Vásárhely és Vidéke, 1991. október (1. évfolyam, 177-202. szám)

1991-10-01 / 177. szám

L évfolyam 1991. október 1., kedd 177. szám Közéleti napilap Alapítva: 1883 Ú­gy látszik ismét fellán­golóban van a „díszí­tőművészet” hátborzon­gató igényeinek kifejezésre juttatása. A frissen felújított, festett házfalakon sorra meg­jelennek a spray­vel festett áb­rák, idétlen szövegek. Hete­kig néztem a Lánc utca sarki ház gondos felújítását. Igazán szívet melengető volt, amikor elkészült. No lám — gondol­tam magamban — mégiscsak feltámadt az emberekben a szép igénye, hiszen egyre­másra a hagyományos hom­lokzathoz ragaszkodva készül­nek a felújítási munkák. És alighogy elkészült, talán két nap sem telt el, megdöbben­ve láttam a sarokra felfes­tett hatalmas horogkeresztet. Ugyan mi célja lehetett a „festőművész(ek)nek”? Ingerlő­en tiszta és szép volt a felü­let? Sürgető mondanivalóját nem tudta tovább tartani és mint a kutya a sarkon, le kel­lett tennie a névjegyét? Nem tudom. Mindenesetre szomorú látvány, hogy a komoly költ­séggel rendbehozott házak fa­lán sorra megjelennek a kü­lönböző ábrák, falfirkák, eset­len feliratok, méghozzá úgy és olyan eszközzel, hogy azo­kat ne lehessen csak úgy egy­szerűen eltüntetni. Ennél csak az szomorúbb és döbbenetesebb, hogy a felira­tok túlnyomó többsége az erő­szakot tükrözi. Most, amikor leginkább a békességre, a megértésre vágyik mindenki. Most, amikor amúgy is forr az átalakuló világ és minden törekvés a megbékélésre irá­nyul. Most, amikor legszíve­sebben télen is virágos kerte­ket szeretnénk látni... És helyette a dühödt erőszak „virágzik”, tükröződik elénk újra meg újra. Nemcsak a falra mázolt szörnyűségeken, hanem a frissen elültetett, kettébetört facsemetéken, a felborogatott padokon, a meg­hajlított vasakon sugárzik a mérhetetlen tehetetlenség. Arra gondoltam, hogy a Népkertben egy hatalmas fa­lat kellene építeni, hófehérre meszelve, ahová mindenki kedve szerint felfestheti, ki­írhatja indulatait. Vasárna­ponként megnéznénk a „sza­badtéri tárlatot”, aztán ismét fehéren jöhetne a következő hét. Csakhogy az a fájdalmas érzésem, hogy ez mit sem se­gítene, hiszen a cél éppen a megmagyarázhatatlan rombo­lás, a megbotránkoztatás, a szép kuszává silányítása. Vagy mégsem? Akkor viszont a lel­künket kéne újra meg újra fehéríteni, világosra festeni, hogy ilyesféle érzelem árad­jon belőle. Ez viszont komoly alkotó munka. — ocsó — Falfirkák Beke Kata szerint Vannak még tanárok és diákok, akik szeretnek iskolába járni . Az államtitkárságról való lemondásomat annak idején nyíltan csináltam, mint ahogy nyíltan szoktam beszélni és írni mindenről. Nos, a történet ott kezdődött, hogy az MDF okta­tási programját én szerkesztet­tem. Ez teljesen magától érte­tődő volt, hisz előtte a 70-es évek közepétől írtam — re­ményeim szerint — irodalmi publicisztikát az Élet és Iroda­lomban, és miután tanár is vol­tam, természetesen az iskolában megtapasztalható dolgokról is volt mondanivalóm. Ez nem je­lenti persze azt, hogy csak én csináltam, több kitűnő Demok­rata Fórumos szakember mun­káját tükrözte az a program, amely az ellenzéki oktatási programoktól is nagyon kicsi­ben tér el. A sarkallatos pon­tokban végig megegyezett el­képzelésünk. Akkor még­­— és nagyon szeretném, ha a jövő­ben is megmaradna , megálla­podtunk abban, hogy az iskola programja pártok fölött álló ügy lesz, hiszen ez az ország legnagyobb és legfontosabb kér­dése. A jövőnk dől el ezen a téren. Szomorúságom az, hogy eb­ből a programból borzasztó von­tatottan valósulgat meg valami, és azok a válságkezelő intézke­dések, amelyekre nagyon nagy szükség lett volna, ami tulaj­donképpen az átmenetet vezé­nyelte volna le, nem történtek meg. Sok helyen elmondtam már, és röviden úgy tudom vé­leményemet összefoglalni, hogy az iskolában a szülő, a diák és a tanár a legkevésbé fontos, így marad a maradvány­elv, hisz tudjuk az országnak mi­lyen a gazdasági helyzete, de nem ez az a terület, ahol taka­rékoskodni kellene. Meggyőző­désem, hogy meggondolt és na­gyon bölcs intézkedésekkel jobb lehetne közoktatásunk, mint amilyen. Én azért mondtam le az államtitkárságról, mert nem láttam esélyt az adott feltételek között arra, hogy az, amit vá­lasztási kampányunk alkalmá­val ígértünk, megvalósulhasson. Azt pedig végképp nem tartot­tam tisztességesnek, hogy én, aki két éven keresztül minden szabadidőmben jártam az or­szágot ezzel a programmal és ígérgettem ország-világ előtt egy bársonyszékben üljek a minisztert helyett­esítve, miköz­ben a pedagógusok élete a leg­jobb esetben is csak változat­lan. Le kellett mondanom. Utó­dom, Kálmán Attila tisztessé­ges, tehetséges ember, ő sincs könnyű helyzetben, de termé­szetesen mindenben segítek ne­ki, amiben tudok. — A pedagógusok nagyon bíznak önben. Az, hogy ilyen gyorsan feladta, valójában mit jelent —­ennyire fogytán a remény? A helyén maradva különleges Beke Kata MDF-hűsége. Néhány hó­napos ténykedése után gyanús körülmények kö­zött először államtitkári funkciójáról mondott le, majd egyik résztvevője lett a néhány hete létre­hozott MDF-plattformnak. Nyilatkozatait sem­min­nem tudott volna kollegáinak többet segíteni? — Nem. Nagyon alaposan megfontoltam döntésemet. Nem volt semmi esélyem. Egy-két dolgot meg tudtam akadályozni, de a miniszter úr bennem nem bízott. — Utódjában igen? — Benne remélem, hogy job­ban. Valójában ez nem szemé­lyes ügy. Én egy rendkívül ki­egyensúlyozott ember vagyok, nem személyes ellentét volt köztem és a miniszter között. Még csak nem is a személyes ambíciómról volt szó, hanem egy olyan fájdalomról, ami kol­legáimnak, a gyerekeknek és az ország jövőjének szempont­jából egyáltalán nem úgy ala­kult, ahogy szükséges lett vol­na. Mi­­azt mondtuk a válasz­tások előtt, hogy van egy biztos siker tárcánk. Ez nem így tör­tént. Mig egyezteti a kormány­párt „hivatalosan kiadott” közleményeivel, így nem csoda, hogy egyik parla­menti képviselőnk cso­dálkozásának adott hangot vele kapcsolatban: „Nem is értem, miért ül még mindig a mi padsoraink­ban?” — Mi az konkrétan amit meg akart tenni, s ebből mi nem valósult meg? — Az iskola­üggyel kapcso­latosan pillanatnyilag válság­­kezelésről beszélhetünk. A tan­tervek túlméretezettek, az óra­számok nagyok. A kis-és nagy­diákoknak az életkorukhoz mél­tatlan, őket neurotikussá tevő terhek alatt kell nyögniük. Meg lehetett volna azt tenni, s ezt nem csak most mondom, akkor 90 tavaszán, nyarán is mond­tam, hogy egyszerű intézkedé­sekkel magas, például minisz­teri szinten deklarálva, lehetővé tenni a gyerekek 6—10 éves korig olyan módszerekkel, olyan tankönyvből tanuljanak meg írni, olvasni, beszélni, beszél­getni, számolni, játszani, éne­kelni, amilyet a pedagógus, jó­nak lát. Ezt egy jó szakembe­rekből álló 3—4 fős csapat ellen­(Folytatás a 2. oldalon) Két esztendeje még kitüntetést kapott Volt egyszer egy kultúrház... Két esztendeje még Juhász Gyula-díjjal tüntették ki a Ha­diköz Teleki utcai művelődési házát, ma kötő­ bazár és raktár­­épület. Megdöbbentő! Dehát mit lehet tenni, amikor a fenntartá­sára nincs pénz, amikor az egy­re összébb zsugorodó állami vál­lalat további léte is kétséges. Van-e más választási lehetőség, amikor a gyár dolgozóinak pusz­ta megélhetése a tét?... ötvenhárom éve alakult az első Akik majd Vásárhely kultúr­történetét írják, bizonyára nem feledkeznek meg benne a mű­velődési házról sem. Még ha ed­dig nem is nagyon beszéltünk róla: szerves részét alkotja a vá­ros múltjának, ötvenhárom esz­tendeje ott létesítették az első kultúrházat. Ott alakult meg Wünsch Béla vezetésével az első gyári zenekar. S a „ház” színját­szókörben ismerkedett meg a színészmesterséggel Gombos Ka­ti, Bánfi Frigyes, Cselényi József és Mucsi Sándor. Hány és hány ember jutott több tudáshoz, mű­veltséghez azáltal, hogy a nagy­múltú intézmény falai között be­kapcsolódott valamilyen műked­velő kör, klub tevékenységébe. A Kokron József és Fiai Kötszö­­vöttárugyár a harmincas évek végén már a város legnagyobb üzeme volt; a dolgozók létszáma meghaladta a 800-at. S a hajda­ni gyár tulajdonosai fontosnak tartották, hogy új és új ismere­tekhez juttassák a munkásaikat. Megvették tehát a Nagy Imre­­féle vendéglő épületét és 1938 decemberére — 20 ezer pengős költséggel — kultúrházzá alakí­tották át, hogy megteremtsék a művelődés feltételeit. Az asszo­nyok részére — egészségügyi, ne­velési, háztartási kérdésekről — ismeretterjesztő előadásokat szer­veztek, könyvtárat alakítottak ki. A ház nagytermében biliárdozni, asztaliteniszezni, sakkozni lehe­tett. Zenekart, énekkart, színját­szó és tánccsoportot alakítottak. Működött fotószakkör, a legjobb felvételekből kiállításokat szer­veztek. Kulturális és tudományos előadásokat tartottak, német nyelvtanfolyamokat indítottak. Azzal, hogy Kokronék megte­remtették a művelődés feltétele­it, egyben igényt is teremtettek. A műkedvelő csoportok tagjai magától értetődően szervezték újjá a negyvenes évek végén a­­ színjátszó és a népitánc csopor­tokat. Igazából azonban az ötve­nes évek végén — amikor már függetlenített igazgatója volt a „háznak”­­­ indult be a kultu­rális élet. Nyelvtanfolyamokat, szakköröket, kiállításokat szer­veztek. Színjátszó körök Bródy, Heltai, Moliere, Shakespeare és Goldoni színműveit játszottá­k nagy sikerrel. 1964-ben Nyíregy­házáról egyszerre három díjjal tértek haza. A hatvanas évek kö­zepén — a gyár jóvoltából — már 2 ezer 500 kötetes könyvtár működött a kultúrházban. 1969-től a társadalmi vezetőség meg­alakulásával pezsgőbb élet kez­dődött az épület falai között. 1973-tól pedig — Kiss Jánosné kultúrház igazgatónak és Barsi Gézáné könyvtárosnak köszönhe­tően — kiteljesedik, sokrétűbbé válik a művelődési tevékenység. Klubok, szakkörök (az ifjúsági­tól, a zenebarátokon át egészen a kismamáig), író-olvasó, mun­kás-művész találkozók, tárlatok, tanfolyamok, szórakoztató ren­dezvények otthona az intézmény. Húszezer kötetes könyvtárát év­­ről-évre sok ezren látogatták. Nincs már pénz a fenntartására Még akkor is jutott jelentős pénzösszeg — az épület fenntar­tásán és korszerűsítésen kívül — rendezvények szervezésére, ami­kor az ország és a vállalat éle­tében érzékelhetővé váltak a gaz­dasági gondok. 1989 novemberé­ben a vállalat már kénytelen volt raktárai mellett a kultúrház épületét is eladásra felkínálni. S hogy nem akadt rá vevő, sze­rény keretek között működhetett még két esztendeig. Tavaly már csak a nyugdíjas klub fenntar­tására üzemeltették. Egészség­­ügyi előadásokat, reflexológia és kézimunka tanfolyamokat tudtak szervezni s hetente egy alkalom­mal kinyitott a könyvtár. Idén a költségek csökkentésére, be­költözött a kötő­bazár, az épület többi részét pedig — mivel fenn­tartására már egy vasa sincs a gyárnak — bérbeadták raktári használatra a Royal-Tee Kft.­­nek. Mi lett a berendezéssel, az ér­tékes könyvállománnyal és a nyugdíjasok klubjával? A pol­gármesteri hivatal és a Kertvá­rosi Olvasókör segítségével a nyugdíjasok klubja az olvasókör­ben talált otthonra. A bútorokat és a berendezéseket természete­sen a körnek ajándékozta a vál­lalat és a szakszervezeti bizott­ság. Vállalták még azt is, hogy az olvasókör fenntartási költsé­geihez is hozzájárulnak. És a könyvállomány? A vszb-nek nem volt szíve eladni, kiárusítani. S hogy az értékes „gyűjtemény” együttmaradhasson, neki ajándé­kozta a városi Németh László Könyvtárnak. Annak ellenére, hogy végül is szépen elrendeztek mindent, fáj a szívünk a több mint félévszá­zados múltú kultúrházért. F. J. Pénteken Sportnap Székkutason A községi művelődési át szervezésében október 1-én, pénteken sportnapot rendeznek a székkutasi Ál­talános Iskola tanulóinak, v­etélkedőkön, labdajáté­kokban mérik össze erejü­ket és ügyességüket a gye­rekek. A nagyszabású sport­nap a Vissza a jövőbe (III.) című film megtekintésével fejeződik be.

Next