Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-21 / 16. szám
Megint egy eseménydús színházi hét , bár a legeseményebb esemény nem a színpadon zajlott. A Nemzeti Színház élén bekövetkezett változásra gondolunk. Úgy látszik, hozzá kell szoknunk, hogy hasonló eset a színházi évad minden hetére jut. Ha azt vesszük, ez is egy bemutató... Tényleges bemutatókból sem volt azonban hiány. Kaposvárott Jean Anouilh Szeret, nem szeret című játékát vitték színre Jordán Tamás rendezésében. Békéscsabán az egyik alapmű, a West Side Story volt az újdonság, Tasnádi Márton rendezésében, Szakály György koreográfiájával. Győrött Márai Sándor drámája, a Kassai polgárok kapott színpadot, Bor József rendezésében. Mint azt már jeleztük, Szolnokon az újjáépített színház nyitó díszelőadásaként Szigligeti Ede vígjátéka (Taub János átdolgozásában és rendezésében) most Liliomfiék címmel került színre, a Pinceszínház pedig igen érdekes előadásban hozta színre Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi változatát. Említsük még meg, hogy az olasz kulturális hetek eseménysorozatában a firenzei balettegyüttes is fellépett a héten. És — végül, de nem utoljára: — Erdélyi Mihály hajdani (egyik) színházában, a most Budapesti Kamaraszínház névre hallgató együttes bemutatta, nem a megszokott operettstílusban, a szerző Vedd le a kalapod a honvéd előtt című játékát. Stílusparádé A műfaji megjelölés szerint „dalos, nótás, gyöngyvirágos honvédparádé” került színre a Budapesti Kamaraszínház és a Színművészeti Főiskola közös provucciójaként. Erdélyi Mihály 1942-ben ezen a színpadon, a sors iróniájaként éppen április 4-én bemutatott zenés játékában (Vedd le a kalapod a honvéd előtt), amely a magyar történelem megrázó pillanatát próbálta a mosoly, az érzelgősség, a képzelgés mezőire átemelni. Erdélyi Mihály a játék szövegében és zenéiben a nézőtér hangulatát, szemléletét, álmait próbálta kitapintani, a hajdani, felszított mámoros közhangulat hullámain evezve akart eljutni nézőkörének lelkéhez. Tehát a hajdani nézőtér hangulatát is hozzá kell képzelni ehhez a játékhoz; az álmokat dédelgető fantáziálást, amely azt akarta látni, hogy a távoli hómezőkön, esőben, sárban, mindig győz a magyar baka, nemcsak a harcok tüzében, hanem az erkölcs mezőin is. Az egész játékban van valami szent együgyűség, de a saját közönségét értő és ismerő színházcsináló ember mozdulata is jelen van, hiszen nem csupán e színpadi világ volt abszurd, hanem a történelmi csapdahelyzet, amely ilyen látomásokba, fantáziavilágba csalta a bódult, csodaváró lelkeket. Kényes egyensúlyt kellett megtalálni a rendezőnek, Bezerédi Zoltánnak, hogy ez a színivilág minden erőszakolás nélkül, pusztán a megjelenítés hangulataival, a színészi játék intenzitásával minősítse és megítélje szellemiségét. A végzős színinövendékek, ez a nagyszerű fiatal, szépreményű színészosztály, Kapás Dezső növendékei a távoli stílusvilág és játékmód bravúros felidézésével tesznek bizonyságot színészi intelligenciájukról, s egy ódivatú mutatványt nem stílparódiaként, nem a giccsparádé hangulatában adnak elő, hanem a mutatvány különösségét és abszurditását érzékeltetik. A végzős növendékek: ifj. Jászai László, Ungvári István, Jónás Rita, Zalán János, Murányi Tünde, Szakács Tibor, Tóth Auguszta, Alföldi Róbert, Turóczi Éva jelesre vizsgáznak, jó partnerként segíti őket Szerencsi Éva, Kránitz Lajos és O. Szabó István stílusértő játéka. Illés Jenő Mitől bűn a bűn ? Egy-egy színre kerülő mű konjunktúrája idején, amikor tehát időben közel egymáshoz többen érzik szükségét egyazon mű megrendezésének, a szokásosnál is hangsúlyosabb a kérdés: vajon miért éppen arra esett az alkotók választása. Mit akarnak nekem elmondani általa, miről akarnak elgondolkodtatni és miért? A Pinceszínházban bemutatott Bűn és bűnhődés adaptációt (Dosztojevszkij regényének Andrzej Wajda feldolgozta változatát) nézve hosszú ideig érteni véltem a rendező, Vajdai Vilmos — egyébként a Katona József Színház színművésze — szándékát. A társadalmi környezet és a bűn összefüggéseiről, a törvényt tisztelő és betartó konzervatívok és a szabályokat áthágni hivatott lázadók tipológiájáról vitatkozó, szellemi párviadalt vívó Raszkolnyikov (Ternyák Zoltán) és a vizsgálóbíró (Balkay Géza) között — és körül — olyan magasfeszültség jön létre, az intellektuális élvezetnek olyan foka, amely megragadja és fogva tartja a nézőt. A kérdések színpadi megfogalmazása — a háttérben, falmelléken felvillantott ellenpontokkal, Varga Zoltán és Csomós Mari intenzív jelenlétével — még kristálytisztának tetszik, megválaszolásuk azonban mintha kicsúszott volna a rendező és a színészek kezéből. Az intellektuális érvek közé keveredő lélektani motívumok helyenként hamis gesztusokként szólalnak meg — ilyenkor szakad az áramkör —, s a Raszkolnyikov gyilkosságot bevalló monológjához vezető lelki folyamat értelmezéséből már inkább csak képek jutnak el a nézőkhöz. Szonya (Für Anikó) ikont idéző feltűnése a háttérben — (mint kép gyönyörű!) —, vagy Raszkolnyikov félmeztelen árvasága, kiszolgáltatottsága az egyetlen paravánnal és az azt átszakító fénnyel remekül jelzett padlásszobában (a díszlet Káli Csaba munkája). De már csak hallom a bűnt beismerő vallomást, nem az elmélet összeomlását értem. Szűcs Katalin Tévedések Liliomfija Liliomfiék, tehát a (vándor) színészek számára újból játszásra készen áll Thália temploma a szolnoki Tisza parton. A társulat beköszöntőként színre vitte, miként 28 évvel ezelőtt, az akkori rekonstrukció befejeztekor, Szigligeti országszerte legjobban ismert és szeretett művét, a Liliomfit, amely mestermű a tévedések vígjátéka műfajban, tanúságtétel a magyar színészet hőskoráról. Taub János rendező sok mindenben eltért minden korábbi Liliomfi-interpretációtól, s ebben segítségére volt az egész, nagy önzetlenséggel, ambícióval szereplő társulat, a Selmeczi György által szerzett, részben összeállított ironizáló zene, Kemény Árpád ugyancsak gunyoros drámai tere és Csík György hasonló szellemiségű jelmezkollekciója. A játék stílusának, dramaturgiai építményének szinte száznyolcvan fokos elfordítása alkalmat adott arra, hogy a megszüntetve-megmaradva elv alapján, beköszöntőként, mintegy vallomást tegyenek arról, hogy milyen volt az a színházeszmény, amelyet a szolnoki együttes az utóbbi években, évtizedekben követett, mi a véleményük jelenlegi politikai, társadalmi és kulturális közállapotainkról. Tévedések vígjátéka így a szolnokiak Liliomfija, meg valósággal abszurdba hajló búcsúztatás is, de többértelmű gúnyirat, paródia, meg amolyan mindent az ellentétébe fordító színházi vitairat is. Ezért van az, hogy minden (!) szereplő vagy korával, vagy nemével, vagy karakterével ellentéteset játszik, hogy egyrészt így bizonyítsák be a művészet nagy hatalmát, a színjátszók rendkívüli tehetségét, másrészt ily módon motiválják, indokolják, magyarázzák a múltunkon és jelenünkön való túllépés szükségességét. Felszikrázott így is a játék, a tehetség sok-sok öröme, érzése és gondolata Garas Dezső, Törőcsik Mari és Meszléry Judit játékában, Győry Emil vénkisasszony alakításában, s úgyszólván kitűnő ellenkaraktereket formáltak Bajcsay Mária, Mertz Tibor, Spolarics Andrea, Sebestyén Éva, Egri Márta és Mucsi Zoltán, hogy ezzel még jobban megmaradjanak a színjátszás egyik alapvető feladatkörében, az emberábrázolásban. Kár, hogy az egész produkció túltömött, olykor széteső, következetlen, ama megszüntetés tekintetében pedig olykor egyenesen nihilista volt. Így a Liliomfiból — jelképesen szólva — kevesebb maradt meg. B. J. „Ezt a műsort hozza el Laci...” Kölcseyvel Amerikában Nem jó világ jár az előadóművészekre. E szellemiségében feldúlt, piacorientációra készülő, zaklatott hazában egyre kevesebben vannak, akik drága idejükből áldoznának olykor a költészetre. Mit tesz hát az előadóművész? — Szép tizenöt évem volt, amikor megállíthattam az embereket, elmondhattam nekik, mit üzennek a költők — felelt a töprengésre Kürti Papp László, majd így folytatja —, most pedig az ilyenfajta igények hirtelen elapadása láttán útra keltem. Elvittem Kölcsey szellemét Amerikába. — New York, Cleveland, Pittsburg, Washington, Miami, Detroit, San Francisco és két város Kanadában. Mindenütt magyarok várták? — Méghozzá olyan magyarok, akiknek igen erős a magyarságtudata, tökéletesen beszélik az anyanyelvet, s azt akarják, hogy gyermekeik is magyarok maradjanak. — És miért éppen Kölcsey gondolatait vitte el a távoli földrészre? — Tavaly volt a nagy költő születésének 200. évfordulója, s a budapesti Fészekben, ahol tisztelgő műsorommal felléptem, volt egy amerikai magyar is a közönség soraiban. Ő mondta: „ezt a műsort hozza el, Laci”. Először egy kicsit szorongtam, elképzelni sem tudtam, miképpen visszhangoznak majd ott kint Kölcseynek a hazáról írott nehéz, veretes gondolatai, de kiderült, félelmem alaptalan volt. A kint élők sokkal fogékonyabbak a Himnusz írójának ma is aktuális intelmeire, mint az itthoniak. Mondták is, nagy szükség lenne arra, hogy felrázzuk az itthon élőket is, hogy erősítsük magyarságtudatukat. Kérdezték többen: van-e elég pódium a határainkon belül. — És mit válaszolt erre? — Azt, hogy lesz. Talán. Én hiszek abban, hogy egyszer rendbe jövünk, egyszer vége lesz ennek a dúlt önmagunk keresésének, s akkor majd újra lesz idejük az embereknek arra, hogy befogadják és elfogadják a költészet üzenetét. M. K. Erdélyért szól a nóta Holnap délután 5 és este fél 8 órakor a Fővárosi Operettszínházban Újra szól a magyar nóta címmel az Interkoncert Művészeti Rt. rendezésében kiváló művészek felléptével Baranyi Ferenc műsorvezetése mellett Jákó Veramlékére és a műsorban videofelvételről megszólaló Jákó Vera hangjai mellett, a műfaj mesterei lépnek fel Berki László és cigányzenekara kíséretével. Ez a nagy igényű vállalkozás nemcsak egy nagyszerű énekművésznő emléke előtt tiszteleg: a műsort szerkesztő, rendező Ábrahám Dezső — aki nagy szerepet vállalt a Transszylvania Alapítvány működtetésében, gazdagításában, valamint Tőkés László sorsának egyengetésében — ennek az estének a bevételét nagy és nemes gesztussal Erdély kulturális életének fejlesztésére ajánlotta fel. Az est fővédnöke Sütő András. Vele váltottunk szót Ábrahám Dezső áldozatos szerepéről. — Erdély kulturális élete, sajtója nagy veszélyben van, segítségre szorul! — mondta, majd így folytatta: — Jól tudja ezt Ábrahám Dezső, ez indította arra, hogy segítségünkre siessen. Az Erdélyi Figyelő, melynek szerkesztőbizottsági elnöke vagyok, súlyos megjelenési gondokkal küszködik, ezt a lapot kívánják támogatni, valamint a romániai magyar televíziózást, a magyar adás technikai feltételeinek javítását. Ábrahám Dezső nemcsak a szervezésben, a megajánlásban szorgoskodik, lemezeket is felajánlott a nemes célra, Jákó Vera feledhetetlen utolsó hanglemezét, amelyet ezen az estén a jelenlévők megvásárolhatnak. Azért vállaltam ezt a jelképes szerepet, mert ezzel is szeretném visszaigazolni, megköszönni Ábrahám Dezsőnek és munkatársainak nemes gesztusát... .. Olasz napok Olasz kulturális napok kezdődtek hazánkban szombaton, amelyeknek olasz fővédnöke Francesco Cossiga olasz és Göncz Árpád magyar köztársasági elnök. E napok keretében látott kedves és nevezetes vendégeink a firenzei Maggio Musicale, kontinensünk Salzburg mellett legnagyobb hagyományú fesztiváljának táncművészei. A fiatal olasz (kisszámú amerikai, holland, angol) tagokból álló társulat stílusát, törekvéseit sokoldalúan megmutató műsort mutatott, illetve mutat be 20-án és 21-én az Operaházban. A neoklasszicizmus halhatatlanja, George Balanchine (J. S. Bach: Concerto Barocco) az együttes művészeti vezetője, Jevgenyij Poljakov (Arcangelo Corelli: Follia) az új tánckifejezések állhatatos híve, a „lázadó Béjart-tanítvány” Magny Marin (Bartók Béla: Kontrasztok) — Győrött már találkoztunk a mű táncváltozatával — (a szerk.) és Antony Tudor, a Ballet Rambert részére készített expreszszionista koreográfiája (Gustav Mahler: Sötét elégiák — a Gyermekgyászdalok zenéjére) voltak műsoron. R. A. Szentföldi látomások Udvardi Erzsébet szentföldi zarándoklatra hívott meg bennünket. A badacsonytomaji Egry József Művelődési Központban— Szerenka Miklós esperesplébános megnyitó szavai után — láthattuk képeit, akvarelljeit, Jeruzsálem óvárosát, a siratófal grandiózus kőtömbjeit, a Jaffa-kaput, a szent sír emlékét őrző templom bensőséges atmoszféráját, Tiberiás tájait, s Jézus életének az emberiség egyetemes emlékképévé vált színtereit tárják elénk Udvardi Erzsébet képei. Vallomás ez a képsor, a hitet őrző lélek tisztelgése, de ugyanakkor a Genezárettó finom, párás, csillogó víztükre emlékeztet a Balaton hangulataira, öbleire, partjaira. Ily módon nemcsak az élmény frissességét, sejtelmességét, poézisét adják vissza, hanem szinte álombéli látomásként úgy törnek ránk, hogy megérint a legendák sugárhatása és a művészi láttatás múlhatatlan szuggesztivitása. Udvardi Erzsébet nagy kompozícióin már jó néhányszor megajándékozott bennünket oltárképeken, faliképeken Jézus életének, sorsának megjelenítésével. Most a színterek felidézésével kiteljesítette eddigi felismeréseinket és finom líraisággal egységes hangulatú képsorban vezetett el bennünket a bibliai tájak világába. i.. A Hortobágyi Művésztelep festőinek tárlata május 5-ig tekinthető meg a Hatvani Galériában. Festészetünk a Balaton és a Dunakanyar után századunkban fölfedezte a Hortobágyot is. Csontváry remekműve jelentette a nyitányt. Ez a magas mérték serkentette Káplár Miklós, Boromissza Tibor és Maghy Zoltán törekvéseit, ők folytatták e különös varázsú táj teljes festői feltárását. Új állomást jelentett 1982- ben a Hortobágyi Művésztelep megalakulása, melynek vezetője Égerházi Imre festőművész, anyagi támogatója a Hajdú-Bihar Megyei Vendéglátó Vállalat. Az alapító tagok között szerepel Madarász Gyula, Égerházi Imre, Maghy Zoltán, Sipos Zsófia, Tar Zoltán, erőssége Bőd László, Kurucz D. István, Horváth János, Hézső Ferenc. A hatvani tárlaton az 1990- es nyári hortobágyi alkotótábor műveit vehetjük számba, mint új, életképes realista törekvéseket. Kiemelkedik friss, ámulatot keltő Hortobágy-hídjával az örökifjú, 89 éves Maghy Zoltán, valamint Márton Árpád, Torok Sándor és a két fiatal festő, Breznay András, Kurucz I. András. Most először szerepelnek együtt a szervező Égerházi Imre jóvoltából erdélyi, kárpátaljai, jugoszláviai és felvidéki magyar festők. A Hortobágyi Művésztelepen évek óta dolgoznak külföldi művészek, hollandok, svédek, finnek, németek, franciák, olaszok. Most elsősorban a holland Ineke Verheggen Nád kúpjai emelkednek ki a jó mezőnyből, a tárlat egyik monumentális műveként. A számottevő eredmények a tehetség és az összefogás szép példái. Ennek jegyében figyelemre méltó, hogy a Hortobágyi Művésztelep magyar és külföldi tagjai a jövőben részt vesznek a hatvani táj- és portrébiennálékon. L. M. A puszta vonzása Egy elírás háttere Bíró József (1907—1945), aki festőművésznek indult és művészettörténész, elsősorban az erdélyi építészet múltjának múlhatatlan emlékű feltalálója lett — unokafivérem volt, és ifjúkorom egyik legjobb barátja. Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1941-ben jelent meg „Erdély művészete” című, azóta nélkülözhetetlen forrásműnek számító könyve. Azt hiszem, én voltam az első, akinek adott belőle (egyébként olvastam már kéziratban is). Néhány hét múlva engem elragadott a háború, őt a rémségek végső napjaiban megölték. Emléke múlhatatlan gyászaim közé tartozik. Most, fél évszázaddal később az Országos Műemléki Felügyelőség székházában emlékkiállítás nyílt képeiből és könyveiből. Ennek rendezője a Franciaországban élő művészettörténész, Adam Biro (unokaöccse Bíró Józsefnek is, nekem is). Tőle hallottam, hogy Jóska utolsó könyve, ez az oly fontos „Erdély művészete” most újra megjelent. Ahogy ő mondotta nekem telefonon: „egy képzőművészeti kiadó” kiadásában. Ez után és ettől függetlenül telefonon felhívott a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, akinek fogalma sem volt, hogy mind a kiállítás tárgya, mind a rendezője a legközelebbi rokonságomhoz tartozik, tehát az esemény személyes szívügyem. A főszerkesztő csak annyit tudott, hogy szeretem a képeket és érdekel a művészettörténet. Ezért felkért, hogy ha van kedvem írni a kiállításról, írjak lapjuknak erről úgy 2 flekket (azaz két gépírásos oldalt). Persze, hogy volt kedvem, meg is írtam, és azt is belefűztem, hogy az „Erdély művészeté”-t most újra kiadta... hogy ki? Megnéztem a telefonból tudott értesülést, amely szerint egy „képzőművészeti kiadó”. Én azt hittem, ez a kiadó neve (hiszen mostanában felettébb sok új kiadóvállalat van). Cégnévnek hittem és illően nagyibetűkkel „Képzőművészeti Kiadó”-nak írtam. Így is jelent meg a Vasárnapi Hírek ez évi március 31-iki számában. Nos, néhány nappal ezelőtt egy igen udvarias levelet kaptam a Dovin Művészeti Kft. (1022 Bp., Bimbó utca 22.) könyvkiadótól, amelyből arról értesítettek, a művet ők adták ki. Még küldtek is belőle egy tiszteletpéldányt, amelynek címlapján olvashattam, hogy híradásomban elvétettem a kiadó nevét. Ezt a Dovin kiadót egyébként névről eddig is ismertem, nem egy igen jól választott könyvet adott már ki. Nemcsak sajtójogi hiba volt, de méltánytalanság is a tiszteletreméltó kiadói munkát — szándékomon kívül — elhallgatni. Úgy vélem tehát, hogy az olvasóközönséggel illik közölnöm elvetésem hiteles krónikáját. A Vasárnapi Hírek szerkesztőit, kedves barátaimat pedig arra kérem, hogy közöljék az eltájékoztatottakkal az elvétésnek ezt az oknyomozó történetét. Hegedűs Géza 1 Garabuczy Ágnes: Vízió A 1991. ÁPRILIS 21., VASÁRNAP