Vásárhely és Vidéke, 1897. július-december (15. évfolyam, 54-106. szám)

1897-12-30 / 106. szám

1897. deczember 30. 106. szám. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE. magyar nép eredetére vonatkozólag felállí­tott elméleteket, a török-tatár­­ és finn­ugor rokonságot, aztán a magyarok ős­mű­veltsé­­gét és szokásait, hazafias lelkesedéssel védve őseinket a nyugoti írók azon vádjai ellen, melyek szerint öle kegyetlenek, emberhus­­evők, vérivók és hitszegük lettek volna. — Dr. E­r­n­y­e­i István azt a szoros viszonyt ismertette, mely az egyes korszakok és azok­­ vezető férfiúi, különösebben a költők és politikusok között felnnáll. A tüneményszerü tehetség sem képes semmiféle tényleges ered­ményt felmutatni, ha a kor követeléseit nem ismeri fel, ha szembeszáll a kor eszméinek áramlatával. Az igaz magyar költők és po­­­­litikusok működése hű kifejezése volt min­­­­denkor koruknak és a magyar nemzet életé-­­ nek, gondolkozásmódjának. Ez az oka, hogy az egyes korszakok költői és politikusai kö­zött nagyon sok közös vonás van, közösek­­ erényeik, de közösek hibáik is. A­milyen vi­szony és szellemi rokonság van Vörös-­­­marty és Széchenyi között, ugyan-­­­olyan az Petőfi és Kossuth, továbbá­­ Arany és Deák között. Újabb időben­­ mindkét téren sokszor egyéni érdekek szo­rítják háttérbe a nemzeti érdeket, a­mely­­ irányzat ellen küzdeni minden honfinak kö­­­­telessége.— Jan. 2-án dr. Wilhelm Ar- •­neid és dr. A­n­­­s­z f e­l­d Endre tartanak előadásokat. Az érdem elismerése. — A tárcsáink és Szabó János esperes. — Lapunk egyik barátjától vettük a kö­vetkező levelet, melyet érdekességénél fogva szó szerint közlünk az alábbiakban : Tekintetes szerkesztő ur! Mint méltóztatik is talán tudni, Hód­­mező-Vásárhely ref. egyházközségének ez időszerűit egyik lelkészét, nagytiszteletü Szabó János esperes urat csak rövid idő­vel ezelőtt is Körös-Tarcsa egyházközsége volt szerencsés lelkészének mondhatni. E körülményben leli indokát azon tiszteletteljes kérésem, miszerint kegyeskedjék l. lapjában az alább előadottaknak helyt adni: Nagytiszteletü Szabó János esperes ur 34 éven keresztül volt egyházközségünk­nek szeretett lelkipásztora s községünknek vezetője. Nem érzem magam hivatva, sem elég erősnek arra nézve, hogy nagytiszteletü Szabó János esperes urnak egyházunk és községünk boldogitására irányuló s eme czél­­nak megfelelő itteni áldásos működése felelt véleményt mondjak még azon fenforgó eset­ben sem, ha már nyilvánvalók is az ő itteni működésének áldásos eredményei és szem­lélhető bizonyságai, csupán csak közölni óhajtom községünk iránta megnyilatkozott tiszteletének s szeretőjének bizonyságaképen azon határozatot, a­melyet községi képvise­lőtestületünk f. hó 23-án tartott ülésében Petneházy Ferencz főjegyző s társainak írás­ban telt alábbi indítványa folytán hozott. Indítvány. Tisztelettel alólk­otunk méltányolni óhajt- I­ván nagytiszteletű Szabó János, ez idő- I szerint hódmezővásárhelyi ev ref. lelkész ur,­­ a békés-bánáti egyházmegye esperesének, addig, m­ig a helybeli ev. ref. egyháznak volt lelkipásztora, tehát 34 éven keresztül s a községünk érdekében kifejtett ügybuzgó­­ságát, örök hálánkat és igaz köszönetünket ; akarván kifejezni a községünk lakossága­­ iránt tanúsított szerendéért, jóságos gon­­­­doskodásáért; tiszteletteljes elismeréssel ki­­­­vánván adózni a közügyek körül kifejtett­­ hasznos munkálkodásáért, a község szellemi,­­ anyagi és erkölcsi előhaladására irányuló­­ bölcs tanácsai és intézkedéseiért, inditvá-­­ nyozzuk, hogy a képviselőtestület nagytiszteletü­l Szabó János esperes urat Körös-­j­­furcsa község díszpolgárának­­ a szokásos f­or­m­á­k szerint v­á- s laszsza meg s őt az ezzel járó jogok élvezésére hatalmazza fel. Körös-Tarcsán, 1897. évi decz. 10-én. Petneházy Ferencz főjegyző, Ladányi János bíró, Nagy Sándor, ifj. Puskás János, öreg Varga Antal, ifj. Pardi János, Makai Mihály, Szatmári Imre, Makai Antal, Vámos Sándor, Petneházy László, Vámos Bálint,­­ Kozma Imre, Lázsa Albert, Batizi Ferencz­­ jegyző, Kovács Pál, Szentandrássy Pál, Hajdú­­ István, stb. A képviselőtestület lelkesedéssel járult hozzá Petneházy Ferencz főjegyző és tár­sainak indítványához s a közóhajnak meg­­felelőleg kimondotta, hogy nagytiszteletű Szabó János esperes urat a legnagyobb ö­r­ö­mm­m­­e­l választja díszpolgár­á­n­a­k, ezáltal is kifejezni óhajtván az ő kiváló egyénisége és itteni áldásos működése feletti elismerését és örök háláját. Utasítván egy­idejűleg az elöljáróságot, hogy ezen határo­zatról nagytiszteletű Szabó János esperes urat táviratilag értesítse s a díszpolgári ok­levél kiállítására vonatkozólag pedig tegye meg az előintézkedéseket s annak elkészítése után tegyen jelentést a képviselőtestületnek. Községünk részéről a szeretetnek és megtiszteltetésnek ilyetén való megnyilatko­zásán mi tárcsáink csak örülni tudunk és kérjük a jó istent, hogy nagytiszteletü Szabó János esperes urat egyháza s egyházunk boldogitására s volt községe büszkeségére s mindnyájunknak, kik őt szeretve tiszteljük, igaz örömére a jó isten sokáig éltesse. Fogadja szerkesztő ur szivességéért hálás köszönetünk. Körös-Tarcsa, 1897. decz. 23. Kiváló tisztelettel Páy L—ó. Nem fűzünk ehez a levélhez semmi megjegyzést a magunk részéről. A körös­­tarcsai derék és becsületes magyar polgár­ság szép elismerése nem szorul amúgy sem dicséretre, méltó az a néphez és méltó ahoz az egyénhez, kinek egyszerű, de igen szép kitüntetéséhez a magunk elismerését és üd­vözletét is szívesen csatoljuk. Csata a katonával.* János a tanyáról többféle alapon jött­­ be ezúttal a városba. Első­sorban a piaczi­­­árak érdekelték s azon fölül néhány apró­­ tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy ka-­­­rika a malacz orrára, egy karika az inga­óra lánczára, amit mindig ellopkodnak a gye­rekek, végül pedig adót is kellene fizetni. János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az adóhiva­talból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett s igy financziálisan szaporodott. Ez mindig vi­dám állapot. Most már lehet karikákat ke­resni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, amidőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiúnak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára. Ez természetes. János valami játéküz­letbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia. — No majd meglátom, mit ír bele a gyerek, szól biztató m­osolylyal János a bol­toshoz. — Maga lesz a felelős azért, amit a gyerek ebbe a könyvbe szerkeszt, így elválnak. Amint azonban János az aprópénzt tar­talmazó tárczát a belső zsebbe akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyű a subában való mozgás, mint ahogy azt az ember gondolná. János lehajol érte s amikor fölvenné, egy kis színes alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, amely fakarjával szalu­tál s kabátja kékre, lábai vörösre vannak­­ festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a­­ földön, mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve is követ­kezetesen tisztelgett. Természetesen János ahogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katona­baba is igen jó lesz a gyereknek. Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához, mind akettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét be­dugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig nyi­tott állapotban hozza vissza. No ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába. Most addig be nem nyúl a zsebbe, amig a tanyára nem ér. Nincs otthon senki, mivelhogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szom­széd tanyán, ahol valami torban segédkezik, így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel. Majd pedig gondolko­zik, várjon utána menjen-e az asszonynak, vagy reátegye az órára a karikát. Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyúl s kiveszi minda kettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az útra, hogy jön-e a gyerek. No nem jön még. Visszafordul s ekkor ahogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra. A notesz fekszik ,az asztalon, de a ka­tona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét. — Nini — mondja János. Odamegy hozzá s lefekteti. De midőn elvonja, a kezét, újra fölug­­rik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért. — No -- szól újra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét. — Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog ? Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon, ügy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és semmi mozgása nem érzik. Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, újra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg s két festett szemével reá tekint. — Üssön meg a part! — kiáltja János és mérgesen csapja le újra. Ezúttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhúzni. Mégis próbálja, de ime mi történik megint. Ahogy szelíd vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mígnem ismét teljesen egyenesen áll és karját Já­nosra emeli. — Engem ne fenyegess — mondja Já­nos s elmegy az asztaltól egészen a sarokig. Onnan gyanúsan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára leszáll a téli na­páldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglya­ kemenezében össze­omlik néha a zsarátnok s koppan a tapasz­tott falon. A notesz az asztalon fekszik, Já­nos a kemenczepatkára ül, a katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost. Meg sem mozdul. János erős pillantásai egyre gyengéb­bek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt. . — Én nem loptalak el — védekezik halkan -- feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél . . . Mert le voltál szorulva. Kö- * Mutatvány Tömörkény Istvánnak „Jege­nyék alatt“ czímű most megjelent művéből. Újdonságok, mint ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. Lapunk holnap befejezi 15-ik évfolyamát. Ezen hosz­­szú időszak alatt követett irányunk sokkal ismeretesebb a közönség előtt, semhogy az évforduló küszöbén programmszerűleg kellene ismertetnünk álláspontunkat. Vagyunk és le­szünk, a kik voltunk, városunk és közönsé­gének hűséges helyi orgánuma s miként a múltban is igyekeztünk, a jövőben is oda törekszünk, hogy városunk közönségének egy helyi lap iránt támasztható minden jogos igényét kielégítsük. Ezen kijelentésünk után bizalommal kérjük továbbra is közönségünk szíves támogatását.

Next