Vásárhely és Vidéke, 1887. július-december (5. évfolyam, 28-53. szám)
1887-07-07 / 28. szám
lytos-e a zárvizsgálatok mai rendszere, és miként kellene ezt javítni? Ezen kérdések elsejére határozottan „nem“-mel kell felelnem. A vizsgálati rendszer mai alakja hazánkban nem csak nevelészeti szempontból helytelen, de általában célszerűtten is. A zárvizsgák mai rendszere, mint ez nálunk is városszerte úgy a községi, mint a felekezeti tanintézeteknél szokásban van, abból áll, hogy a tanuló ifjúság ősztö’önként, vagy két osztályonként, (ez utób’b rész szokás főként a felekezeti iskoládban áll fenn) az isillető iskola-fentartó testület által kiküldött közegek mint „szakértők“ jelenlétében a különböző tantárgyakból rövidebb vagy hoszszabb hírig megkínoztatik. Szándékosan emelem ki a „szakértő“ kifejezést, mert én a mai vizsgarendszert csak úgy helyeselhetném, ha az iskolákban mindenütt igazi szakférfiak által teljesíl etnek a vizsgálás. Lehet valaki kitűnő pap, kiváló tudós, de aki azon pályán, olyan kori gyermekekkel személyesen hosszú időn át az oktatással és neveléssel nem foglalkozott , az a vizsgálat terén laikus, járatlan és annak vezetése alatt a vizsga még a legjobb tanítványok jelenlétében is sikertelen, és ily esetben a gyermekeket is, a tanítót is, de a hallgatóságot is csak kiapadni feszítik. De határozottan el kell ítélnem általában a mai vizsgarendszert, mint czéltalant, a nevelés és közoktatás ügyét veszélyeztető és haszontalan, időfecsérlő eljárást azért is, mert igazi szakértő legyen az, aki a mai vizsgák eredményéből akár a tanítóra, akár az iskolára nézve magának teljes és tiszta fogalmat alkosson és a rövid időn át tartott vizsgálásból az egész eredmény felett ítéletet mondhasson. Kétszeresen rész pedig azon szokás, amely némely felekezeti iskolákban még most is fennáll, hogy évenként félévi vizsgát is tartanak. H Ha az egyszeri vizsgálat valóságos időrablás, akkor nagyon természetes a kétszeres vizsgálati rendszer, kétszeres időt rabol el a gyermektől is, a tanítótól is. Mert minden iskolában az évi tananyag nem csak fél vagy harmadévenkénti, de sőt havonkénti részletekre van felosztva; a tananyagot pedig nem csak el kell végezni, de tekintettel a vizsgán bemutatandó eredményre, ismételni, sőt a gyengébbekre való figyelemből többször is kell ismételni. Ha még tekintetbe vesszük, hogy a feladatát értő és kötelességtudó tanító havonként is ismétli a végzett tananyagot, akkor lehetetlen, hogy az összes tananyag, mely a mostani népiskolákban megoldásra vár, alaposan végeztessék, mert arra hiányzik maga az idő. A félévi vizsga is legalább egy hónapot, az egész évi vizsga legalább két hónapot vesz igénybe és rabol el a tananyag alapos elvégzésétől; elveszi pedig oly haszontalan czélra, hogy például átlag 60, de gyakran 90—100 tanuló 4 óra alatt 5—6, sőt több tantárgyból vizsgát tegyen. Mi sem természetesebb, minthogy ilyen vizsgák alkalmával egy-két tantárgyra némi súlyt fektet az illető vizsgáló bizottsági elnök s a többi tantárgyakon végig nyargalnak rövid idő alatt. De nem is képzelhető másként, mert hogy minden növendék, minden tantárgyból felelhessen, arra napok kellenének ; ez adná valódi, igazi, leghívebb képét az elért eredménynek; Így helyeselni tudnám a vizsgarendszert, de a mai alakja határozottan elvetendő, mint Ausztriában, Német- és Francziaországban már rég kiküszöbölték, helyébe pedig a zárvizsgák azon alakja hozatott be, mely abból áll, hogy néhány tanuló szaval, az összes tanuló ifjúság néhány alkalmi dalt ad elő, a kitüntetendő tanulók jutalmakat kapnak és azzal a tanév véget ér. De annál jobban győződnek meg ott évközben a tananyag elvégzéséről és az elért eredményről. Mert ott minden héten megjelenik az illetékes hatósági közeg az iskolában, ott minden iskolaszéki tag becsületbeli kötelessége a kitűzött napot az iskolában tölteni, ott minden iskolaszéki tag egy szakot választ magának az ellenőrzésre, melyhez legjobban ért; ott minden héten és hónapban meggyőződhetni, várjon az oktatás és nevelés megfelel-e a czélnak és ha hiba van, mert halandó nincs e nélkül, idejekorán lehet azon segíteni, nem pedig a hiányos vagy hibás oktatást csak akkor venni tudomásul, mikor már azon egyáltalában segíteni sem lehet. És innen van, hogy egész nemzedéket tett már tönkre a lelkiismeretlen ellenőrzés, mert a tanító saját nézete szerint a legjobb eszközt véli igénybe venni, és legjobb lelkiismerettel hiszi feladatát teljesíteni, holott téves az ő nézete és nincs aki figyelmeztesse, vagy már akkor történik a figyelmeztetés, midőn már kárba vesz. De még másért is kell a mai vizsgarendszert elitélni. A felnőtt ember is nagyobb társaságban feszélyezve érzi magát, ha valami felett nézeteit kell kifejezni, mely felett, tudja, hogy ítéletet mondanak. Hát a 6—15 éves gyermek, vagy ifjú, nem-e remegve néz a kérdések elé, melyekről tudja, hogy ismeretkörére bizonyságot tesznek . És hányszor történik meg azon véletlenség, hogy a legjobb tanuló képtelen néha a helyes feleletre, míg a gyengébb tanuló történetesen a várakozás ellenére jól felel. És ebből azután hamis ítéletek keletkezhetnek. . De mit szóljak még azon helytelen eljárásról, midőn például az iskolai hatóság kiküldöttje, akár szakértő, akár nem az, erőszakkal, úgy szólva, magához ragadja a tanító azon jogát, hogy minden tantárgyból, akár ért hozzá, akár nem, végig vizsgál és ő, ki sem a gyermek tehetségét, sem képességét vagy egyéb tulajdonságait nem is ismeri, tetszése vagy belátása szerint kérdést intéz, anélkül hogy legkevésbbé tudná, hogy azon kérdés megfelel-e a gyermek észbeli tehetségének vagy nem és megtörténik azon absurdum, hogy a jó tanulótól könnyűt kérdez, a rosztól pedig nehéz kérdés megoldását várja el. Az erőszakos eljárás mindig megboszulja magát, amennyiben a figyelmes hallgatóság azonnal észre veszi, hogy a vizsgázót valami érdek vezényli, vagy tán a tanító iránti részakarat, mely ilyenkor tűnik ki leginkább. Ismertem például olyan censort, ki az egyik tanító osztályában, ki neki pártfogoltja volt, oly könnyű kérdéseket intézett, hogy egy sem maradt felelet nélkül, és így az eredmény természetesen kitűnő volt; a másik osztály tanítója ellen pedig boszut forralván, ennek tanítványait oly kérdésekkel zaklatta, hogy az eredmény természetesen rész lett. Ez is egyik ok, amiért az árvizgák mai alakja elvetendő, ha nem ezek helyett vegye igénybe, minden iskolafenntartó testület a törvény által neki biztosított jogát, mely szerint az iskolát ahhoz értő egyének, amenynyire lehet műveit emberek által hetenkint ellenőriztesse, rendszeresen látogathassa és ily módon vegyen tudomást az iskolai oktatás eredményéről. A bírálat ekképen minden tekintetben jobb és igazságosabb lesz, mint azon gyakori balvélemény, melyet a roszul sikerült vizsgák támaszthatnak. Tételemnek j ezen e rész tanügyi lévén, megvitatás és véle Helyi és vidéki hírek. MT Előfizetési kihívás. Lapunk jelen számával új évnegyedet kezdünk meg, miért is tisztelettel felhívjuk lapunk barátait előfizetéseik szíves megnyitására. Előfizetéseket elfogad lapunk kiadóhivatala, Lévai F. könyvnyomdája és Kanitzer O. könyvkereskedése. Helybeli előfizetőink nyugta mellett lapkihordóinknál is teljesíthetnek fizetést. Előfizetési ár félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Tisztelettel. A kiadóhivatal. — Biró Pál miniszteri osztály-tanácsos, városunk szülötte, a múlt héten baráti és rokonai meglátogatása végett városunkban időzött. Miután jeles földinket közönségünk nagyrésze nem ismeri eléggé, érdekesnek tartjuk közölni reá vonatkozólag a „Magyar Salon“ havi folyóirat következő közleményét . A honvédelmi minisztérium két, szakra oszlik, nevezetesen polgári és katonai; mindegyik szaknak hét osztálya van, s ezek fölött áll a 15-ik, az elnöki osztály, mely leginkább van igénybe véve. Az elnöki osztályt Biró Pál osztálytanácsos vezeti, bámulatos kitartással, ritka szakértelemmel és sokoldalúsággal. Az osztálytanácsos ugyanis rendkívüli ismeretek fölött rendelkezik. Végzett theológiát, jogot, ügyvédi diplomát is szerzett magának, beszéli az európai műveit nyelveket, és működött régebben mint hírlapíró is. Ő igazán a minisztérium totumfaeja és az ő kezében összpontosulnak az egyes osztályok teendőinek összes szálai. Igen sokat dolgozik, ami annyira megviselte, hogy két év előtt az orvosok tanácsára kénytelen volt egy évre szabadságoltatni magát és a déli égalj alatt üdülést keresi. Itt jobban is érezte magát, de nem bírván megszokni, hogy munka nélkül legyen, a szabadságidő leteltét sem várta be, hanem sietett haza, hova a munka és a kötelességérzet szólította. A honvédelmi minisztérium törvényjavaslatai és azok indokolása többnyire az ő tollából folynak. — Kinevezés. A helybeli kir. járásbírósághoz aljegyzőül Péter Gyula szegedi kir. járásbirósági joggyakornok neveztetett ki. — ■ló erőt nyer benne járásbíróságunk, mert Szegeden majdnem két évig Wiedermann József járásbiró mellett joggyakornokoskodott, ki mellett volt alkalma bő gyakorlatot szerezni. — Vizkárosultjaink részére ismét kaptunk Dr. Halniss Géza orvos úrtől Budapest TÁRCZA. Egy asszony története. Elbeszélés. (3. Folyt) Most már Boronkayn volt a sor, hogy meglepetve érezze magát. Erre csakugyan nem volt elkészülve. Leánya, Boronkay Rózsa, szeret. Szeret, anélkül, hogy ő, a.. minden léptét tudni vélte, csak sejtelemmel is van volna arról, hogy leánya szive megosztva van. Boronkay István meglepetten nézett a leányra. Egyszerre elvillant előtte a jövendő képe az esetre, ha a leány makacsul ragaszkodnék ahhoz, hogy máshoz férjhez nem megy, csak kedveséhez. Látta magát Boronkay István kidobatva ősei vagyonából, szegényen, megtörve, látta magát tán szintén kidobatva annak az asszonynak ajtaja előtt, kire egész vagyonát rápazarolta, a ki őt nem szerette, csak addig, mig az aranyak csörgöttek Koronkay István zsebében, melyből egyszerre Boronkay Rózsa szerelmével az utolsó kis fillért, is kiszorítani fenyegette. Ezt az állapotot látta maga előtt Boronkay az első pillanatban. S míg az előtt örült annak a lehetőségnek, sőt kívánta, hogy leánya ellentálljon kérésének, most ismét felébredt lelkében a rész, a huzog, s érezte, hogy daczára a nagy szeretetnek, melyével leánya iránt viseltetik, tán fenyegetéshez is képes volna folyamodni, hogy tervét kivihesse. (Ismerte azonban leánya lelkületét, tudta, hogy virág az, mely nem csak meghajol a viharnak, de panasz nélkül életét is feláldozza, hogy ha kell. Utóvégre, Rózsa is lemondani fog, engedni fog, és az apa mégis gyözedelmet aratand. ( mint leányán, ki még most is ott teszem fejét lehajtva, könyezve, megjön, végig nézett, igazán sajnálni Nem azért, hogy nem mehet ahhoz, szeret, hanem azért, mert ahhoz fog nőül menni, kit ő ajánlott neki, s kinek közében az élet, nem olyan idegzetű, mint Rózsa, de más nőnek is, örök szenvedés, lassú halál, kínos gyötrelem. És mindezeket tudva, készakarva taszítja leányát a semmiségbe, a boldogtalanságba, csak azért, hogy az ő önző vágyai teljesedésbe menjenek. Szegény árva leány! Milyen boldogtalan vagy te, hogy nincs most édes anyád, kinek szerető, mentő keblére borulva, elpanaszolhatnád neki ezer bajodat, ezer gyötrelmedet. Nem az apai szív, de az anyai szív az, mely megérti gyermeke szavát, nem különben egy olyan apáé is, mint Boronkay István, ha még úgy meg is van rendülve, mint az övé most, mikor liliomot öl, szivet tép ki tövestül, boldogságot temet, és teremt örök boldogtalanság.. Egyszerre csak megrngatta Rózsa kezeit. Merőn a szemébe nézett a leánynak, melyből a könyök, mint az örök, tiszta, kiapadhatlan forrásból, egyre peregtek alá, s mohó kíváncsisággal kérdé: És ki az, Rózsa, a kit, szeretsz? A leány felemelő fejét atyja felé. Szemei fényben, tűzben kezdtek égni és a tűz egyszerre felemészte a kényeket. Nem kényezett már. Kis kezeivel megfogta atyja karját és a terem közepéről az ablakhoz menve, lemutatott a kis falura. — Látod ott az aranygombos torony alján a csendes házikókat? Azok közt az a magasabb, cserép tetejű egyszerű lak, az a lelkészi lak. Egy fiatal lelkész van ott, Faragó Dénes, azt szeretem én, az szeret engem. Mikor virágot mentem szedni reggelenként a kertbe, ott várt már reám az ifjú mindig, hogy együtt köszöntsön engem a pacsirtával, jó reggelt. Nemes, jó, derék ember. A faluban szeráfi mindenki, bálványozza. Erényeket hirdet, erényekben él. És szeret engem, édes atyám, oly igazán, oly híven, amint szeretlek én is téged, és amilyen híven, igazán én is szeretem őt. Oh, én csak az övé lehetek atyám. Nem kell nekem fény, pompa, bárói korona. Nehéz volna az az én fejemnek nagyon. De egy egyszerű lelkészné, Faragó Dénes oldala mellett, szeretnék lenni. Itt, odalent a magas nyárfáktól kerített csendes kis faluban, melynek minden zegét, zugát ismerem, itt akarok én meghalni édes atyám. Nem kell nekem magas palota, száz szobákkal, elég lesz nekem édes atyám az egyszerű kis falusi papnak, fehérre, tisztára meszelt két kis szobájával, melyben igazán a boldogság lakozik. Lásd, édes atyám, ha igazán szeretsz engem, ha szeretted édes anyámat, kinek lelke őrködött eddig is én felettem, akkor nem fogod akarni, hogy én Alszegi báró neje legyek. Ha szeretsz, édes atyám, leüzensz oda abba a csendes kis faluba, felhivatod a lelkész lakból az ifjú lelkészt és reánk adod atyai áldásodat édes atyám. Hisz mi kell nekünk ? Semmi. Gazdagnak lenni ? Elég gazdagok voltunk eddig. Örökké nem tarthat semmi állapot a földön. Ha sok az adósságunk, hadd vigyék el a hitelezők birtokainkat. Marad még nekünk, ahol meghúzhatjuk magunkat. Eddig boldogok voltunk a gazdagságban, jőt, menjünk boldogok lenni a szegénységbe, atyám. Hidd el, hogy a boldogság egyforma a palotában is, a kunyhóban is. Igaz, hogy itt többször feltalálható. S ha mi, ketten egyetértve, abba a kis lelkészlakba, szeretetet és boldogságot viszünk, hidd el édes atyám, hogy szeretetet és boldogságot találandunk ott mi is. Tudom, hogy Dénes szeret, s rajtad kívül atyám csak őt, csak őt tudom igazán, szívemből szeretni. Boronkay István, míg a leány beszélt, folyton a kis falura mutatva kezeivel, lenézett az alant elterülő házikókra, melyek a reggeli napsütésre villogtak, csillogtak a tisztaságban. Gyermekkora óta ismeri már ő e falut, melynek bátran lehetne adni a Boldogfalva elnevezést. Népe jó, nevelt és hűséges. A Boronkay földesurak alatt fejlődtek, gyarapodtak, munkáltak s alig volt a faluban család, mely boldog megelégedésben ne élte volna le napjait a Boronkay földesurak alatt, kik soha sem sanyargatták a népet, sőt ellenkezőleg, jólétre segítették. Ismét nehéz kő nyomta szivét Boronkay Istvánnak. Szerette ő is e népet, s ha pusztította is eddig a pénzt, sohasem tette, hogy a nép révén igazságtalanul kárpótolta volna magát kidobott ezerekért. Boldog kis falu, légy te csak boldog a magad egyszerűségében. Boronkay István könynyen feled téged, mikor arról van szó, hogy t — vágyai elérve legyenek. Ott néztek ki még mindketten a völgybe, midőn Boronkay István, lassú, mély, biztos és kérlelhetlen hangon megkezdé : — Rózsa, neked nem szabad, nem lehet Faragó Dénesnek nejévé lenned. Nem azért, mert Boronkay leány vagy, mert most Alszegi báró kért meg; nem is azért, mert nekem bármi kifogásom lenne Faragó Dénes ellen. Ösmerem, derék, jó, nemes férfiú, ki méltó arra, hogy Boronkay Rózsa szerelmével megtisztelje. De már megmondtam az imént, hogy miért kell az áldozatot meghoznod. Másként én nem tehetek, nem is fogok tenni. Sokkal jobban, nemesebben tisztelem anyád emlékét, hogy leányát az ilyen lépésre kényszerítsem. De abban az esetben én bukni fogok. Erkölcsileg, anyagilag. És az olyan ember, mint én, egy Boronkay István, nem csak az erkölcsi, de az anyagi bukást sem élheti túl. Választanod kell. Nem Alszegi báró és Faragó Dénes, de ez és én köztem. Ha Alszegi báróné leszsz, meg van mentve erkölcsi becsületem, anyagi helyzetem. Ha Faragó Déneshez húz a szived, jó, ám legyen, és akkor nincs más hátra, mint hogy mi ketten örökre búcsút mondjunk egymásnak. Jó van, Rózsa, menj, légy Faragó Dénes neje, én elmegyek máshová, és találkozásom lészen anyáddal, kinek megmondhatom az örömhírt: — Rózsa boldog odalent a földön. Boronkay Rózsa boldog odalent a földön ! Oh, ennek a szép leánynak, ennek a kedves gyermeknek nem az volt megírva a sors könyvében, hogy boldog legyen. Nem olyan a szíve, hogy mást akarjon, mint amit atyja akar. Megölelte atyját, megcsókolta homlokát és lassú léptekkel, megtörtén, szó nélkül, mint egy szárnya szegett sóhaj, lehellet, vánszorgott a szomszéd szobába. Ott letérdelt anyja arczképe előtt, beletemette szép fejét kezeibe, s elbúcsúzva gondtalan gyermekéveitől, napsugaras, pillangós boldogságától, szerelmétől, a szép jövőtől, uj arczczal, melyen már a szenvedések ültek, uj szívvel, melyből már kiköltözött az élet, rohant ki a nagy terembe, s megállva annak közepén, egészen uj, kétségbeesett, tompa hangonkiált»: Atyám, én Alszegi bank neje leszek! Luda In.1 t liliom teste atyja lábaihoz, lesújtva, porba ... (Folyt, köv.ményezés végett, a helybeli ..általános tani egyesület, becses figyelmébe ajánlom.