették az órát — előbb nem lett volna értelme éppen a negyedévenkénti számlázási rendszer miatt. Az óra állását ekkor vették az alapnak — függetlenül, hogy az éppen ekkor hány köbmétert mutatott. Szeptemberben mennek elsőnek leolvasni a fogyasztást, s a vízdíj óraállás szerinti számláját a lakók elsőnek valószínűleg október elején fogják megkapni. (KOROM) A Veb elutasította a tsz-ek előterjesztését — Nem lehet kivonni a földet a kárpótlás alól „A bolsevizmus utolsó kapaszkodása” volt — állítja Nagy György János alpolgármester (Folytatás az 1. oldalról) Többségük várhatóan nem is ért a földműveléshez, így feltételezhető, hogy a földek jelentős része parlagon marad, vagy néhány év múlva visszakerül a szövetkezethez. Ugyancsak aggályként merült fel, hogy a szövetkezetek széthullásakor a községekben is fokozottan jelentkezik a munkanélküliség. Hódmezővásárhelyről és környékéről leginkább a Hódcsillag Mgtsz, valamint a Mindszenti Mgtsz volt érdekelt. A mindszentiek például 1084 hektárt szerettek volna értékesíteni, öszszesen 34 ezer 170 aranykorona értékben. A Hódcsillag a meglevő 12806 hektárból 5355 hektárt akart eladni, nem kevesebb, mint 153 ezer 51 aranykorona értékben. Ezek az eladások tehát a Vagyonellenőrző Bizottság határozata értelmében nem sikerültek. Megkérdeztük az ülésen résztvevő Nagy György János alpolgármestert, mi az ő véleménye a dologról? — Véleményem szerint helyesen döntött a bizottság — mondja az alpolgármester. A tsz-ek ezzel az akciójukkal megpróbálták megakadályozni, vagy legalábbis megnehezíteni a kárpótlás végrehajtását. De ez még nem minden, ugyanis a saját tagjaikat is megpróbálták átverni, a törvény szerint ugyanis a kárpótlás után megmaradt terület automatikusan a tsz tulajdonába kerül. A bolsevizmus utolsó kapaszkodása volt ez. — Ezt hogyan gondolja? — Ki akarták játszani a kárpótlási törvényt, mielőtt még kihirdették volna a végrehajtási utasítását. Ha majd lezajlik a jogtalanul elvett földek visszaszolgáltatása, a tsz tagjai térítés nélkül is kapnak földet, nevesítve lesz a vagyon. Most át akarták verni őket. Örülök ennek az intézkedésnek. Nem azért kívánom felvenni a fizetésemet, hogy tisztességtelen dolgokhoz adjam a nevem. STEIN ZOLTÁN 2 — VÁSÁRHELY és VIDÉKE Tovább már nem húzható a derékszíj — Kórházi kórkép — A napokban beszélgettem Budapesten, egy jó nevű kórházban dolgozó orvos ismerősömmel, aki elmondta: összeállították azt a minimál listát, amelylyel még két hónapig az ellátást biztosítani tudják. A hír őszintén fejbe vert. Hát ennyire? Természetesnek vettem, hogy ezek után felkeressem Salánki Istvánt, a hódmezővásárhelyi kórház gazdasági igazgatóját, milyen a helyzet itt? — Idén februárban vettem át a kórház pénzügyi irányítását, alacsony fizetéseket, pénzügyi problémákat örökölve. Én akkor mindenkinek megígértem, vigyázok a munkahelyére, de csak akkor, ha tisztességes munka folyik. ... és elkezdődött a hihetetlen spórolás. A diagnosztikai tömb átadásával jelentősen megnőtt az amúgy is alaposan megemelkedett díjú áramfogyasztás, s a telefondíjak is az égig emelkedtek, de — elsősorban a karbantartás átszervezésével — sikerült a tavalyihoz képest 5 millió forintot megtakarítani. A féléves mérleggel tehát mindenki elégedett. — Egy évre 360 millió forint a költségvetésünk, ennek eddig a felét költöttük el. Ezt úgy sikerült elérni, hogy míg a dologi kiadások — az ismert áremelkedések miatt — 10—15 millió forinttal meghaladják az időarányosan tervezett kiadásokat, addig a személyi kiadások ugyanennyi megtakarítást mutatnak. A kórház a teljesítménybérezés miatt visszatartott bérmaradvánnyal és annak járulékaival finanszírozta meg az első félév túllépéseit. A beteg fellélegezhet a kórházi dolgozók terhére? A fizetésképtelenség beálltától tartva szigorú ellenőrzést vezettek be minden kiadás felülbírálatára, különösen figyelve arra, hogy a legszükségesebbeket, az orvosi, egészségügyi dologi eszközök beszerzését véletlenül se korlátozzák. Így is előfordul, hogy az egészségügyben kötelezően előírt eszközök, tartozékok közül, mint például bizonyos méretek a gumikesztyűből, nincs mindig raktáron. A ruharaktárai, az egyszer használatos eszközök és a tisztítószerek raktárát hónapról hónapra töltik fel. Rágondolni is rossz, mi lenne, ha a biztonsági raktárkészlet felhasználódna. A gyógyszer- és kötszerkészlet jelenleg biztosítja a kórház pillanatnyi ellátását. A kilátások nem kecsegtetnek, de a gazdasági szakember látszólag nyugodt. A Társadalom Biztosítás egyszerűen nem teheti meg, hogy ne támogasson bennünket, mert ha nem így lenne, egyszerűen bezárhat az ország valamennyi kórháza. A második félévben vezetik be, hogy a kórházak is teljes áron jutnak hozzá a gyógyszerkészítményekhez. Gondolja csak el! Azért az orvosságért, amit eddig 80 forintért kaptunk meg, ezután kifizethetünk 2000 forintot is. A betegre hárítani ezt nyilván nem lehet. A kórház kettős finanszírozás mellett dolgozik. Az önkormányzat a fenntartási és beruházási költségeket, a TB a működés (anyag, bér, fogyóeszköz) kiadásait fedezi. Kiegészíti ezt még némi saját bevétel, s segít a helyzeten a TB-nél júliusban nagynehezen kijárt 4,2 millió forintos költségkiegészítés, amit a művesekezelés ráfordításaira kaptak. Azonban mint már említettem, a beteg egy időre fellélegezhet ugyan, de az itt dolgozók helyzete, s elsősorban a fizetésekre gondolok, ettől még nem fordult jóra. A fizikai dolgozók átlagjövedelme 13 ezer 500 forint, az alkalmazottaké egy ezressel talán több. A szakdolgozóké sem emelkedik az alkalmazottak fizetése fölé. Sok a fiatal. Sokan a jelenleg megállapított minimálbérért, 7000 forintért dolgoznak havonta. Az orvosok fizetése meglehetősen árnyalt. A kórházi jövedelmekben éves szinten csak akkor várható javulás, ha a költséginfláció ellensúlyozásaként a kórház megkapja a szükséges költségvetési támogatást és a belső megtakarítási lehetőségeit második félévben is feltárja. A hódmezővásárhelyi kórház helyzetét összehasonlítani az ország más kórházának helyzetével nem szabad és nem érdemes. Nincs két ugyanolyan terápiával, beteganyaggal dolgozó osztály, költségvetések alapján azonosságot, különbséget vonni tehát lehetetlen. Műszerezettség szempontjából pedig? Az önkormányzat pályázatokkal kíván segíteni, a 60 milliós igényt így is csak 10 millióval tudta enyhíteni. A kórházi alapítványra pedig, amely szintén ezt a célt szolgálná, eddig mindössze 1,5 millió forint gyűlt össze. A talpon maradás mögött kemény csapatmunka is van — fejezte be tájékoztatását a kedélytelenné váló gazdasági igazgató. Nem vagyok most biztos magamban, jól tettem-e, hogy ennyire szorosra húzattam a derékszíját dolgozóimmal. Tartok attól, hogy a következőkben is csak úgy osztják el a pénzeket, ahogy a múltban. Ahol gazdálkodnak, ahol ki tudnak jönni a költségvetésből, oda kevesebb támogatás jut. Ha netán így van, akkor be kell látnom, nagy kárt okoztam ezzel a túlzott takarékoskodással kórházamnak. MEZŐ ÉVA „Nem félek az osztrákoktól!” Mit gondol Mucsi Bálintot, a HÓD Áruház eladásáról? Sok minden nyugtalanítja manapság az embereket. De legjobban a munkahelyüket féltik. Amikor szóba került, hogy valamelyik üzletet megveszi egy pénzes, nyugati, akkor elhangzik a vészkiáltás: elbocsájtanak! Tegyük hozzá, van benne valami, a kereskedelemben dolgozók maguk is tudják, hogy konganak az üzletek az ürességtől, az áruválaszték gyengécske, és nincs vásárló. Akkor meg minek enynyi elárusító? Az elbocsájtás veszélye nem csak az alacsony képzettségűekre vonatkozik. A rutinos szakemberek is egyik pillanatról a másikra kezükbe kaphatják munkakönyvüket pusztán azért, mert az új tulajdonos egyszerűen mást és másként akar a boltban, mint ahogy eddig volt. Mucsi Bálintné, a Hód Áruház cipőosztályának vezetője. Több évtizedes kereskedői tapasztalat áll mögötte és eddig mindig kihozta a részlegéből amit csak lehetett. Mai helyzetével, munkahelyével, főnökével és ami csoda, fizetésével teljesen elégedett. Egy pillanatig sem merül fel, hogy pont őrá ne lenne szükség a későbbiekben. De most úgy hírlik, a Komplett Vállalat, amely gazdája a Hód Áruháznak társul egy osztrák céggel, amelynek neve egyelőre titok. Lehet, hogy a külföldi dirigál majd ezentúl nagyobb részesedése folytán. Beszélik a dolgozók, hogy emiatt változások lesznek, profilt módosít a cég. Ezek után arra voltunk kíváncsiak, miként vélekedik minderről az áruház legjobban menő részlegének vezetője. — Nem titkolom, hogy szóba kerül a jövő, amikor új gazdája lehet az áruháznak, vagy az egész vállalatnak — kezdte válaszát. Ami engem illet — mert úgy érzem a kérdéseit, most arra kíváncsi, miként élem át ezeket a napokat — arra számítok, hogy a munkámra szükség lesz. Amit ebből a cipőrészlegből ki lehet ma hozni, ahogy mondják, én kihozom. Úgy érzem, a munkaadómnak nincs kifogása velem szemben. Vagyis nyugodt vagyok. — Azért csak foglalkoztatja a jövő! Bármilyen kevés is az esélye arra, hogy elküldjék ha jön az osztrák, előfordulhat nem? — Természetesen az ember mindent számba vesz. Azt sem hagyom ki a lehetséges változatokból, hogy mennem kell. De azért a legtöbbet arra gondolok, hogy régi szakember vagyok, itt dolgozom megnyitás óta az áruházban, és régen még ennek elődjében kezdtem el a szakmát. Tudom, hogy ez egyáltalán nem ad oltalmat manapság. Viszont számítok rá, hogy aki tisztességgel dolgozik — és ezek közé sorolom magam — az mindenképpen marad. — És ha mégsem? Mondjuk az új tulajdonos valami egészen mást akar és egy „kisztihand”dal ugyan, de elbúcsúzik öntől? — Akkor nyitok egy butikot, ahol jobbára cipőket fogok árulni. Egészen biztos, hogy megélek belőle, hiszen tudom, hogy mit hol tudok kedvező áron előteremteni. — Ez azért nagy változás lenne az életében, ami járhat kellemetlenségekkel. Például nagyban kereskedik most és adott esetben alaposan váltani kell. Hiszen egy kiskereskedelem azért egészen más. — Ha itt milliós tételekkel megbirkóztam, higgye el, néhány tucatnyi cipővel is boldogulok. Természetesen azért másként válogatnám az árut, mint most. Tudom, hogy egy butik kisebb. Viszont ismerem a vásárhelyiek szokásait, tudom, mit keresnek, és mennyiért lehet nekik eladni. Úgyhogy én nem félek sem a jelentől, sem a jövőtől. Nem esem kétségbe, ha váltani kell, bár nem titkolom, hogy szeretnék a helyemen maradni. De ha nem lehet, majd újítok. Beszélgettünk itt arról a munkatársaimmal, hogy ha profilt vált a cég, akkor átképezzük magunkat. Ha erre lesz szükség?!... L. B.