Vasárnapi Hírek, 1989. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
1989-12-10 / 50. szám
A föld alól bukkant elő a régi Nemzeti falu Színház a gödörben • Már nagyapáink sem láthatták Nem akartam hinni a szememnek, amikor minap a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, egy építkezés alá vont magas palánkfal résein át a mélybe pillantottam. Először csak dömperek és lánctalpas markológépek zaja, sietve jövő-menő, kék otverálos munkások csapata vonta magára figyelmemet. Aztán tekintetem a föld alólkikandikáló, boltíves pincemélyedésre és egy körülbelül ötven-hatvan méter hosszú, nyolc-tíz méter magas téglafalra tévedt. Ez talán 152, de mindenképpen 114 év után a század-, sőt az ezredvégi ember számára is újra látható, sőt tapintható-érinthető közelségbe hozott egy hajdan volt, legendás középületet. A pillanat lélegzetállítóan izgalmasnak tűnt... Lemerészkedtem a gödörbe, itt a Rákóczi út sarkán, hogy olyan közel kerüljek a romokhoz, amennyire csaklehetséges. A saját kezémel akartam megérinteni régmúltunknak ezeket a történelmi köreit. Nem is titkolom tovább: arégi, vagyis az első, tehát mindmáig az egyetlen Nemzeti Színházról van szó. A Kerepesi útiról, ahogyan háromnegyed évszázadon át szívesen emlegették. De hiszen — vethetné közbebárki — a Nemzeti Színházat 1913 kora őszén bontani kezdték és 1914tavaszán már csak a kósza szél söpörgethetett ezen az árván maradt ürestelken. Akkor pedig miféle romokróllehetbeszélni? Csakhogy hetvenöt éve, az akkor 77esztendős színházépületet nagy sebtében úgy bontották széjjel, hogy csupán a föld felettirészt rombolták le, az alapokat sértetlenül hagyták. Arra már nem tudtakidőt szakítani vagy apénz fogyott el. Ezért betemették, ami amúgy sem látható, hiszen aföld alatt van, így most néhány napig, amíg az itt épülő kelet—nyugati kereskedelmi központ vasbeton alapzata nem teszi majd újra láthatatlanná (ha nem tette máris!) -mosolyogva -kandikálnak elő arégi romok, ígyláthattam az egykori Kerepesi úti Nemzeti Színház alapköveit, azokat atéglákat, amelyeket 1837-ben egy Michael Steigenberg nevű pesti német polgár szállított az építkezéshez, s amelyek átvételét Zitterbarth Mátyás, az épület tervező-építőmestere sajátkezű aláírásával igazolt. Ezek a másfél évszázados rejtőzködés után újralátható vöröses színű téglák, hiszen a régi színház eredeti alapjait az 1875-ös átépítéskor sem bontották meg. Akkor, 1875- ben, miután -kétszer is -tűzvész pusztított a Nemzeti Színház falai között,elkerülhetetlenné vált az épület gyökeres átalakítása. Sklaniczky Antal tervei alapján az eredetiházat körbe építették. Megvásárolták a szomszédos, úgynevezett Westermayer-féle saroktelket. Ez a régi Országút (amai Múzeum körút) és a Kerepesi út elejének (a mai Rákóczi útnak) a sarkán volt. A telken négyemeletes bérházat építettek, amely homlokzatával az Országútra, illetve a Kerepesi útra nézett. (Képünkön.) Ez lett a Nemzeti Színház bérháza, ahová a festőműhelyt telepítették, de voltak itt színészlakások is. Ehhez a sarokházihoz kellett hozzákapcsolni magát a színházépületet, amit úgy oldottak meg, hogy vadonatúj homlokzatot építettek elő, vagyis „kihozták” a Kerepesi útra. Az új külsőkép mögött azonban érintetlenülhagyták az eredetibelsőt, tehát a nézőteret és színpadot. Az ötvenhatvan méteres,most épségben előkerült téglafala ilymódon a színház egykori megálmodóinak és kivitelezőinek keze -nyomát is viseli még! Bele kell nyugodnunk, hogy e helyenminden szempontból káprázatos, már a huszonegyedik század légkörét és hangulatát idéző betons üvegkolosszust építenek, ahol sok-sok üzletet fognak majd nyélbe ütni. De számos civilizált országban — aholritkák az évszázados, sőt évezredes romok —, nem sietnek az ilyesmit eltüntetni, betonágy mögé dugni,hanem következetesen beépítik az új épületbe. Ha nem tudják beépíteni — akár egy hatalmas gyökérzetűfát — akkor helyet hagynak számára, de mindenképpen megőrzik, láthatóvá teszik. Ha körkérdéstrendeznének Magyarországon arról, hogy nevezzék meg az első magyar nyelvű kőszínház helyét az ország fővárosában, akkor félő, hogy csak igen kevesentudnának erre hitelesen, nagy pontossággal válaszolni. Ezért iskell minden alkalmat megragadni, hogy a szívekbe és a fejekbe elültessük:itt állt a régi, az első, tehát mindmáig az egyetlen Nemzeti Színház. Ha Gobbi Hilda itt lenne közöttünk, ő már kiáltott volna: Legyünk izgalmasak a kövekhez! Legyünk érzékenyebbek a múltunk közös darabkái iránt! Bános Tibor (Dolezsál László felvétele) Ilyen volt a színház és a hozzá tartozó bérház azon a helyen, ahol most a markológépek dolgoznak. A szemben lévő homlokzat a mai Rákóczi úton (akkori Országút) volt látható, a bérház a mai Múzeum körúton (akkori Kerepesi úton) húzódott. Első Nemzeti Színházunk most előbukkant falrészlete a budapesti Rákóczi út és Múzeum körút sarkán Ha lesz — hogyan? Ki nyúl a zsebébe? Nemzeti — ha lesz... címmel két hete egy gyakorlati szakembernek, dr. Márkus Miklósnak, a 31. ÁÉV vezérigazgatójának, a bírálóbizottság tagjának véleményét adtuk közre az új Nemzeti Színház díjnyertes terveiről. Mivel ez ügyben (is) a pénz fogja eldönteni a kérdést, ezúttal a bíráló bizottság pénzügyi tanácsadóját, Iványi Györgyöt, az Inter- Európa Bank Rt. vezérigazgatóját a „ha lesz — hogyan?”-ról kérdezte a Vasárnapi Hírek munkatársa. — Mióta ismeri a Nemzeti Színház pénzügyeit? — Érettségi után, az egyetemi évek előtt néhány hónapig statiszta voltam a Nemzeti Színházban. Az első próbáink még a Blaha Lujza téri épületben zajlottak, de a bontás megakadályozta, hogy itt előadáson szerepelhessek. Innen a gyökerek, de a statisztákat abban az időben sem avatták be a pénzügyekbe. Ez év elején keresett meg a kormánybiztos, Szinetár Miklós, lennék-e gazdasági tanácsadója, s megalakulásakor a bíráló bizottság is felkért erre. — Milyen szaktanáccsal tudott szolgálni? — Igyekeztem a pályázati kiírásba minél több olyan elemet vinni, ami a megvalósítás realitását szolgálja. — Felfigyeltek erre a pályázók? — Igen. A területi adottságok a várt helyszínenkevésbé, az Engels téren inkábbmegvannak ehhez. A pályamunkák közöttminden véglet képviseltette magát. Ligeti Béla terveiazonbanmegtalálták a középutat. Az új Nemzeti Színházépülete nem lesz egykereskedelmi centrum, amelyben többek között helyet kap a színház is, hanem a színház kerül előtérbe, és látogatói kényelmét szolgálja néhány vendéglátóhely és a föld alatti parkoló. — Az új Nemzeti Színház építési költségeit öt-hatmilliárd forintra becsülik a szakértők. Hogyan teremthető ez elő? A Közadakozásiból már öszszegyűlt többszáz millió forint, amit az Állami Fejlesztési Intézet igyekszik a lehető legjobban forgatni, megóvva az inflációtól. Biztos, hogy az adakozókedvet fokozza majd, hogy most már van konkrét terv. De sokan csak akkor nyúlnak a zsebükbe, ha látják, hogy biztosan megépül az új Nemzeti Színház. Mindenekelőtt — és lehet, hogy ez már az új parlament feladata lesz — dönteni kell a honatyáknak arról, hogy a költségvetés mennyivel járuljon hozzá az építkezéshez. Ezután meg kell vonni a mérleget, melyből kiderül, hogy a várható kereskedelmi bevételek elegendőek-e a fennmaradó hányad fedezésére. Véleményem szerint egy beruházási társaságot kell alapítani, mely attól a pillanattól kezdi a működését, amikor végleges kormányzati döntés születik parlamenti jóváhagyással arról, hogy felépül az új Nemzeti Színház. Cseh Béla Vaszary Kolos nevét éppúgy számon tartja az egyháztörténet, mint a tudományos történetírás. A tudós férfiú ugyanis Benedek-rendi papként nemcsak jeles egyházi szónok volt, hanem történészként a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A múlt század utolsó évtizedében esztergomi érsek, hercegprímás, majd bíboros lett, s ezt a tisztét halála előtt három évig, 1912-ig töltötte be. Jótékonyságáról is híres volt, munkásságához fűződik az esztergomi kórház megalapítása, amelyet joggal neveztek el róla. Később —az ötvenes évek elejének ismert túlkapásai folytán — levették nevét az intézmény táblájáról, s később is megfeledkeztek róla. A héten azonban már újból Vaszary Kolos méltó nevét vette vissza a gyógyító intézmény, s — a sebészeti pavilon falán elhelyezett — emléktáblájára mai utóda, Paskai László helyezett koszorút, a kórház vezetőivel együtt. Ugyanaznap a Technika Házában megemlékező ülésen elevenítették föl az 1902-ben alapított kórház történetét és az újrégi névadó sokoldalú tevékenységét. Az ünnepségeken részt vett a jelenleg hazánkban tartózkodó, ismert kanadai vállalkozó és üzletember, Tímár András, a Kanadai Magyarok Szövetségének főtitkára, aki maga is megkoszorúzta az emléktáblát. A Vasárnapi Hírek ez alkalomból beszélgetett vele. — Mi vezette önt, hogy részt vegyen az ünnepségen? — Ez érdekes történet. Amikor májusban először jártam Paskai László bíboros érseknél, azt mondta nekem, látott egy álmot, aminek az volt az értelme, hogy a pápa 1991-es magyarországi látogatásakor az esztergomi kórháznak korszerű röntgenberendezést fog ajándékozni. De rögtön hozzátette azt is, hogy a szentatyának nincsen pénze a műszerekre. Valahonnan össze kellene gyűjteni. Én akkor azt mondtam, hogy nagyon szívesen valóra váltom a bíboros úr álmát, ezért alapítványt hozok létre, hogy összegyűljön az a mintegy 300 ezer dollár, amibe a röntgengép kerül. Ezt aztán a pápa a saját ajándékaként adhatná át a kórháznak. Nos, ezért hívtak meg erre az ünnepségre. Megható, hogy a lábadozó magyar nemzet visszanyúl a múltjához, hogy ismét megbecsülésben részesíti azokat az értékeket, azokat a személyiségeket, amelyeket méltatlanul igyekeztek kitörölni az emlékezetből. Ezekből a jelekből én azt olvasom ki, hogy ez a nemzet lelkében föl fog épülni, s talál orvosságot gazdasági, társadalmi bajaira is. — Mostani magyarországi tartózkodásának — a hírek szerint — más célja is van. Igaz, hogy a Fővárosi Tanács és a minisztériumok illetékeseivel valamilyen ingatlanügyletről tárgyal? — Szeretnék Budapesten egy úgynevezett Kanada-házat létrehozni. Ez arra lenne hivatott, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatot a két ország között. Lehetőséget teremtene a kulturális, művészetiés tudományos értékek cseréjére, otthont adna egy megalakítandó Magyar—Kanadai Kulturális és Tudományos Társaságnak. Ezenkívül helye lenne itt kommunikációs központnak is, ami a kanadai üzletembereknek adna lehetőségeket, hogy felvegyék a kapcsolatot a magyar vállalkozókkal. Hát ehhezkeresek most méltó ingatlant, épületet. — Ahogy önt ismerjük, minden bizonnyal ki is nézte már a helyet. Elárulná nekünk, hová álmodta a Kanada-házat? — Kinéztem. Többet is. De egyelőre nem mondom meg, hogy hol, mert félek, hogy megfúrják az elképzeléseimet. Most ugyanis nagyon sok vállalkozó keres ingatlant, épületet a fővárosban. A magyar hatóságok egyébként nagyon készségesek, de ilyen terv megvalósítása nem megy egyik napról a másikra. Amint a terület meglesz, otthon összeszedjük a megfelelő tőkét, és tető alá hozzuk a Kanada-házat, amin állandóan két zászló fog lobogni: a magyar és a kanadai. Mindkét országnak tartozom ezzel a tisztelettel: egyrészt a hazámnak, másrészt annak a befogadó országnak, amelyik lehetővé tette, hogy most itt legyek, és szülőföldemet tudjam segíteni. Egyben szeretnénk megmutatni, hogy az a mintegy kétszázezer magyar, aki Kanadában él, menynyire kötődik hazájához, s bízom benne, hogy ők legalább ugyanennyi kanadai barátot szereznek Magyarországnak. K. L. — M. N. P. Az álmok nem hazudnak Két lobogó egy házon — Beszélgetés Tímár Andrással (Kovács István felvétele) Paskai bíboros dr. Mersány Géza igazgató főorvossal (bal oldalon) és Tímár Andrással Hiszem, ha látom... Jancsó ufója Jancsó Miklós péntek reggel hajnali négy órakor ébredt. Ez nemszokatlan számára, hiszen keveset alvó ember. — Feküdtem az ágyban, nyitott szemmel, és gondolkodtam. Egyszer csak a kopasz fák ágai között, a házak felett talán úgy ezerméternyi magasságban feltűnt egy ovális korong alakú tárgy. A sötét égen jól látható volt. Először hullócsillagra gondoltam, aztán rájöttem, hogy decemberben ilyen nem lehet. Műhold sem volt olyan,láttam már egyszer Franciaországban a tengerparton. Ez az azonosíthatatlan repülő tárgy rózsaszínű volt, és úgy tűnt, hogy izzott. A jelenség három-négy másodpercig látszott, majd eltűnt a semmiben. Sötétből jött és sötétbe tűnt el. — Hisz az ufókban? — Olvasgattam ezekről mostanában, nem azért, mintha túlzottan érdekelne. Azt mondtam —, ha látom — elhiszem. S most láttam valamit. Felkeltem, megnéztem az órát, fél hat múlt öt perccel. Bemértem iránytűvel, északi irányba, balról jobbra repült. — Szokott képzelődni? — Realista vagyok az életben, ha filmjeimben nem is. Nem szoktam képzelődni. — Hangokat hallott? — Semmilyen hang nem volt. Elektromos zavart sem észleltem, igaz, nem volt egyetlen lámpa se bekapcsolva. — Lehet, hogy sokan azt kérdeznék: nem ivott este? — Hónapok óta nem iszom alkoholt. — Reggel elmesélte valakinek? — A feleségemnek, aki kinevetett. Megkérdezte, nem felhőt láttam-e vagy talán műholdat? Bizonyára egyik sem volt. Aztán telefonáltam Hernádi Gyulának: Gyula, röhögni fogsz — mondtam neki —, én kora reggel láttam repülni valamit. Gyula nem kacagott. — Bekerül-e valamelyik újabb filmjébe, amit látott? — Abba a filmbe, amire most készülök Hernádival, bejátszhatnám, hiszen ez egy reálisan fantasztikus film lesz, de azt hiszem, túl drága lenne három másodpercért megcsinálni. Jancsóról közismert, hogy kitűnő szemű rendező. Magam is tanúja vagyok annak, amikor háromezer statiszta között észrevette azt az egyetlen egyet, amelyik fegyelmezetlenül hátat fordított a kamerának. Nem tudja mit látott. De valamit bizonyosan, ahogy ő mondja: egy azonosíthatatlan repülő tárgyat. (sebes) Most Jancsó mesélHernádinak