Vasárnapi Hírek, 1990. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-18 / 11. szám
Falstaff, a csőlakó Meglepő környezetben és meglepőkosztümökkel hozza elénk a Shakespeare-vígjátékból írott viígopera. A windsori víg nők szereplőit aNépszínház újjászervezett operaegyüttesének új vezetője — s az előadás rendezője — Konter László. Falstaff, a pohos, éhenkórász, levitézlett nőcsábász,borissza lovag például egy csőlakó és egy mai „szakadt entellektüel” keverékeiként lép elénk. A windsori víg nők, Fruthné és Reioné, olyan mai, jó butlikcuccokban járnak, amiket csak tehetős férjek nejei engedhetnek meg maguiknak. Velich Rita jelmezterveihez csatlakoznak Rajik László inkább csak játékteret adó díszletei. Konter rendezése igyekszik színészi játékra is rávenni az énekeseket; ez néhány esetben (Németh Gábor Fluthalakítás álban — ez az előadás legjobb teljesítménye —, Bakonyi Ilona Fluthnéjában, Szatmári Olga Kocsmárosnéjában) sikerül is. Gogolyáik György (hangjban megfelelő, játékban azonbantúlságosan szürke Falstaff, Hegedűs József tenorja pedig nem elegendő a darab legszebb dallamait kapott Fantomhoz. (mcs) Zsöllye Ha korábban vidéki hétről beszélhettünk (mert az új színházi bemutatók zöme és java nem a fővárosi színházakban zajlott), akkor most azt mondhatjuk: a mögöttünk hagyott hét fővárosi volt. Íme a lista: március 12., Józsefvárosi Színház: a Népszínház operatársulatának bemutatója. Nicolai: A windsori víg nők. Március 14., Madách Stúdió: Lorca: Bernarda Alba háza. Március 16., Madách: Sobol: Gettó, Vígszínház: Eisemann—Zágon—Somogyi: Fekete Péter, Operaház: Hommage á Milloss Aurél, balettest. Március 17., Radnóti Színház: Anna Karenina pályaudvara Tolsztoj-regény színpadi értelmezése, Nagy András elképzelései szerint. No és a Budapesti Tavaszi Fesztivál kamaraszínházi találkozójának előadásai a Radnótin és a Szkéné Színpadon, ugyancsak a fesztivál keretében főiskolai ünnepi napok a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, finn és angol főiskolások előadásaival, s egy vizsgaelőadás — a Tartuffe —, amit főiskolások játszanak ugyan, de szintén a fesztivál égisze alatt. Mennyiségben, műfajban egyaránt nem mindennapi (mindenheti) bőség ez. S igazán nem ünneprontásként jegyezzük meg, csupán a tényeket mondjuk: e bőségnek a jövő héten igencsak meglesz a böjtje, Budapesten is, vidéken is. Ez azonban tekinthető a normális színházi ár-apály mozgásnak is. Az egybezártság gyötrelmei Garcia Lorca szinte valamennyi méltatója megegyezik abban, hogy legtöbb színműve a spanyol néplélek felszabadításának szolgálatában áll. Tolmácsolói talán legismertebb és legnépszerűbb drámáját, a Bernarda Alba házát többnyire így, metaforikus színjátékként teremtették színpadra, két-három képzettársítási szinttel megterhelten. Első látásra meglepő, hogy a Madách Színház Stúdiójában — szinte a nézők között — kibontakozó Lorca-bemutató Puskás Tamás rendezésében elsősorban az asszonyok, egy kis, provinciális térre bezárt nők drámája. A rendező a színészekkel ezt a szituációt bontartja ki mindenekelőtt. Schütz Ila — Bernarda Alba alakítója — maga is tudja, hogy nem „fenséges tragikák taposta” úton kell továbbmennie, hanem a Latinovitsén, amelyet „a dudva, a muhar, a gaz között vágott”. Figurája nem heroina, hanem az intrikusok, marakodók főnökasszonya, akinek a végén is csak az fáj, hogy a botrány a falu szájára, tehát a nagyobb, de szintén pitiáner közösség szájára kerül. Hűvösvölgyi Ildikó igazi stupid, eddig pártában maradt parasztlány. Kökényessy Ági úgy játssza el a kisszerűen lázadó Adela szerepét, hogy tudja: „ez a család Adela öngyilkossága után is ugyanúgy fog tovább élni.” Békés Itala megrendítő erővel imbolyog e kisszerű világban. Für Anikó finoman cinikus Ameliája, Varga Mária torz testű-lelkű Martinója, Pásztor Erzsi józan Pondája, Bartal Zsuzsa hisztis Magdalénája, Gombos Katalin tudálékos prudenciája. Bencze Ilona és Darvas Magda mélységesen megalázott figurái jól illeszkednek bele ebbe a tulajdonképpen totálisan deharcizált világba. (b. j.) (Szépe Zoltán felvétele) Schütz Ila és Bartal Zsuzsa Megismerhetetlen katona Két emelete, de inkább több dimenziója van ennek a drámai játéknak. A legmarkánsabban előtörő történetvonal egy fiatal mai katona története és sorsdrámája, a másik emelet inkább klasszikus hangoltságú, az 1848-as történelmi időket támasztja fel. Kárpáti Péter Az ismeretlen katona Játékszínben bemutatott darabjában a fiú sorsa a Jelenben játszódik, s arról szól, hogy egy mai „ismeretlen katona” úgy érzi, nem bírja tovább a kiszolgáltatottságot, s menekülésre gondol. Mindenáron. De a többi szereplő is a történelemnek kiszolgáltatott ember drámáit fejezi ki. Az öregúr nyűglődik, feleslegesnek érzi magát, s amikor meghal névtelenül, keresetként kerül csak be a naplókba. A drámai játékban talán legmegrázóbb az a pillanat, amikor a 48-as idők katonája nemcsak nyelvileg, de lelkileg, gondolatilag sem tudja megértetni, elfogadtatni önmagát és világszemléletét. A rendező, Verebes István meggyőződését sikerült átadni a szereplőknek, ezért a részletek, a jelenetek borzongató gondolati távlatait lélekközelivé tudja tenni. Ám a kompozíciót is legyűrte, ezek a merész váltások, áttűnések szinte követhetetlenné teszik a produkciót, s próbára teszik a néző átélési készségét is. Az öregember alakjában Kézdy György remek lélektani találatokkal rajzol megindító jellemképet, Ternyák Zoltán a kiskatona alakjában pontosan eljátssza a váltakozó szellemi és magatartásbeli lehetőségeket. Piros Ildikó, Monori Lili és Papp Zoltán pontos és hangsúlyos színészi jelenléttel fogalmazzák meg a rájuk bízott szellemi szerepeket. Élés Jenő (Kádár Kata felvétele) Ternyák Zoltán és Kézdy György VasárnapiHírek Üzenet a túlélésről Joshua Sobol, a világsikerű, s most a Madách Színház előadása révén hozzánk is eljutott Gettó szerzője, példázatot és üzenetet írt, amikor a vilnai gettóban 1942—43-ban történt eseményeket színpadi játékká formálta. Példázatot arról, hogy a legiszonyúbb fenyegettetés, a folyamatos életveszély, a fizikai és lelki megtérettetés idején is meg kell őrizniük a megtiportaknak az emberi méltóságukat, mert aki ezt feltadja, az elveszett. És üzenetet arról, hogy a túlélés egyetlen reménye adott esetben, adott helyzetben és pillanatban lehet akár a művészet is, a művészet értékeinek megőrzése, felmutatása. Ez persze így eléggé általános, bár igaz. Sobol konkretizálja tételeit: a vilnai gettószínházról beszél, s mint fő fonalhoz, ehhez köti a hetvenezresről tizenhatezresre apadt (apasztott) Vilmai zsidó közösség életének más, tragikus szálait, a sorsok megannyi drámai fordulatát is. A történt és az alakok bizonyára sokkírozó hatásúak egy olyan nézőközönség előtt, amely (kimondhatatlan szerencséjére) hallani se igen hallott a nácik által létrehozott gettókról, s az innen egy lépésre lévő következő fázisról, a megsemmisítő táborokról. Mi itt, Európa e keleti szögletén, fájdalmasan sokat tudunk erről, hiszen e gettók és lágerek itt voltak, s az itt élőket vitték falaik, árammal telített szögesdrót kerítéseik mögé. Mi errefelé többet, s mélyebbet éltünk meg, mint Sobol. Színpadi műve mindenesetre hatásos és kétségtelen a mementóértéke is. Felnőttek már nemzedékek, melyek hallomásból is alig ismerik e rémségeket; nem árt, ha szembesülnek velük. A Madách előadása, Mácsai Pál rendezésében, mindenesetre igyekszik Sobol sokszor dokumentatív, nem eléggé drámai, inkább csak jelzésekben s nem háromdimenziós karakterekben gondolkodó darabját élőbbé, a hatáselemeket pedig igazi színházzá tenni. Kitűnő színészi teljesítmények — Dunai Tamás, Paudits Béla m. v. (ő mint bábu külön remekel), Bajza Viktória, Avar István, Nagy Anna — mellett vitathatóbb alakítások —, Koncz Gábor túl merev, túl militáns gettóparancsnoka, Balikó Tamás m. v. túlságosan önleleplező SS- tisztje, Székhelyi József túlpoentírozott, a gettóban is kapitalistává fejlődő szabómesterei jellemzik az előadást, mely még így is gazdagabb árnyalatokban és színekben, mint a darab.esi . Tragikomikus Carmen A szolnoki Carmen írója, egy közismert P. Mérimée-elbeszélésből alkotott teljesen öntörvényű dráma szerzője, Márton László bevallottan el akarta kerülni mind a felhígítás, mind a zanzásítás veszélyét. Egy cigánylány és egy baszk férfi szerelméről, komikus tragédiájáról szól az újfajta drámaépítkezés, a Nana vagy Lulu sorsát, figuráját is felidéző Carmen-jelenségről. Szikora János rendező mindezt mintegy beleágyazta egyetemes és színházi világképi törekvéseinek rendszerébe. A színrevitelt jó alkalomnak találta ahhoz, hogy „a pitiáner lélektant böfögő színházi világban megéreztethesse a Törvény tiszteletének fegyelmét, a közös tendenciát ebben az európai zűrzavarban, s akkor talán minden színészi mozdulat olyan tisztává és fegyelmezetté válna, mint a keleti táncos gesztusainak kánona.” Igazi posztmodern előadás született, eredményekkel és sok, egymást keresztező, kioltó törekvéssel. Csík György egész szcenográfiai építménye túldimenzionált, roppantul színész- (és színjátszás-) ellenes is. A színészek játékában leginkább a deviancia ábrázolása sikerült a legjobban, így a címszerepet alakító Sztárek Andrea, a Jósét formáló Tóth József, a csavargókat, rablókat mintázó Mucsi Zoltán, Szerémi Zoltán, Bellus Attila és Mészáros István teljesítményében, s hozzájuk igazodott Mertz Tibor plasztikus Hadnagya, B. J. Törleyszobrok Szombaton délután nyílt meg R. Törley Mária szobrászművész kiállítása a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége XI. kerületi Adalbentinumában. A művész Somogyi József tanítványaként a Herman Lipótidíj kitüntetettjeként fejezte be tanulmányait 1981-ben. Azóta csaknem minden esztendőben jelentkezik önálló kiállítással. Volt már tárlata az ausztriai Klagenfurtban és bemutatkozott a Ravennai Nemzetközi Dante Biennálén. Mostani kiállításának anyagát tíz esztendő munkáiból válogatta. Képünkön a tárlaton bemutatott szobrok egyike. (Müller László felvétele) csolnapideó A HÍDTÚL MESSZE VAN 19414. augusztus. Amerikai és francia csapatok szállnak partra Dél- Franciaországban. Augusztus 19. Felszabadul Párizs, s a szövetségesek folytatják előrenyomulásukat. Montgomery tábornok egy olyan tervet készít elő, amely lehetővé tenné, hogy még abban az évben befejeződjék a második világháború. A terv fedőneve: Market Garden. Elképzelése szerint 35 ezer katonát kell ledobni az ellenséges vonalak mögé, Hollandiában, hogy biztosítsák az ott lévő hidak őrzését. HaMontgomery csapatai átjutnak a hidakon, Keletnek fordulhatnak, a Ruhr vidék felé. Az átkelőhelyek közül stratégiailag az arnhemi híd volt a legfontosabb. Az érte folyó küzdelmet írta meg A híd túl messze van című világhírű tényregényében Cornelius Ryan, s ebből készült 1977-ben ez a sokszáz statisztát, harci járművet, repülőgépet és világsztárokat tucatjával felvonultató háborús film. A tábornokokat és közkatonákat, a kisebb-nagyobb szerepeket olyan híres színészek alakítják, mint Laurence Olivier, Dirk Bogarde, Robert Redford, Ryan O’Neal, Sean Connery és sokan mások. A rendező a világhírű Richard Attenborough, az Oscar-díjas Gandhi, a Chorus Line és más ismert film alkotója. (Intervideo) Tárlatunk Szexoíra — vallja stílusáról Fodor Lengyel Zoltán, a fiatal festőművész, akinek kiállítása — a tavaszi fesztivál keretében — március 15-én nyílt a Budapest Kongresszusi Központ aulájában. Sappho szerelmei — szól a cím, amely a nemzetközi Goya-nagydíjat nyert, és a párizsi Galerie Art 3000 művészeti vezetésével megbízott, de Madrid és Párizs mellett Magyarországon is élő mester mostani tárlatának elnevezése. Fodor Lengyel Zoltán: Szemérmes puszi Művészet ma Homály és sötét Az egykori Munkásmozgalmi Múzeumban, a Budavári Palota A épületében egy emeletnyi kortárs képzőművészetet kap a látogató. A Fiatal Művészek Klubja, immár harmadik alkalommal hívott egybe fiatal alkotókat, hogy egyfajta ma-képet próbáljon summázni képzőművészeti életünkben. Eljátszottam a gondolattal: ha e kiállítás képeit átmentenék a jövő századok, annak lakói mit tartanának felőlünk. Életünk miféle lenyomatai ezek a kiállított tárgyak? Hezitáló, úttalan és kiúttalan életérzés árad a munkákból, a kristálytiszta absztrakciókból és a homályos figurativitásból, a fekete-feketébb-legfeketébb vásznakból, a lehangoló dekorációkból, az unalomig ismételt vonalakból, az újdonságot, megkapó ötletet mellőző tárgyakból. Hogyan is hihetnénk persze, hogy korunk művészete képes még változtatni a világon? Pedig képesnek kellene lennie. De kifáradt, önmagába forduló, unalmas ,szépelgés, semmitmondás lengi be az emeleti helyiségeket. Egyszerűen nem hiszem, hogy ennyi lenne ma a művészet. Hogy ennyire kizárná az embert saját köreiből. A négy konzervdoboz összepréselt látványa, a Petőfi és József Attila verses könyveinek lapjaiból ledarált papírtéglafal persze mi vagyunk. S olyképpen ábrázolva, amelytől kényelmesen áramló gondolataink gellert kaphatnak. És persze jópofa dolog, ha a betérő látogató ecsetet vehet akezébe, s Hertelendi Zsolt fészkébe piszkíthat, vagy ha úgy tetszik, kitakaríthatja azt, mert még mindig a legizgalmasabb kortünet — ha magyar is —, a betérők festőmozdulataiból származó jelképek, a Fidesz és az MSZP emblémáinak egymás mellé festése. Azért besüt egy csepp sugár a mai művészet több dioptriás homályába is: láttam egy vásznat. A lengyel Eigrigevicius festménye, címe Elhanyagolt. Benne az arctalan szomorúság. S a sugár megvilágítja elménket, gyötrő önvizsgálatra hív. Bogyay Katalin Emlékezés (?) Millossra Milloss Aurél csaknem ötven évet várt arra, hogy — végre műveivel együtt — hazatérhessen. A harmincas évek végén a katonaság elöl külföldre szökött, később egyéb okok miatt nem jöhetett haza, így koreográfiáit nem mutatták be. Hogy aztán a konszolidáltabb hetvenes-nyolcvanas években miért nem táncolták itthon darabjait, arról szégyenteljes, de a hazai kicsinyességet ismerve teljesen hihető pletykák keringenek. Pedig Milloss Aurél már járt itthon: a nyolcvanas években, sőt nyolcvanadik születésnapján méltó módon köszöntötték is Budapesten. Most talán elkezdődik e kivételes életmű magyarországi megismerése-megbecsülése. Számunkra A csodálatos mandarinnak van külön jelentősége, és ezt a nemcsak becsületbeli, de zene- és tánctörténeti ügyet a szegedi balett-társulat volt igazgatója, Bokor Roland gondozza rendkívüli odaadással hosszú évek óta. Milloss neki adta át a Mandarin itthoni bemutatásának jogát és végre, az Eötvös-alapítvány anyagi támogatásával, az Operaház és Petrovics Emil segítségével a volt balettigazgató, most operaházi menedzser régi álma március 16-án, a Tavaszi Fesztivál első napján valóra vált. Bokor Roland szenvedélyes hangon beszélt a bemutató előtt egy nappal e premier jelentőségéről. Az 1988-ban elhunyt Milloss ugyanis rendkívül precíz ember volt. Amíg tudott, nemcsak koreográfiát írt, de betanított és előtáncolt egyúttal. Miután a video viszonylag új találmány, a film mindig is drága volt, ezekről nemigen maradt képi rögzítés. A mester idősödésével a rekonstrukció egyre nehezebbé vált: a Mandarint végül a firenzei Teatro Communale két táncosa, Milloss hűséges munkatársai újították fel, a szerző ellenőrzésével. Marga Nativo és Giancarlo Vantaggio jött Budapestre is és olyan táncosokkal dolgozott együtt, mint a mind a négy magyar Mandarin-koreográfiát végigtáncoló Pártay Lilla és a Milloss-sal szoros szakmaiszemélyes kapcsolatban álló Szakály György. A mostani — remélhetőleg nemcsak két! — előadásban a Bartók-művet Petrassi Esprite előzi meg. Milloss, aki nemcsak Bartókkal, Sztravinszkijjel, de olyan híres képzőművészekkel is együtt dolgozott, mint például a darabjaihoz díszletet tervező Chagall, ütemről ütemre komponálta meg Petrassival együtt ezt a balettet. Első „felvonásként” pedig a Milloss-tanítvány Barbay Ferenc koreográfiáját láthatják. Rahmanyinov: Variációk és Corelli-témára. Az örömbe persze üröm is vegyül. Bokor Roland elkeseredve mesélte, hogy egy hétig hevertek a kész plakátok a Magyar Hirdetőnél. A Magyar Televíziót egy másfél perces riport erejéig érdekelte ez az esemény, melyet aztán kihagytak a március 14-i, egyébként háromnegyed órás híradóból, mert politikai hirdetés ment helyette. Az Operaház, mely negyvenhat színpadi próbát biztosított egy világklasszisnak nem nevezhető Tannhäusernek, egyetlen színpadi próbát engedélyezett a balettkarnak erre a kultúrtörténeti jelentőségű estre. Emlékezés (?) Millossra ... Tóth Anna 1990. MÁRCIUS 18., VASÁRNAP