Vasárnapi Hírek, 1991. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-06 / 40. szám
Ez év őszén elkészül Budapest IX. kerületének a rehabilitációs terve, ami illeszkedik majd a főváros fejlesztési programjához. Pontosabban feltételezi, hogy a Duna felé irányuló városfejlesztési koncepció érzékeny lesz az érintett kerület problémáira. Végül is a Ferencvároshoz tartozik a Duna-partnak az a szakasza (a Szabadság hídtól az Összekötő vasúti hídig), amely messze elmarad az Árpád hídtól a Lánchídig tartó belvárosi (világvárosi) minőségtől. Hasonló a helyzet a Belső-Ferencvárosban is, ahol az épületekért éppen most méri fel a Kerületfejlesztési Iroda. Felkutatják az üzlet- és irodaépítésre alkalmas telkeket, a butikokkal „beültethető” udvarokat, kijelölik az átjáróházakat, az eddig elzárt belső terek között átjáró passzázsokat nyitnak, s ahova csak lehet, zöldet ültetnek. A Belső-Ferencváros az 1700- as években alakult ki. Továbbra is ebben az adott szerkezetben kell gondolkodni, de úgy, hogy a rehabilitáció során aprólékos és átgondolt mozdulatokkal megbontassanak a zárt tömbök, s ebben az eddig jószerével alvó városrészben is beindulhasson az élet, a kulturált kereskedelem. Ha valahol, hát éppen a Ferencvárosban láthatunk sok példát rangon aluli területfelhasználásokra. Bántó bizonyossága ennek a Nagycsarnok környéke és a közraktárak jelezte silány Duraa-partkép, ami a vasúti híd felé tartva egyre lehangolóbb lesz. Holott ennek a partszakasznak az értéke európai mértékkel mérve is egyedülálló. Kár volna még öt évre megállítani fölötte az időt. Ez történik pedig azzal az elhamarkodott döntéssel, hogy a csarnokot áttelepítették a közraktáraikba és ezzel megakadályozták, hogy a külföldi beruházó már most elkezdte az ötcsillagos szálloda építését. A Nagycsarnok nem a kerület, hanem a főváros tulajdona s eddig környezetéből kiragadva, egyedi építményként foglalkoznak vele. A IX. kerületi önkormányzat igyekszik bebizonyítani, hogy az eredeti koncepciót felül kell vizsgálni. Szerintük a Nagycsarnokot úgy kell felújítani, hogy majdani működtetése közben aktív és logikus kapcsolatban éljen a környezetével. A felújítás tehát nem szakítható el a Belső- Ferencváros rehabilitációs tervétől, ami október végére elkészül. Utána minden bizonnyal fellélegeznek majd azok a lakók is, akik eddig nem értették, miért nem vásárolhatják meg lakásaikat. A Kálvin tér és a Csarnok mögötti részeken ugyanis éppen a fejlesztési terv készítése miattaz önkormányzat ideiglenesen leállította az eladásokat. A Középső-Ferencvárosban (az Üllői út, Haller és a Mester utca között) drasztikusabb a megújulás, itt a nívós szolgáltatások, és az üzleti élet fellendülésének útját buldózerek is segítik. Sok, régi, elhanyagolt épületet lebontottak és egy igazán színes, vállalkozáscentrikus belső városrészt építenek parkolókkal, garázsokkal, zöldudvarokkal, s a lakások alatti üzlethelyiségekkel. Magyar Katalin ■1 Szabad vasárnap Baross Gábornak, „minden idők” legsikeresebb magyar közlekedési miniszterének annyi mindent köszönhettek kortársai (rólunk, az utódokról nem is beszélve!), hogy egyik legidőtállóbb kezdeményezését, a vasárnapi munkaszünet hazai bevezetését a róla készült méltatások nem is említik. Éppen száz esztendővel ezelőtt ugyancsak idegenkedve fogadták Baross Gábor ez irányú kezdeményezését. Ne feledjük, akkoriban más volt még a felfogás, mások a szokások is. A rossz beidegződések mélyen éltek az emberekben, és a megszokottól való legcsekélyebb eltérés is szentségtörésnek számított, így aztán az első munkaszüneti vasárnap félig-meddig felkészületlenül érte a pestieket. Kora reggel nagy nyüzsgés volt a piacokon, a kofák délelőtt tíz óráig árusíthattak, a borbélyműhelyekben meg az üzletekben tizenegy óráig tartott a munka. Azontúl minden tevékenységet beszüntettek, legfeljebb a rendőrségi szobákban sercegtek tovább a tollak: néhány buzgó feljelentő ugyanis már az első munkaszüneti vasárnap munkához látott. Igaz — mint a Budapest című napilap jelentette —, „a munkaszüneti törvény megszegése miatt csupán hét feljelentés érkezett”. Közülük a legelsőt a napi krónikások is megörökítették: „A legelső feljelentés Grim Imre soroksári cipészmester ellen volt, aki nem átallott a törvény tilalma ellenére vasárnap délelőtt 11 órán túl is összes segédeivel dolgoztatni. A rendőrség azonban hihetőleg elvette a kedvét a további törvényszegéstől.” Ettől az aprócska epizódtól eltekintve városszerte derűsen telt el az első szabad vasárnap. „Tíz óra után lassanként csukni kezdtek az üzletek — jelentette az egyik fővárosi napilap —, tizenegy órakor már valamennyi bolt, dohánytőzsdéket kivéve, be volt zárva. Mindenesetre szokatlan látványt nyújtott egyik-másik utca hosszú sorban bezárt boltjaival és megcsappant forgalmával. Különösen a Kerepesi út, ahol vasárnaponként egész napon át majdnem minden üzlet nyitva volt.” Hová tűntek a pestiek? Megtelt a Városliget, a Margitsziget, de tömve voltak velük a budai hegyek is. A tehetősebbek pedig lóvasútra vagy hajára pattantak és megszállták a környékbeli falvakat: Visegrádot, Nagymarost, Tétényt, Budafokot, Leányfalut vagy Szentendrét. A friss levegő, a jó falatok és italok társaságában mindenki elégedett volt. Talán egy zsurnaliszta kivételével, aki másnapi vezércikkét így fejezte be: „Azt hiszem, minálunk az olcsó zónatarifa folytán a kirándulások általánosakká fognak válni, csak az marad vissza, kinek kell. Ez áll nyárra és ez így is van jól. De félő, hogy télen át túlnyomó közönség korcsmákba fog vonulni, ami azonban nincsen jól.” Bános Tibor Estefelé, szép az idő, siklófülke, „főnök-menet” a budai Várba. Fiatal pár. Beszállnak, leülnek, ki se néznek arra a három percre? A lány szőke, rövid hajú, szeplősbarnán csinos, hosszú lábú, rajzmappás, érdeklődő, selypes. A fiú haja félhosszú. Szeme szürke, másik barna. Tisztán, kerekdeden artikulál, lassú beszédű, nyugisos. — Nehéz az iszkola? — kérdi a lány a fiútól szaporán. — Nehéz — ejti Móriczpásztoremberesen, megfontoltan a szót a szürkésbarna pillantásé. Aztán apránként hozzáteszi, sóhajtva is: — Nehéz. Mert — sose. Sose tanulok. Semmit. És — épphogy csak átcsúszom. Hallgatás. A lány közben izeg-mozog, mocorog. A fiú lomhán bólogat. A sikló ablakában tükröződnek az üde lombok. — Ész — szólal meg ismét a hosszú kisszőke — mennyi ideig tart? — Három, vagy? — gondolkodás — vagy négy. Lehet, hogy négy . .. évig — s rá a lassú fejcsóva. — Igen, de .. . nem úgy értem. Hanem, hogy egy nap mennyi... idődet veszi igénybe? — Nem tudom. Talán délelőtt. De — a fiú visszakézből keresztbedobja a haját — de én nem ... — Nem? Mi nem? — Én ... nem járok be. — Hogyhogy? — Hát, azt hiszem — hosszú, zsiráfos-ádámcsutkás nyelet — talán .. . nincs kedvem hozzája. Igaz, igazán. — Unod? — Nem, de. Nem tudom. Ha bejárnék, akkor esetleg ... Nem mondja tovább. — Na de akkor. A lányka igyekszik, gyűrögeti a mappát, ráncolja a homlokát. — Mér jelentkeztél oda? Vagyis mért oda jelentkeztél? — Ide? Ja, a matek. — Tesszék? — A matek érdekeli egyedül... az izében. — Hol? — Az izében. A gimnáziumban. — Ész? — És most járok. Illetve nem. Álmos vagyok fölkelni. — Ész? Olvaszol? Helyette olvaszol? — Nem. Érzem, hogy lassan le ... le fogok épülni. Most is azt érzem. — Mit érzel, mit? Te én ... — Hogy le leszek épülve. Úgy vagyok én. Nem érdekel. Semmi. A sikló — a kislány szerint szikla — megáll. Kiszáll a párocska. A téren begyújtott hőlégballon. Rajta hirdetnek: RUNDFAHRTot, PRO 4 PERSON. — Odanéssz! — Hova? — Odasz. A fiú odas(üt). A ballon majdnem olyan magas, mint a királyi palota. A fiú nézi, bólint. De nem látja. Folytatja a leépülést. Halkan, biztosan, feltartózhatatlanul. Iszlai Zoltán Bólogatok Benyó Ildikó illusztrációja Esz, páholyban „Vissza nekünk a Podmaniczky utcát!” A telefonhívás kissé titokzatos, rekedtes, öreg hangú férfi nem mutatkozik be, viszont hosszasan kérdezget négy esztendeje elhunyt édesapámról: az volt-e, aki, dolgozott-e 1946- ban a Világ szerkesztőségében, Suppka Géza és Bálint Imre mellett... Válaszaim kielégíthetik és találkozót beszélünk meg még mindig (és azután is) ismeretlenül, mert egyelőre (és azóta sem) kívánja elárulni a nevét. Bár közismert személyiség, vagy legalábbis az volt évtizedekkel ezelőtt. Kávéház, eldugott sarokasztal, ő ismer meg engem és magához int. Kézszorítása a korához képest erős, egyik ujjával mintha jelet rajzolna jobbomra. Nem kertel. Nehéz helyzetben vannak, mert újra akarják szervezni a mozgalmukat. Ők is, 42 esztendő után. Ez egy titkos rend, hagyománytiszteletből, vagy mert „soha sem voltunk hivalkodó fajták”, egymást is csak a páholyok tagjai ismerték vagy ők sem a „nagy találkozók” félhomályban zajlottak. A szabadkőművesek! Látja a csodálkozásomat. — Apádról biztosan tudom, hogy tag volt, ezt elárulhatom, hiszen, sajnos, nem él. Alig maradtunk néhányan. — Az apám? Én úgy tudtam róla, hogy hívő katolikus. — Szabadkőművesek körében, édes fiam, a hit magánügy. Ha voltak liberálisok ebben az országban, azok mi voltunk. Az viszont igaz, hogy a vallási hierarchia nem kedvelt bennünket. Mindenfélével vádoltak. Azonkívül gyűlöltek a nacionalisták, mert a szabadkőműves mozgalom, ugye, nemzetközi, és a proletárvezérek, hisz a mi klubjaink sajátos értelmiségi elit klubok voltak. Csak szellemi produktumokkal lehetett közénk kerülni. Mi komolyan vettük a két ajánlót s a procedúrát . .. — A világban föl-fölröppennek szabadkőművesek öszszeesküvésének hívei... — Ostobaság. A legkülönbözőbb politikai nézetek képviselői voltak a páholyokban. Mármint a szélsőségek kivételével. Az ész birodalma a humánum, az egyén autonómiája, de az egyén kicsinységének tudatában, tehát alázattal, íme néhány elveink közül. Igaz, egymást, ha kellett, s ha lehetett, nemzetközi méretekben is segítettük, sohasem politikai céllal. Végül csak megkérdezem, nekem mi lenne a dolgom, Kedves Ismeretlen, Kedves Névnélküli öregúr? — Apádra való tekintettel valahol megírhatnád, hogy kezdünk magunkhoz térni, öregek vagyunk mind, mint némely politikai párt gyülekezetének résztvevői, de bízunk a jövőnkben, ha ezt a régiek elolvassák, keresni fogják egymást. Még az idén benyújtjuk az igényünket a Podmaniczky utcai székházunkra. Ebben most a Belügyminisztérium egyik osztálya tollaskodik. Gondolom, ugyanolyan elbírálás alá esünk majd, mint az egyházi vagyon. És ha meglesz a székház, helyreállhat minden jogunk és teljesülhet kötelességünk a szellemi életben . . . Sz. J. J. Bombaüzlet A közelmúltban történt, hogy egyik olvasónk —, aki az átlagpolgárokhoz hasonlóan lakásgondokkal küzd — egy igen sokat ígérő ajánlattal találkozott : jó fekvésű, nagy alapterületű, HiFi-toronnyal és színes televízióval értékesebbé tett lakást ajánlottak neki többévi bérletre. Nem véletlen, hogy emberünk nem sokat habozott, hanem rögtön a zsebébe nyúlt és fizetett is előlegként több tízezer forintot. A meglepetés csak akkor érte, amikor a beígért napon a kézhez kapott kulccsal már egy teljesen más lakásba toppant be. Hiányzott a színes tévé és a HiFi-torony, akadt viszont egy váratlan látogató, aki szintén bérbe vette a lakást. De még ez az állapot is idillinek bizonyult, mert hamarosan újabb pórul járt kuncsaftok érkeztek. Ők is súlyos pénzeket szurkoltak le előlegként az áltulajdonosnak, aki csak ideiglenesen bérelte a lakást, s a bomba üzlet után sebtében távozott. Méghozzá úgy, hogy pakoláskor a legelőször beköltöző fiatal pár cókmókját is magával vitte. Nem meglepő, hogy a kárvallottak ezek után a rendőrséghez fordultak, ahol csak annyi tanáccsal szolgáltak, hogy próbálják megkeresni a lakás álgazdáját és polgári úton pereljék vissza jussukat. é. z. 1991. OKTÓBER 6., VASÁRNAP »