Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-21 / 16. szám

Megint egy eseménydús színházi hét , bár a legeseményebb esemény nem a színpadon zajlott. A Nemzeti Színház élén bekövetkezett változásra gondolunk. Úgy látszik, hozzá kell szoknunk, hogy hasonló eset a színházi évad minden hetére jut. Ha azt vesszük, ez is egy bemutató... Tényleges bemutatókból sem volt azonban hiány. Kaposvárott Jean Anouilh Szeret, nem szeret című játékát vitték színre Jordán Ta­más rendezésében. Békéscsabán az egyik alap­mű, a West Side Story volt az újdonság, Tas­nádi Márton rendezésében, Szakály György koreográfiájával. Győrött Márai Sándor drá­mája, a Kassai polgárok kapott színpadot, Bor József rendezésében. Mint azt már jeleztük, Szolnokon az újjáépített színház nyitó dísz­előadásaként Szigligeti Ede vígjátéka (Taub János átdolgozásában és rendezésében) most Liliomfiék címmel került színre, a Pince­­színház pedig igen érdekes előadásban hozta színre Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi változatát. Említsük még meg, hogy az olasz kulturális hetek eseménysorozatában a firenzei balett­együttes is fellépett a héten. És — végül, de nem utoljára: — Erdélyi Mihály hajdani (egyik) színházában, a most Budapesti Kamaraszínház névre hallgató együttes bemutatta, nem a megszokott ope­rettstílusban, a szerző Vedd le a kalapod a honvéd előtt című játékát. Stílusparádé A műfaji megjelölés szerint „da­los, nótás, gyöngyvirágos honvéd­­parádé” került színre a Budapesti Kamaraszínház és a Színművé­szeti Főiskola közös prov­ucciója­­ként. Erdélyi Mihály 1942-ben ezen a színpadon, a sors iróniájaként éppen április 4-én bemutatott ze­nés játékában (Vedd le a kalapod a honvéd előtt), amely a magyar történelem megrázó pillanatát pró­bálta a mosoly, az érzelgősség, a képzelgés mezőire átemelni. Er­délyi Mihály a játék szövegében és zenéiben a nézőtér hangulatát, szemléletét, álmait próbálta ki­tapintani, a hajdani, felszított mámoros közhangulat hullámain evezve akart eljutni nézőkörének lelkéhez. Tehát a hajdani néző­tér hangulatát is hozzá kell kép­zelni ehhez a játékhoz; az álmo­kat dédelgető fan­táziálást, amely azt akarta látni, hogy a távoli hó­mezőkön, esőben, sárban, mindig győz a magyar baka, nemcsak a harcok tüzében, hanem az erkölcs mezőin is. Az egész játékban van valami szent együgyűség, de a saját közönségét értő és ismerő színházcsináló ember mozdulata is jelen van, hiszen nem csupán e színpadi világ volt abszurd, ha­nem a történelmi csapdahelyzet, amely ilyen látomásokba, fantá­ziavilágba csalta a bódult, csoda­­váró lelkeket. Kényes egyensúlyt kellett megtalálni a rendezőnek, Bezerédi Zoltánnak, hogy ez a színivilág minden erőszakolás nél­kül, pusztán a megjelenítés han­gulataival, a színészi játék inten­zitásával minősítse és megítélje szellemiségét. A végzős színi­­növendéke­k, ez a nagyszerű fia­tal, szépreményű színészosztály, Kapás Dezső növendékei a távoli stílusvi­lág és játékmód bravúros felidézésével tesznek bizonyságot színészi intelligenciájukról, s egy ódivatú mutatványt nem stíl­­paródiaként, nem a giccsparádé hangulatában adnak elő, hanem a mutatvány különösségét és abszur­ditását érzékeltetik. A végzős növendékek: ifj. Já­szai László, Ungvári István, Jónás Rita, Zalán János, Murányi Tün­de, Szakács Tibor, Tóth Auguszta, Alföldi Róbert, Turóczi Éva jeles­re vizsgáznak, jó partnerként se­gíti őket Szerencsi Éva, Kránitz Lajos és O. Szabó István stílus­­értő játéka. Illés Jenő Mitől bűn a bűn ? Egy-egy színre kerülő mű konjunktúrája idején, amikor tehát időben közel egymáshoz többen érzik szükségét egy­azon mű megrendezésének, a szokásosnál is hangsúlyosabb a kérdés: vajon miért éppen arra esett az alkotók válasz­tása. Mit akarnak nekem el­mondani általa, miről akar­nak elgondolkodtatni és miért? A Pinceszínházban bemuta­tott Bűn és bűnhődés adaptá­ciót (Dosztojevszkij regényé­nek Andrzej Wajda feldolgozta változatát) nézve hosszú ideig érteni véltem a rendező, Vaj­dai Vilmos — egyébként a Katona József Színház szín­művésze — szándékát. A tár­sadalmi környezet és a bűn összefüggéseiről, a törvényt tisztelő és betartó konzervatí­vok és a szabályokat áthágni hivatott lázadók tipológiájá­ról vitatkozó, szellemi pár­viadalt vívó Raszkolnyi­­kov (Ternyák Zoltán) és a vizsgálóbíró (Balkay Géza) kö­zött — és körül — olyan ma­gasfeszültség jön létre, az in­tellektuális élvezetnek olyan foka, amely megragadja és fogva tartja a nézőt. A kér­dések színpadi megfogalmazá­sa — a háttérben, falmelléken felvillantott ellenpontokkal, Varga Zoltán és Csomós Mari intenzív jelenlétével — még kristálytisztának tetszik, meg­válaszolásuk azonban mintha kicsúszott volna a rendező és a színészek kezéből. Az intel­lektuális érvek közé keveredő lélektani motívumok helyen­ként hamis gesztusokként szó­lalnak meg — ilyenkor sza­kad az áramkör —, s a Rasz­­kolnyikov gyilkosságot bevalló monológjához vezető lelki fo­lyamat értelmezéséből már inkább csak képek jutnak el a nézőkhöz. Szonya (Für Anikó) ikont idéző feltűnése a háttér­ben — (mint kép gyönyörű!) —, vagy Raszkolnyikov fél­meztelen árvasága, kiszolgál­tatottsága az egyetlen para­vánnal és az azt átszakító fénnyel remekül jelzett pad­lásszobában (a díszlet Káli Csaba munkája). De már csak hallom a bűnt beismerő val­lomást, nem az elmélet össze­omlását értem. Szűcs Katalin Tévedések Liliomfija Liliomfiék, tehát a (vándor)­­ színészek számára újból ját­szásra készen áll Thália temploma a szolnoki Tisza parton. A társulat beköszön­tőként színre vitte, miként 28 évvel ezelőtt, az akkori re­konstrukció befej­eztekor, Szig­­­ligeti országszerte legjobban ismert és szeretett művét, a Liliomfit, amely mestermű a tévedések vígjátéka műfajban, tanúságtétel a magyar színé­szet hőskoráról. Taub János rendező sok mindenben eltért minden korábbi Liliomfi-in­­terpretációtól, s ebben segít­ségére volt az egész, nagy ön­zetlenséggel, ambícióval sze­replő társulat, a Selmeczi György által szerzett, részben összeállított ironizáló zene, Kemény Árpád ugyancsak gu­­nyoros drámai tere és Csík György hasonló szellemiségű jelmezkollekciója. A játék stí­lusának, dramaturgiai építmé­nyének szinte száznyolcvan fokos elfordítása alkalmat adott arra, hogy a megszün­­tetve-megmaradva elv alap­ján, beköszöntőként, mintegy vallomást tegyenek arról, hogy milyen volt az a szín­házeszmény, amelyet a szol­noki együttes az utóbbi évek­ben, évtizedekben követett, mi a véleményük jelenlegi politikai, társadalmi és kultu­rális közállapotainkról. Téve­dések vígjátéka így a szolno­kiak Liliomfija, meg való­sággal abszurdba hajló bú­csúztatás is, de többértelmű gúnyirat, paródia, meg amo­lyan mindent az ellentétébe fordító színházi vitairat is. Ezért van az, hogy minden (!) szereplő vagy korával, vagy nemével, vagy karakterével ellentéteset játszik, hogy egy­részt így bizonyítsák be a mű­vészet nagy hatalmát, a szín­játszók rendkívüli tehetségét, másrészt ily módon motivál­ják, indokolják, magyarázzák a múltunkon és jelenünkön való túllépés szükségességét. Felszikrázott így is a játék, a tehetség sok-sok öröme, ér­zése és gondolata Garas De­zső, Törőcsik Mari és Mesz­­léry Judit játékában, Győry Emil vénkisasszony alakításá­ban, s úgyszólván kitűnő el­lenkaraktereket formáltak Bajcsay Mária, Mertz Tibor, Spolarics Andrea, Sebestyén Éva, Egri Márta és Mucsi Zol­tán, hogy ezzel még j­obban megmaradjanak a színjátszás egyik alapvető feladatkörében, az emberábrázolásban. Kár, hogy az egész produkció túl­tömött, olykor széteső, követ­­kezetlen, ama megszüntetés tekintetében pedig olykor egyenesen nihilista volt. Így a Liliomfiból — jelképesen szólva — kevesebb maradt meg. B. J. „Ezt a műsort hozza el Laci...” Kölcseyvel Amerikában Nem jó világ jár az előadóművészekre. E szellemiségében feldúlt, piacorientációra készülő, zaklatott hazában egyre ke­vesebben vannak, akik drága idejükből áldoznának olykor a költészetre. Mit tesz hát az előadóművész? — Szép tizenöt évem volt, amikor megállíthattam az embereket, elmondhattam ne­kik, mit üzennek a költők — felelt a töprengésre Kürti Papp László, majd így foly­tatja —, most pedig az ilyen­fajta igények hirtelen elapa­dása láttán útra keltem. Elvit­tem Kölcsey szellemét Ameri­kába. — New York, Cleveland, Pittsburg, Washington, Miami, Detroit, San Francisco és két város Kanadában. Mindenütt magyarok várták? — Méghozzá olyan magya­rok, akiknek igen erős a ma­gyarságtudata, tökéletesen be­szélik az anyanyelvet, s azt akarják, hogy gyermekeik is magyarok maradjanak. — És miért éppen Kölcsey gondolatait vitte el a távoli földrészre? — Tavaly volt a nagy költő születésének 200. évfordulója, s a budapesti Fészekben, ahol tisztelgő műsorommal fellép­tem, volt egy amerikai magyar is a közönség soraiban. Ő mondta: „ezt a műsort hozza el, Laci”. Először egy kicsit szorongtam, elképzelni sem tudtam, miképpen visszhan­goznak majd ott kint Kölcsey­­nek a hazáról írott nehéz, ve­retes gondolatai, de kiderült, félelmem alaptalan volt. A kint élők sokkal fogékonyab­bak a Himnusz írójának ma is aktuális intelmeire, mint az itthoniak. Mondták is, nagy szükség lenne arra, hogy fel­rázzuk az itthon élőket is, hogy erősítsük magyarságtu­datukat. Kérdezték többen: van-e elég pódium a hatá­rainkon belül. — És mit válaszolt erre? — Azt, hogy lesz. Talán. Én hiszek abban, hogy egyszer rendbe jövünk, egyszer vége lesz ennek a dúlt önmagunk keresésének, s akkor majd új­ra lesz idejük az embereknek arra, hogy befogadják és el­fogadják a költészet üzenetét. M. K. Erdélyért szól a nóta Holnap délután 5 és este fél 8 órakor a Fővárosi Operett­színházban Újra szól a ma­gyar nóta címmel az Inter­­koncert Művészeti Rt. rende­zésében kiváló művészek fel­léptével Baranyi Ferenc mű­sorvezetése mellett Jákó Vera­mlékére és a műsorban video­felvételről megszólaló Jákó Vera hangjai mellett, a műfaj mesterei lépnek fel Berki László és cigányzenekara kí­séretével. Ez a nagy igényű vállalkozás nemcsak egy nagy­szerű énekművésznő emléke előtt tiszteleg: a műsort szer­kesztő, rendező Ábrahám De­zső — aki nagy szerepet vál­lalt a Transszylvania Alapít­vány működtetésében, gazda­gításában, valamint Tőkés László sorsának egyengetésé­­ben — ennek az estének a bevételét nagy és nemes gesz­tussal Erdély kulturális életé­nek fejlesztésére ajánlotta fel. Az est fővédnöke Sütő András. Vele váltottunk szót Ábrahám Dezső áldozatos sze­repéről. — Erdély kulturális élete, sajtója nagy veszélyben van, segítségre szorul! — mondta, majd így folytatta: — Jól tud­ja ezt Ábrahám Dezső, ez in­dította arra, hogy segítségünk­re siessen. Az Erdélyi Figyelő, melynek szerkesztőbizottsági elnöke vagyok, súlyos megje­lenési gondokkal küszködik, ezt a lapot kívánják támogat­ni, valamint a romániai ma­gyar televíziózást, a magyar adás technikai feltételeinek javítását. Ábrahám Dezső nemcsak a szervezésben, a megajánlásban szorgoskodik, lemezeket is felajánlott a ne­mes célra, Jákó Vera feledhe­tetlen utolsó hanglemezét, amelyet ezen az estén a jelen­lévők megvásárolhatnak. Azért vállaltam ezt a jelképes sze­repet, mert ezzel is szeretném visszaigazolni, megköszönni Ábrahám Dezsőnek és munka­társainak nemes gesztusát...­ ­.­­. Olasz napok Olasz kulturális napok kezdőd­tek hazánkban szombaton, ame­lyeknek olasz fővédnöke Fran­cesco Cossiga olasz és Göncz Ár­pád magyar köztársasági elnök. E napok keretében látott kedves és nevezetes vendégeink a firenzei Maggio Musicale, kontinensünk Salzburg mellett legnagyobb ha­gyományú fesztiváljának táncmű­vészei. A fiatal olasz (kisszámú ameri­kai, holland, angol) tagokból álló társulat stílusát, törekvéseit sok­oldalúan megmutató műsort mu­tatott, illetve mutat be 20-án és 21-én az Operaházban. A neoklasszicizmus halhatatlan­ja, George Balanchine (J. S. Bach: Concerto Barocco) az együttes mű­vészeti vezetője, Jevgenyij Polja­­kov (Arcangelo Corelli: Follia) az új tánckifejezések állhatatos hí­ve, a „lázadó Béjart-tanítvány” Magny Marin (Bartók Béla: Kont­rasztok) — Győrött már találkoz­tunk a mű táncváltozatával — (a szerk.) és Antony Tudor, a Ballet Rambert részére készített expresz­­szionista koreográfiája (Gustav Mahler: Sötét elégiák — a Gyer­­mekgyászdalok zenéjére) volta­k műsoron. R. A. Szentföldi látomások Udvardi Erzsébet szentföldi zarándoklatra hívott meg ben­nünket. A badacsonytomaji Egry József Művelődési Központ­ban— Szerenka Miklós esperesplébános megnyitó szavai után — láthattuk képeit, akvarelljeit, Jeruzsálem óvárosát, a sira­tófal grandiózus kőtömbjeit, a Jaffa-kaput, a szent sír em­lékét őrző templom bensősé­ges atmoszféráját, Tiberiás tájait, s Jézus életének az emberiség egyetemes emlékké­­­pévé vált színtereit tárják elénk Udvardi Erzsébet ké­pei. Vallomás ez a képsor, a hitet őrző lélek tisztelgése, de ugyanakkor a Genezáret­­tó finom, párás, csillogó víz­tükre emlékeztet a Balaton hangulataira, öbleire, partjai­ra. Ily módon nemcsak az él­mény frissességét, sejtelmessé­­gét, poézisét adják vissza, ha­nem szinte álombéli látomás­ként úgy törnek ránk, hogy megérint a legendák sugár­hatása és a művészi láttatás múlhatatlan szuggesztivitása. Udvardi Erzsébet nagy kom­pozícióin már jó néhányszor megajándékozott bennünket oltárképeken, faliképeken Jézus életének, sorsának meg­jelenítésével. Most a színterek felidézésével kiteljesítette ed­digi felismeréseinket és finom líraisággal egységes hangulatú képsorban vezetett el bennün­ket a bibliai tájak világába. i.­­. ­ A Hortobágyi Művésztelep festőinek tárlata május 5-ig tekinthető meg a Hatvani Ga­lériában. Festészetünk a Balaton és a Dunakanyar után száza­dunkban fölfedezte a Horto­­bágyot is. Csontváry remek­műve jelentette a nyitányt. Ez a magas mérték serkentet­te Káplár Miklós, Boromissza Tibor és Maghy Zoltán tö­rekvéseit, ők folytatták e kü­lönös varázsú táj teljes festői feltárását. Új állomást jelentett 1982- ben a Hortobágyi Művészte­lep megalakulása, melynek vezetője Égerházi Imre fes­tőművész, anyagi támogatója a Hajdú-Bihar Megyei Ven­déglátó Vállalat. Az alapító tagok között szerepel Mada­rász Gyula, Égerházi Imre, Maghy Zoltán, Sipos Zsófia, Tar Zoltán, erőssége Bőd László, Kurucz D. István, Horváth János, Hézső Ferenc. A hatvani tárlaton az 1990- es nyári hortobágyi alkotótá­bor műveit vehetjük számba, mint új, életképes realista törekvéseket. Kiemelkedik friss, ámulatot keltő Horto­­bágy-hídjával az örökifjú, 89 éves Maghy Zoltán, vala­mint Márton Árpád, Torok Sándor és a két fiatal festő, Breznay András, Kurucz I. András. Most először szere­pelnek együtt a szervező Égerházi Imre jóvoltából er­délyi, kárpátaljai, jugoszlá­viai és felvidéki magyar fes­tők. A Hortobágyi Művésztele­pen évek óta dolgoznak kül­földi művészek, hollandok, svédek, finnek, németek, franciák, olaszok. Most első­sorban a holland Ineke Ver­­heggen Nád­ kúpjai emelked­nek ki a jó mezőnyből, a tárlat egyik monumentális műveként. A számottevő eredmények a tehetség és az összefogás szép példái. Ennek jegyében figyelemre méltó, hogy a Hor­tobágyi Művésztelep magyar és külföldi tagjai a jövőben részt vesznek a hatvani táj- és portrébiennálékon. L. M. A puszta vonzása Egy elírás háttere Bíró József (1907—1945), aki festőművész­nek indult és művészettörténész, elsősorban az erdélyi építészet múltjának múlhatatlan emlékű feltalálója lett — unokafivérem volt, és ifjúkorom egyik legjobb barátja. Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1941-ben jelent meg „Er­dély művészete” című, azóta nélkülözhetet­len forrásműnek számító könyve. Azt hiszem, én voltam az első, akinek adott belőle (egyéb­ként olvastam már kéziratban is). Néhány hét múlva engem elragadott a háború, őt a rémségek végső napjaiban megölték. Emléke múlhatatlan gyászaim közé tartozik. Most, fél évszázaddal később az Országos Műemléki Felügyelőség székházában emlék­­kiállítás nyílt képeiből és könyveiből. Ennek rendezője a Franciaországban élő művészet­­történész, Adam Biro (unokaöccse Bíró Jó­zsefnek is, nekem is). Tőle hallottam, hogy Jóska utolsó könyve, ez az oly fontos „Erdély művészete” most újra megjelent. Ahogy ő mondotta nekem telefonon: „egy képzőművé­szeti kiadó” kiadásában. Ez után és ettől függetlenül telefonon fel­hívott a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, aki­nek fogalma sem volt, hogy mind a kiállítás tárgya, mind a rendezője a legközelebbi ro­konságomhoz tartozik, tehát az esemény sze­mélyes szívügyem. A főszerkesztő csak annyit tudott, hogy szeretem a képeket és érdekel a művészettörténet. Ezért felkért, hogy ha van kedvem írni a kiállításról, írjak lapjuknak erről úgy 2 flekket (azaz két gépírásos oldalt). Persze, hogy volt kedvem, meg is írtam, és azt is belefűztem, hogy az „Erdély művésze­­té”-t most újra kiadta... hogy ki? Megnéz­tem a telefonból tudott értesülést, amely sze­rint egy „képzőművészeti kiadó”. Én azt hit­tem, ez a kiadó neve (hiszen mostanában fe­lettébb sok új kiadóvállalat van). Cégnévnek hittem és illően nagyibetűkkel „Képzőművé­szeti Kiadó”-nak írtam. Így is jelent meg a Vasárnapi Hírek ez évi március 31-iki számá­ban. Nos, néhány nappal ezelőtt egy igen udva­rias levelet kaptam a Dovin Művészeti Kft. (1022 Bp., Bimbó utca 22.) könyvkiadótól, amelyből arról értesítettek, a művet ők adták ki. Még küldtek is belőle egy tiszteletpél­dányt, amelynek címlapján olvashattam, hogy híradásomban elvétettem a kiadó nevét. Ezt a Dovin kiadót egyébként névről eddig is is­mertem, nem egy igen jól választott könyvet adott már ki. Nemcsak sajtójogi hiba volt, de méltánytalanság is a tiszteletreméltó kiadói munkát — szándékomon kívül — elhallgatni. Úgy vélem tehát, hogy az olvasóközönséggel illik közölnöm elvetésem hiteles krónikáját. A Vasárnapi Hírek szerkesztőit, kedves bará­taimat pedig arra kérem, hogy közöljék az eltájékoztatottakkal az elvétésnek ezt az ok­nyomozó történetét. Hegedűs Géza 1 Garabuczy Ágnes: Vízió A 1991. ÁPRILIS 21., VASÁRNAP

Next