Vásárhely és Vidéke, 1897. július-december (15. évfolyam, 54-106. szám)
1897-12-30 / 106. szám
1897. deczember 30. 106. szám. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE. magyar nép eredetére vonatkozólag felállított elméleteket, a török-tatár és finnugor rokonságot, aztán a magyarok ősműveltségét és szokásait, hazafias lelkesedéssel védve őseinket a nyugoti írók azon vádjai ellen, melyek szerint öle kegyetlenek, emberhusevők, vérivók és hitszegük lettek volna. — Dr. Ernyei István azt a szoros viszonyt ismertette, mely az egyes korszakok és azok vezető férfiúi, különösebben a költők és politikusok között felnnáll. A tüneményszerü tehetség sem képes semmiféle tényleges eredményt felmutatni, ha a kor követeléseit nem ismeri fel, ha szembeszáll a kor eszméinek áramlatával. Az igaz magyar költők és politikusok működése hű kifejezése volt mindenkor koruknak és a magyar nemzet életé- nek, gondolkozásmódjának. Ez az oka, hogy az egyes korszakok költői és politikusai között nagyon sok közös vonás van, közösek erényeik, de közösek hibáik is. Amilyen viszony és szellemi rokonság van Vörös-marty és Széchenyi között, ugyan-olyan az Petőfi és Kossuth, továbbá Arany és Deák között. Újabb időben mindkét téren sokszor egyéni érdekek szorítják háttérbe a nemzeti érdeket, amely irányzat ellen küzdeni minden honfinak kötelessége.— Jan. 2-án dr. Wilhelm Ar- •neid és dr. Ansz f eld Endre tartanak előadásokat. Az érdem elismerése. — A tárcsáink és Szabó János esperes. — Lapunk egyik barátjától vettük a következő levelet, melyet érdekességénél fogva szó szerint közlünk az alábbiakban : Tekintetes szerkesztő ur! Mint méltóztatik is talán tudni, Hódmező-Vásárhely ref. egyházközségének ez időszerűit egyik lelkészét, nagytiszteletü Szabó János esperes urat csak rövid idővel ezelőtt is Körös-Tarcsa egyházközsége volt szerencsés lelkészének mondhatni. E körülményben leli indokát azon tiszteletteljes kérésem, miszerint kegyeskedjék l. lapjában az alább előadottaknak helyt adni: Nagytiszteletü Szabó János esperes ur 34 éven keresztül volt egyházközségünknek szeretett lelkipásztora s községünknek vezetője. Nem érzem magam hivatva, sem elég erősnek arra nézve, hogy nagytiszteletü Szabó János esperes urnak egyházunk és községünk boldogitására irányuló s eme czélnak megfelelő itteni áldásos működése felelt véleményt mondjak még azon fenforgó esetben sem, ha már nyilvánvalók is az ő itteni működésének áldásos eredményei és szemlélhető bizonyságai, csupán csak közölni óhajtom községünk iránta megnyilatkozott tiszteletének s szeretőjének bizonyságaképen azon határozatot, amelyet községi képviselőtestületünk f. hó 23-án tartott ülésében Petneházy Ferencz főjegyző s társainak írásban telt alábbi indítványa folytán hozott. Indítvány. Tisztelettel alólkotunk méltányolni óhajt- Iván nagytiszteletű Szabó János, ez idő- I szerint hódmezővásárhelyi ev ref. lelkész ur, a békés-bánáti egyházmegye esperesének, addig, mig a helybeli ev. ref. egyháznak volt lelkipásztora, tehát 34 éven keresztül s a községünk érdekében kifejtett ügybuzgóságát, örök hálánkat és igaz köszönetünket ; akarván kifejezni a községünk lakossága iránt tanúsított szerendéért, jóságos gondoskodásáért; tiszteletteljes elismeréssel kivánván adózni a közügyek körül kifejtett hasznos munkálkodásáért, a község szellemi, anyagi és erkölcsi előhaladására irányuló bölcs tanácsai és intézkedéseiért, inditvá- nyozzuk, hogy a képviselőtestület nagytiszteletül Szabó János esperes urat Körös-jfurcsa község díszpolgárának a szokásos formák szerint vá- s laszsza meg s őt az ezzel járó jogok élvezésére hatalmazza fel. Körös-Tarcsán, 1897. évi decz. 10-én. Petneházy Ferencz főjegyző, Ladányi János bíró, Nagy Sándor, ifj. Puskás János, öreg Varga Antal, ifj. Pardi János, Makai Mihály, Szatmári Imre, Makai Antal, Vámos Sándor, Petneházy László, Vámos Bálint, Kozma Imre, Lázsa Albert, Batizi Ferencz jegyző, Kovács Pál, Szentandrássy Pál, Hajdú István, stb. A képviselőtestület lelkesedéssel járult hozzá Petneházy Ferencz főjegyző és társainak indítványához s a közóhajnak megfelelőleg kimondotta, hogy nagytiszteletű Szabó János esperes urat a legnagyobb örömmmel választja díszpolgárának, ezáltal is kifejezni óhajtván az ő kiváló egyénisége és itteni áldásos működése feletti elismerését és örök háláját. Utasítván egyidejűleg az elöljáróságot, hogy ezen határozatról nagytiszteletű Szabó János esperes urat táviratilag értesítse s a díszpolgári oklevél kiállítására vonatkozólag pedig tegye meg az előintézkedéseket s annak elkészítése után tegyen jelentést a képviselőtestületnek. Községünk részéről a szeretetnek és megtiszteltetésnek ilyetén való megnyilatkozásán mi tárcsáink csak örülni tudunk és kérjük a jó istent, hogy nagytiszteletü Szabó János esperes urat egyháza s egyházunk boldogitására s volt községe büszkeségére s mindnyájunknak, kik őt szeretve tiszteljük, igaz örömére a jó isten sokáig éltesse. Fogadja szerkesztő ur szivességéért hálás köszönetünk. Körös-Tarcsa, 1897. decz. 23. Kiváló tisztelettel Páy L—ó. Nem fűzünk ehez a levélhez semmi megjegyzést a magunk részéről. A köröstarcsai derék és becsületes magyar polgárság szép elismerése nem szorul amúgy sem dicséretre, méltó az a néphez és méltó ahoz az egyénhez, kinek egyszerű, de igen szép kitüntetéséhez a magunk elismerését és üdvözletét is szívesen csatoljuk. Csata a katonával.* János a tanyáról többféle alapon jött be ezúttal a városba. Elsősorban a piacziárak érdekelték s azon fölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy ka-rika a malacz orrára, egy karika az ingaóra lánczára, amit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni. János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett s igy financziálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, amidőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiúnak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára. Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia. — No majd meglátom, mit ír bele a gyerek, szól biztató mosolylyal János a boltoshoz. — Maga lesz a felelős azért, amit a gyerek ebbe a könyvbe szerkeszt, így elválnak. Amint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyű a subában való mozgás, mint ahogy azt az ember gondolná. János lehajol érte s amikor fölvenné, egy kis színes alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, amely fakarjával szalutál s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen János ahogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek. Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához, mind akettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig nyitott állapotban hozza vissza. No ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába. Most addig be nem nyúl a zsebbe, amig a tanyára nem ér. Nincs otthon senki, mivelhogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyán, ahol valami torban segédkezik, így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, várjon utána menjen-e az asszonynak, vagy reátegye az órára a karikát. Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyúl s kiveszi minda kettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az útra, hogy jön-e a gyerek. No nem jön még. Visszafordul s ekkor ahogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra. A notesz fekszik ,az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét. — Nini — mondja János. Odamegy hozzá s lefekteti. De midőn elvonja, a kezét, újra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért. — No -- szól újra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét. — Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog ? Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon, ügy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és semmi mozgása nem érzik. Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, újra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg s két festett szemével reá tekint. — Üssön meg a part! — kiáltja János és mérgesen csapja le újra. Ezúttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhúzni. Mégis próbálja, de ime mi történik megint. Ahogy szelíd vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mígnem ismét teljesen egyenesen áll és karját Jánosra emeli. — Engem ne fenyegess — mondja János s elmegy az asztaltól egészen a sarokig. Onnan gyanúsan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglya kemenezében összeomlik néha a zsarátnok s koppan a tapasztott falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemenczepatkára ül, a katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost. Meg sem mozdul. János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt. . — Én nem loptalak el — védekezik halkan -- feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél . . . Mert le voltál szorulva. Kö- * Mutatvány Tömörkény Istvánnak „Jegenyék alatt“ czímű most megjelent művéből. Újdonságok, mint ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. Lapunk holnap befejezi 15-ik évfolyamát. Ezen hoszszú időszak alatt követett irányunk sokkal ismeretesebb a közönség előtt, semhogy az évforduló küszöbén programmszerűleg kellene ismertetnünk álláspontunkat. Vagyunk és leszünk, a kik voltunk, városunk és közönségének hűséges helyi orgánuma s miként a múltban is igyekeztünk, a jövőben is oda törekszünk, hogy városunk közönségének egy helyi lap iránt támasztható minden jogos igényét kielégítsük. Ezen kijelentésünk után bizalommal kérjük továbbra is közönségünk szíves támogatását.