Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-19 / 20. szám

­.­ Zsöllye Tegnap Kaposvárott, a helyi Csiky Gergely Színház Valahol Oroszországban című elő­adásával megkezdődött a X. országos szín­házi találkozó, mely május 26-án zárul. A hét­nek mindenképp ez volt a legfontosabb szín­házi eseménye. Nem mintha új bemutatók nem lettek volna. Voltak. A budapesti Katona József Színház egy furcsa, kicsit mai Három nővérnek tekinthető darabot — A titkos elra­gadtatás — mutatott be. Az Arany János Színház az örökzöld Goldoni-komédiát, a Két úr szolgáját játszotta. Egerben egy szintén Nyomasztó elragadtatás örökzölddé válni kezdő musical, A padlás volt az újdonság. Még a múlt hét végén ke­rült színre egy habkönnyű bohózat a Vidám Színpadon, a Csöngettek, madame! És foly­tatva korábbi budapesti vendégjátékát, a deb­receni Csokonai Színház most Zilahi Lajos A tábornok című darabjának előadásával sze­repelt az Operettszínházban. Ami viszont, az utóbbi hónapok tükrében, szinte rendhagyó: e héten újabb színházi bot­rányról nem kaptunk hírt... Jelentős lépéselőnybe kerül­tünk azzal, hogy Zsámbéki Gábor nem várta meg, amíg a saját bőrünkön tapasztaljuk ki a pénz mindenhatóságának embertorzító, életminőséget és erkölcsi normákat meghatáro­zó természetét, s mindez drá­mává tisztul egy honi szerző fejében. A belátható folyama­toknak elébe menve, onnan hozta a problémafelvetést, ahol annak már teljes bonyo­lultságát, mélységét ismerhe­tik: a sokat hivatkozott, sok tekintetben mintául szolgáló Vaslady Angliájából. (Annak is a már kiteljesedett korsza­kából.) Így aztán egészen ki­vételes gyorsasággal került színre David Hare A titkos el­ragadtatás című darabja az 1969-es londoni bemutató után nálunk, a Katona József Szín­házban. Gyanítom, némileg „feljavítva”. A Zsámbéki Gábor rendezte előadásnak ugyanis nem az a végkicsengése, ami a londo­nié lehet — legalábbis a mű­sorfüzetben idézett angliai kritikákból ítélve —, hogy tudniillik a konzervatív párti államtitkár asszony is csak ember, az ő keblében is érző szív dobog. Zsámbéki egy pszichológus és társadalomlé­­lektanász körültekintésével legfeljebb megérti és megérte­ti a Bodnár Erika játszotta Marion mentalitását; a szána­lom — lelki gazdagságunktól és szociális érzékenységünktől függően — ránk van bízva. A Katona József Színház erősen brechtizált (amennyi­ben az átdíszletezések hangsú­lyosan szakítják el a jelenete­ket egymástól, s a néző tuda­tát a lineáris történetfűzés hitelességének igényétől), ám paradox módon lélektanilag mégis rendkívül mívesen ki­dolgozott előadása a tisztesség lehetőségeit, életképességét firtatja a pénz diktátumának világában. A válasz, szerzőé és rendezőé meglehetősen egyértelmű: nem. A mindennapok kihívásaira kínálkozó reflexiók között a humánum, a tisztesség nem szerepel. Nem szerepelhet. Az „élhetetlen” apa, a történet kezdetén elhunyt Robert nyomdokain haladva kisebbik lánya, Udvaros Dorottya Iso­­belje is halálra van ítélve. És a maga módján az utolsó fe­leség, az alkoholizmusba me­nekült, szétesett személyiségű, élőhalott Katherine is, Básti Juli megfogalmazásában. Meg a körülményekhez alkalmaz­kodni próbáló, az albérletéből kikecmeregni vágyó Irwin, Isobel szeretője — Ternyák Zoltán — is, akinek csupán a belső, „mondhatatlan űr” ma­rad. Életben — már amennyi­re a vegetáció mégoly magas fokát annak lehet nevezni — itt csak a pótcselekvésekbe me­nekülni képes Rhodák — Ber­talan Ágnes üres lelkű kis raga­dozója —, a vallás racionális hátterébe kapaszkodni tudók — Balkay Géza Tomja, Ma­rion férje — maradhatnak, no meg azok, akik Marionhoz ha­sonlóan belátják, hogy nem szabad megérteni akarni min­dent, mert abba belebolondul az ember. A Katona József Színház előadása mindazonáltal egé­szen mulatságos. Csak utána támad az embernek bőghet­­nékje. Szűcs Katalin Hiteles Ibrinkó Az Állami Bábszínház nemes tette, hogy bemutatta Tündér Ibrinkó történetét, melyet székely népmese alapján Ignácz Rózsa írt. A nem szokványos esemény itt is az igazság örömteli győzelmével végződik­­, melyet a zsúfolásig megtelt nézőtér gyerekpublikuma ujjongással fogadott. Ebben a mű­fajban különösen fontos követel­mény a látvány. Ezt a várakozást teljesítette Tarbay Ede dramaturg és Urbán Gyula rendező. Sebő Ferenc zenéje harmonikus hátteret biztosított, Ambrus Imre díszletei, bábfigurái nemkülönben. Mélyen megfontolt nagyvonalú színelosz­­tásban válhatott a látvány láto­mássá, s a közönség örülhetett a szép, zamatos beszédnek. A kép­zőművészet, a kép a színház szö­vetségese lett, különösképp azért is, mert a bábjáték jó arányban ötvöződött Rettegj, óriáskirály és Tündér Anna, a tó királynője alakjaival, akiket Szabó Lajos és Niklesz Ildikó formált emlékeze­tessé. Volt itt minden — hopp­mester, békák, tücskök, madarak, villámlás, dörgés nyomában a gye­rekek izgalma, önfeledt vidámsá­ga. Elhitették velük, hogy az igazság a legerősebb fegyver. L. M. * Újabb harsány(i) furfangok Sztriptíz és röhögés Harsány­ Gábor, a nép­szerű színész az elmúlt években krimiíróként is fel­lépett a könyvpiacon. Aki egy kicsit is ismeri az ő cél­ratörő és ravasz észjárá­sát, már a legelején sejthet­te, hogy valamelyik hátbor­zongató témáját előbb­­utóbb belopja a színházba is. Hát ez megtörtént. Ki olvasta a Lassú halál fo­lyosója című harsány Harsá­­nyi-krimit? Nos, csak azért kérdem, mert most ismét ta­lálkozhat vele a Karinthy Szín­padon Sztriptízbár a Cityben címmel. — Valóban úgy megtűzdel­ték új ötletekkel, váratlan for­dulatokkal a sztorit, hogy ta­lán még a saját szülőatyja sem ismer rá? — Az bizony előfordulhat — mondta Harsányi Gábor író, rendező s a darab egyik fősze­replője —, mert ez egy olyan bonyolult és képlékeny játék, amiben minden megtörténhe­tik. — Még az is, hogy Torgyán József fellép? — Az nem. Torgyán nem lép fel nálunk, ezt a sületlenséget az egyik pletykamagazin talál­ta ki. — Lehet, hogy megölik érte a lap főszerkesztőjét a színpa­don? — Hát az előfordulhat. Meg­érdemli, nem? — Lehet tudni egyáltalán, hogy miről szól ez a bő humo­rú félelmetes játék? — Sejteni lehet. Valahol egy nyugat-európai városban ti­tokzatos gyilkos tartja rette­gésben a prostituáltakat. A rendőrkapitány (Dózsa László) és a pszichológus (jómagam) nem tudunk úrrá lenni a hely­zeten. Képtelenek vagyunk ki­deríteni, ki öli halomra az örömlányokat, így aztán el­szánjuk magunkat a legrosz­szabbra, beöltözünk prostinak, és mindent elkövetünk, hogy magunkra vonjuk a titokzatos őrült figyelmét. — Sikerrel? — Remélem. — De nem biztos benne? — A nyomozás, illetve a próbák sűrűjében mutatjuk a lehetséges igazságot, közben majd bedilizünk a félelemtől. Korda Gyuri, Balázs Klári pe­dig mint lokáltulajdonosok rettegnek. — S a közönségnek van-e félnivalója? — Aki csak nevetni és szó­rakozni akar, és szeretne sztriptízt is látni, élesben — annak nincs. — Gondolja, akad olyan em­ber, aki meztelen nőket akar látni és emellett egész estén át a hasát szeretné fogni nevet­­tében? — Én tán nem is gondol­nám, de az tény, hogy a 24-i bemutatóra és a május 31-i előadásra is már minden jegy elkelt. Magyar Katalin (Lenyó László felvétele) A szerző rendez Szín­­­házon kívül Évadok, színidirektorok, kultúrkorifeusok, művelődéspolitikusok jönnek és mennek — de a májusonként megrendezett országos szín­házi találkozó marad. Immár egy évtizede. Valamiféle stabilitás ez a változásban, noha a találkozói­ szisztémája korántsem volt stabil vagy megmerevedett az évek során. Voltak nagyon szép, nagyon rangos, sok kiváló előadást sorakoztató találkozók, s voltak halvá­nyabb, olykor majdnem a tűréshatárt alulról súroló bemutatósoro­zatok. Tehát olyanok, amilyenek az illető évadok voltak. Válogatni — még vitatott módszerekkel is — csak abból lehet, ami van. Aki végigkísérte ezeket a találkozókat, tudta, hol, merre tart a magyar színház, mit ért el, mit nem, s nagyjából hol a helye Európa vagy a világ színházművészetében. Most, első ízben, nem a főváros, hanem a méltán híres kaposvári színház székvárosa ad otthont a találkozónak, melyen tizenegy színház — köztük hét vidéki — mutat be tizennégy produkciót. Feltűnő, hogy nagy budapesti színházak — a Nemzeti, a Madách, a Víg, a Katona József — nincsenek a bemutatkozók között. Ennek okai külön és hosszabb elemzést érdemelnének. Jelen van viszont egy sor kamara­vagy stúdiószínházi produkció (összesen hat). Mindez azt sugallja, hogy az évad legjobb előadásai vidéken, illetve kis színházakban születtek. Logikus, hogy ez a nehezen vitatható tény a találkozó programjában is megmutatkozzék. A tegnap este kezdődött találkozó díjait — összesen nyolcat — a jövő vasárnap esti utolsó bemutató után adják át. (—n) Vele, holnap, ugyanitt Bernard Slade, kanadai író m­ár háziszerzőnek számít a Ma­dách Kamara Színházban, ötszazszor játszotta Schütz Ila és Sztankay István a Jövőre veled, ugyanitt című darabját, 206-szor került színre Haumann Péter, Cseke Péter és Tóth Enikő főszereplésével a Jutalomjáték, és 200-szor látta a fősze­repekben ugyancsak a Schutz—Sztankay párost a nagyközön­ség a Romantikus komédia című darabjában. Nem mindenna­pos sikerszériák! Jelenleg túl jár már a 100. előadáson a Válás Kaliforniában című darabja, a Piros Ildikó—Huszti Péter ket­tőssel. Más­t a háziszerző Budapest­re érkezik és 20-án, hétfőn este a színiház születésnapján rendkívüli szakmai előadást rendeznek Bernard Slade tisz­teletére. Az eddig színre ke­rült darabjainak valamennyi szereplője megtekinti a Válás Kaliforrniábant, melyet Balikó Tamás állított színpadra. A többi sikeres darabot a Slade­­szakértőnek számító rendező, Szirtes Tamás vitte színre. A sikertémához illik, hogy május 26-án, jövő vasárnap ötvenedszer játsszák Psota Irén monomusicalját, a Roncs­­derbyt, Pereli Gabriella,Al­­dobolyi-Nagy György és G. Dénes György közös művét. A sikeres darab még az idei évadban elkezdi külföldi és vidéki előadás-sorozatát, elő­ször június 2-án, Szabadkára látogat a produkció. Általában a környező országok magyar­lakta területeire viszik a da­rabot, és felkeresik hazánk városait is az őszi hónapok­ban. (sivó) Csengőderű A Vidám Színpad Kis Szín­házában ízes, játékos francia bulvárkomédiát (Csöngettek, madame!) láthattunk Benedek András szellemes fordításában. Az alapszituáció eleve figyel­met ébreszt, mert abban a pil­lanatban, amikor a színpadon megjelenő szeretőből szerelmes férfi lesz, s ez a nős, két­gyermekes apa végzetesen belesodródik valami titokzatos, talányos, mámoros szenvedély­be, egy reményteljes szere­lembe. Szakít régi életével, családi körével, de nem sza­kítanak ők vele, sorra becsön­getnek ebbe a menedékhelynek hitt otthonba, hogy vad komé­diás szituációkba sodorják egymást. Zsudi József rendezte az előadást, pergő, jó stílus­ban vezet végig bennünket a komédia hullámvasútján. Fő­szereplőként Zana József csi­bészes csínytevőként ábrázolja a házaséletből a szerelmi ka­landba menekülő férfit, sze­relmesét Détár Enikő stíluso­san, sok humorral jellemezte, az elhagyott feleség szerepé­ben Pálos Zsuzsa a figura kedvességét és kedélyességét és nem a szenvelgést emelte fénybe. I. J. Szolga zavarban Az Arany János Színház újításra, korszerűsítésre, friss ambiciózus társulata Valló Péter rendezésében színre vit­te Goldoni első sikeres re­­formdarabját, a Két úr szol­gáját. Az előadás — akárcsak főhőse, a két hagyományos alakból eggyé gyúrt Truffal­­dino — két urat szolgál: Gol­doni komikus költészetét és egy mai, vígjátéki stílust. A baj csak az, hogy az em­lített kettős szolgálat elve és gyakorlata nemegyszer csor­bát szenved, s bár eljátsszák sok leleménnyel a Truffaldino által uralt fordulatos vígjáté­kot, nem eléggé szolgálják a másik urat, a Goldoni-féle ko­mikus költészetet. Következet­lenségek adódnak, megváltoz­nak egyes gondolati, érzelmi erővonalak, csikorognak a já­ték kerekei. Nem értjük, hogy miért ígér a színlap csodálatos helyszínt Velence lagúnáival, gondolái­val és borongós kék egével, mikor a színpadkép inkább a délegyházi vagy jobb esetben is a velencei-szavi vízi építmé­nyeket idézi. Csuja Imre a címszerepben amolyan mai tahó pályaudvari vagy köztéri lézengő, hiányzik belőle a naiv báj, a felfelé vivő szel­lemi elevenség. Für Anikó já­tékban is elegáns, kulturált torinói (kisvárosi) hölgy elő­ször férfiruhában, a végén nőiben, ám olykor túlságosan matt, pedig neki — Goldoni szerint — markáns, férfias vo­násai és szokásai is volnának. B. J. A Műteremavató Marosi Ilona festőművész legfrissebb alkotásainak bemu­tatója egyben új műtermének avatója is volt. Az elegáns, többszintes Daru utcai épület­ben, maga a festőnő fogadta és üdvözö­lte vendégeit, majd miután dr. Dömötör János mű­vészettörténész megnyitotta a kiállítást, az érdeklődők és a sajtó képviselői megtekintették az új műveket abban a ma­gasság felé törekvő térben, amelyben létrejöttek. A már­ványlépcsőkön fölfelé halad­va, nyomon követhettük az alkotás folyamatát. A művész­nő a hagyomány és a korszerű­ség elvét vallja, és életműve híven kifejezi ezt a hitvallást, öntörvényű kompozícióinak finom pasztell színei: a tört kékek, a mályvarózsaszínek, az arany ragyogását olykor le­tompító barna félkörök, egye­nesek és hullámvonalak rit­musába beilleszkedő természe­ti formák, egy sajátos képi világ meghatározó jelenlétét bizonyítják. Legújabb alkotá­sai között méretre, szépségre, merészségre talán legnagyobb az Angyali üdvözlet, amelyet a művésznő El Greco, a nagy görög—spanyol festő tisztele­tére és emlékezetére készített. A horizontális építkezés hajlí­tott síkjai, a lírikus színekkel hangsúlyozott egyenesek itt megtörnek. A nonfiguratív koncepció közepében megje­lennek a figurák, s a kép egé­szén Greco sugárzik Marosi Ilona individuális átkötésé­ben. A festőnő pasztell színvilá­gán sok esetben áttör az arany időtlen és derűs ragyogása, a Napmadár, s általa az élet­öröm jelenléte ott sugárzik képein. iM. K. Koronaképek Dr. Kállay István egyetemi tanár nyitotta meg a Budapesti Történeti Múzeumban Nyáry Éva festőművész kiállítását a magyar korona zománcképei­nek nagyított másolataiból. A tárlat augusztus 4-ig tekinthető meg. A Szent Korona a magyar államiság jelképe, legfonto­sabb koronázási ékszerünk, ahogy Juhász Gyula írja ver­sében: „Ez tündökölt világgá tiszta fénnyel Mátyás fején”. Nyáry Éva, aki Szíriai képso­rozatával vált piktúránk új al­kotójává, nagy dologra vállal­kozott; a koronát mintegy festészetre fordította azzal, hogy a rekeszek szentjeit, Jézust és I. Géza királyt, az apostolokat pontos rajzolattal, fölnagyított kiemelésekkel megörökítette. Dicsérendő az az elmélyült műgond, ahogy hallatlan alázattal és szakmai odaadással oldotta meg nem kis föladatát. (1. m.) Kórusutaztató Megélhet-e békésen egymás mellett az üzlet és a művészet? Bár­milyen hihetetlennek is tűnik, igen — legalábbis tőlünk nyugatabbra. Itt van például a GEMO Konzerte und Reisen német utazási iroda, amely — természetesen nem minden önreklám nélkül — már hosszú ideje támogatja és utaztatja a neves vagy még a karrier szélén álló német- és más nációbeli kórusokat, világszerte emígyen népszerűsít­ve az egyetemes kórusművészet alkotóit és opusait is egyaránt. A cég igazgatója, Herbert Titsch — itteni „hídfőállásul” — néhány éve a Pesti Vigadót „szemelte ki” magának és e pa­tinás intézményt bízta meg a magyarországi koncertek meg­rendezésével. E kapcsolat már csak azért is figyelemre méltó, mert a GEMO-kórusok mellett sok hazai együttes is bemutat­kozhat. A Vigadóban csak e hónap­ban már két GEMO-koncert futott le és ma este egy újabb eseményre, az Amszterdami Vegyes Kar, a Budapesti Ifjú­sági Énekkar és a MÁV-szim­­fonikusok közös Mozart-hang­­versenyére látogathatnak el a hazai kórusmuzsika kedvelői. A műsor impozáns: a Koroná­zási mise, és a Requiem, a két dirigens pedig Willem Wies­­hahn és Strausz Kálmán. Tóth Ádám • Két Mozart- és egy Men­­delssohn-opus, Kocsis Zoltán és a Liszt Ferenc Kamarazenekar, kedvcsinálónak ennyi is elég a Pesti Vigadó holnap esti koncert­jéhez. Az előadás társrendezője a Quint, a tavaly ősszel a Hungaro­tonból kivált kis­lemezkiadó cég. • Szobor, kép, zene. R. Törley Mária szobrászművész — aki 1985-ben a ravennai Dante Bien­nálén díjat nyert — és Békési Sán­dor grafikusművész — aki elsősor­ban animációs filmek forgat­könyvírói, grafikai és rendezői fel­adataival foglalkozik — közös ki­állítása nyílt meg tegnap délután a Hotel Gellért Teaszalonjában. A június 2-ig megtekinthető ese­ményt május 26-án este 6 órakor Dobozy Borbála csemballóművész koncertje színesíti. (é. m.) 1991. MÁJUS 19., VASÁRNAP

Next