Vasárnapi Hírek, 1992. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-14 / 24. szám
ILLeS Dies a ködben Talán csupán a Petőfi Irodalmi Múzeumban emlékeztek a héten Illés Endrére születésének 90. év-trlcdálója alkalmából. Hallgattak a lapok, a televízió, a Bartók Rádió volt az egyetlen, amely kései órán a Homokóra című vígjátékot sugározta. Az író tisztelői, alkotótársai mindezek ellenére a múzeumban összegyűltek, hogy Illés Endre műveit, szellemiségét idézzék. Bodnár György irodalomtörténész a hazugságot, az erőszakot kérlelhetetlenül bíráló embert állította a hallgatóság elé. Lengyel György rendező a drámaírót mutatta be, Botka Ferenc főigazgató pedig a gazdag életmű állomásait méltatta. A jelenlévők számára többek között világossá vált az, hogy Illés Endre jól tűrte a bírálatot, mi több, az okos kritika nyomán a leírt sorokon is képes volt változtatni. Novella- és regényrészletek tarkították az évfordulós estet. A történet a szerelemről és a halálból Piros Ildikó adott elő, a Szigorlatot Huszti Péter olvasta fel. Ez utóbbi novellában megfogalmazott gondolat, amely arra figyelmeztet, hogy minden tettünkért vállalni kell a felelősséget, mindig időszerű marad. Mint ahogy a Szavitri életigenlése sem lett halványabb az évtizedek múltán. A kisregényből Szokolay Sándor írt háromfelvonásos operát, de mire a zeneszerző munkáját befejezte, az író már nem élt. Alakját portréfilm elevenítette fel a múzeum közönsége előtt, akik szép számban megjelentek, mert úgy érezték, sokak helyett kell azon az estén adózniuk Illés Endrének. Szabó G. Mariska, az író egyik tisztelője XM./f 7^ . ~7. 39f?-i£ „Friss táncot kívánunk...” így köszöntötték egymást eleink a régi századokban: „friss táncot kívánunk kegyelmeteknek...” Még a mohácsos idők farsangjaiban, a 16. században már tanították a fiatalokat a táncra. Hiába mennydörögtek a szószékről a „tombolás” ellen—akkoriban tombolásnak mondták a táncot —, szüksége volt rá a léleknek. Kellett az öröm, hogy a rengeteg szenvedésnek enyhítője is legyen. A Bihari János Táncegyüttes és Kulturális Egyesület évadzárója emlékeztetett erre a régi igazságra: a táncegyüttes öt csoportjának Madách színházbeli bemutatkozása. Félszáznál is több zengő pünkösdre emlékezhetem már, de ennél pirosabb pünkösdvasárnagi élményem még sohasem volt. Örvendeztem és búsultam, vérem a tánc ritmusára lüktetett, s időnként a szemem törülgettem; láttam a táncosok lábán az elmúlt századokat, a bérces és a sík tájakat, az itthon élő és a világba szóródó magyarokat. S látni véltem a virágosabbnak remélt jövendőt is. Tamási Áron szavait, a Kodály Psalmusáról írt szavait idézgettem magamban: „Templomot látok, földje a megdúlt magyar föld s mennyezete az égbolt..." S a templommá emelkedett színpadon táncos találkozót adtak egymásnak a magyar tájak és századok, a csikósok, a juhászok, a katonák, a betyárok, a babázó kislányok s a szerelmes felnőttek. Kisebbek és nagyobbak járták a hajlikázót, a legényest, a szatmári, a bodrogközi és a kalotaszegi táncokat. Esteledett, hajnallott, zúgott az erdő, zúgott a mező, aratták a búzát, nagy bánatok hulltak a szívre, és égig lobogott a jókedv. Nemcsak a színpadon. A nézőtéren ülők is belesodródtak a táncos, templomos hangulatba. A nagymamák szinte lányossá fiatalodva dobolták a tánc ritmusát, a három-négy éves kis unokákat tartani is alig lehetett az ölben: ők is szerettek volna ott lábatlankodni — nagyobb testvérkéik mellett — a Kalotaszegi menyegzőben. Mikor a műsor zárásaként mind az öt tánccsoport megjelent a színpadon, úgy éreztem, nem is százan vagy kétszázan vannak, de sokkal többen: sok ezren, seregnyien. Szép, kedves, éneklő, táncoló fiatalok, szivárványosabb holnapot ígérnek. Szép volt, gyönyörű volt ez a táncos évadzáró. Köszönet a táncegyüttesnek, az együttes vezetőknek és tánctanítóknak, az Apák zenekarának és mindazoknak, akiknek a munkájából ez a nagy teljesítmény született. Czine Mihály Feladat Ferkainak Ferkai Tamás, a neves világjáró rendező hazatért. Legalábbis egy nagy feladat erejéig. Kontinenspremierként a Sakk című musicalt rendezi az Arizona Színházban. Vizsgaelőadás ez legalábbis önmaga számára. Hiszen amióta csak eszmél, magyar színész-rendező szeretett volna lenni, gyermekszínészként gyakran fellépett filmekben, rádióban, mielőtt 1957-ben nekivágott a világnak. Nem a menekülés szándékával, hanem tanulmányútra indult, diplomát szerzett Bécsben a Reinhardt Szemináriumban, s rendezőként Klagenfurtban mutatkozott be, ahol megrendezhette a drámairodalom remekeit, operákat, operetteket. Számomra legvonzóbb vállalkozása Az ember tragédiája színre vitele volt. A művet újrafordította számára Sebestyén György, az osztrák-német nyelvterület nagy ismerője, az Osztrák PEN Klub elnöke, aki fájdalmasan korai halálig minden közös magyar—osztrák ügy patrónusa, szellemi szervezője volt. Hazai elismerés, meghívás követte e nagy sikert, de a remélt, ígért, képességeit próbára tevő rendezői feladat egyre késett. Pedig bárhol járt, ő sohasem felejtette el a magyar világot. Sartre Piszkos kezek című drámájának klagenfurti előadásait Darvas Irén vendégjátékával fényesítette, s egyszer már úgy hittük, a Nemzeti Színházban is rendezni fog. Szóba került Karl Kraus Az emberiség végnapjai című monumentális drámájának színrevitele. A csendet most Mikó István törte meg, ő hívta meg a mostani feladatra. Iszonyú erő-összpontosítással, invencióval dolgozik. A mű egyedülálló stílusbravúr, amely a rendezőt, a szereplőket és a technikai segítőket egyaránt próbára teszi. Ferkai Tamás szellemesen azt mondja: „Ha tudom, hogy ilyen nehéz lecket el sem vállaltam volna, de most már örülök, hogy elvállaltam.” is Elfeledett sanzonért Nemrégen láttam a tévében a Majális című régi magyar filmet. Nem volt nagy esemény. Amiért mégis megemlítem, annak az egyik szereplő színésznő az oka: Sennyei Vera, akit korai halála óta érdemtelenül hallgatás vesz körül. A Magyar Színházban a Néma levente Carlotta, a komorna kis szerepében, 1936-ban láttam először Bajor Gizi és Törzs Jenő mellett. Akkor csak arra figyeltem fel, hogy egy új, izgalmas, valódi nő jelent meg a színpadon. Később, 1941-ben a hírneves Pünkösti-féle Madách Színházban találkoztam vele, ahol Felkai Ferenc Nérójában Poppeát játszotta, de ekkor már nem csak mint nőre kellett rá odafigyelni. Várkonyi Művész Színházában további kibontakozásának lehettem tanúja 1945-ben, Galsworthy Úriemberek. Giraudoux Trójában nem lesz háború és Anouilh Poggyász nélkül című darabjában. Az államosításkor az egyáltalában nem a karakteréhez illő Ifjúsági Színházhoz került, itt alkalmam volt közelebbről is megismerni ezt a nagyszerű művészt. Kezdetben — saját maga vallotta be nekem — gyanakodva fogadott, amikor Egri Istvánnal, az igazgatóval ketten tárgyaltunk vele, hiszen én az állampárti Nemzeti Színházból jöttem a volt magánszínháziak közé. Később azonban a legmeghittebb barátságba kerültünk, és alagsori öltözőjében csaknem minden előadás alatt összejöttünk mi, akkori fiatalok, Verebes Károly, Gálcsiky János, Csákányi László és jómagam egy kis dumára, mint egy klubban. Velem különösen szívesen beszélgetett, mert én arra is emlékeztem, amikor a Városi Színházban (a mai Erkelben) eljátszotta a Tragédia Éváját. Művészetének csúcsára a Körszínházban Euripidész Iphigeneia Auliszban című művében jutott de már előzőleg is remek volt a Szinetár-féle musicalszínház Koldusoperájának Kocsma Jenny és az Egy szerelem három éjszakája Melitta szerepében. Furán rekedtes-fátyolos hangja, életvidám kék szeme volt ennek a kiváló színész-, sanzonénekesnőnek, aki a magánéletében rendkívül kellemes, okos társalgó volt. Apáthi Imrével, a férjével gyakran fogadtak vendégeket, amikor a kedves Simi, a nagyszerű rendező és színész méltán dicsekedett pazar könyvtárával és páratlan lemezgyűjteményével. Senyus, ez az intelligens, kulturált művész, aki nem engedett orvost magához, nemrég múlt harminc éve, 1962. május 28-án távozott közülünk. Mindössze 47 évet élt. Sívó Emil ie. Világ az egész A mondat a színházról, tehát a világról kell szóljon, arról a színházról és arról a világról, amelyben H. Istvánok, B. Julik, P. Bélák és egyéb csodásan fiatalkorúak próbálnak — a maguk kétségbeesett módján — elhitetni valamit, amiről egyszer már W. S. mester sikerrel bebizonyította az ellenkezőjét, hogy tehát a világ nem arról szól, amiről bármelyikünk szeretné — hogy tehát (alapvető marxista tétel) a világ nem olyan, amilyennek képzeljük vagy szeretnők, hanem olyan, amilyen — végre is adódik egy előadás, amely végre nem a színész keservéről (ám keserves boldogságáról) szól, adódik egy előadás, amely erőszakolások és erőszakolódások nélkül aktuális, keletkezik egy előadás, amelyben egy óriási rendezés nagyszerű színészeinek zseniális pillanatai beszélnek arról, hogy nemcsak ők, én is öröktől fogva vagyok, egy olyan előadás, amelyben úgy tűnik, egyszeri és megismételhetetlen események esnek, nos, egy ilyen előadásban, a gyönyörű Paudits Cabaret-jában a dolog elkezd a garasmesterről meg a psotamesterről meg a bástijukról meg megintcsak a csúnya pauditsról meg a hirtlingről, a laklóthról szólni... — igazán jó este volt; el kellene gondolkodni arról, amiről szólt, amiről szirtesmester beszél — meg arról, nem színháztörténeti esemény volt-e. L. Gy. Már nagyon évad végi a hangulat a színházakban. Olyannyira, hogy a legtöbben megtartották (vagy a napokban tartják) az évadzáró társulati üléseket is. Új bemutató, értesüléseink szerint, csak kettő volt. Az Arany János Színházban — nagyrészt nem a színház társulatának tagjaival — egy „komikoerotikus szellemjáték”, a Szentivánéji álom átdolgozása került színre, a Szkéné Színházban pedig az Arvisura Színház mutatta be Rejtő Jenő híres könyve, a Piszkos Fred, a kapitány színpadi változatát. Más színházi események bővebben voltak. Még javában zajlik a XI. országos színházi találkozó, Szolnokon. Bemutatók a jövő hétre is maradtak, eredményhirdetés is csak körülbelül egy hét múlva várható. Ha az időjárás is úgy akarja, folytatódnak a Zsámbéki Szombatok szabadtéri előadásai. Tegnap estére a nyíregyháziak Cyrano de Bergerac előadása volt kitűzve, lapzártáig nem kaptunk hírt arról, milyen idő volt Zsámbékon. Közben pedig készülődhetünk egy igen jelentős vendégjáték megtekintésére: szerdán és csütörtökön a Vígszínházban a milánói Piccolo Teatro Pirandello Amilyennek te akarsz című darabját játssza Giorgio Strehler rendezésében. Kedden, szerdán és csütörtökön pedig a Csehszlovák Kultúra Rákóczi úti székházának színháztermében lép fel a pozsonyi Studio S Színház, kedden a Senki nincs az ajtó mögött című burleszkkel, szerdán-csütörtökön Mrozek A nagykövet című darabjával. ^ (esi) 7 callv0D Csöves-batyus álom Posztmodern korban élünk politikailag és művészileg, se szeri, se száma akár az új posztmodern Shakespeare-értelmezéseknek is, így az évad során a Szentivánéji álom is többször átesett ilyesmin. Az ifjú filmrendező, Kamondi Zoltán most az Arany János Színház kamaratermében színjátékként vitte színre a shakespeare-i drámaköltészet eme — mindenfajta identitást, örömöt és kint kereső, elemző-magyarázó, úgyszólván az emberi élet teljességét felmutató remekművét. Kamondi megváltoztatta a címet is, s a Szentivánéji állomás, egy mai állomás — amolyan Keleti pályaudvar-féle — színpadi metaforája mögé bújva vagy inkább föléje emelkedve csövesekkel, kosarasokkal, batyusokkal, lényegében tudatilag, erkölcsileg nagyon lepusztultakkal és szemszögükből játszatja és álmodtatja végig e legkülönbözőbb mélységeket és magasságokat ötvöző, sőt kiegyenlítő tündéri vígjátékot. Az alkotói, rendezői, értelmezői szemszög így Shakespeare-hez képest mindenképpen beszűkült, minek következtében sokat szenvedett az újfajta megközelítéstől az eredeti mű gondolat- és érzelem- (szenvedély ) világa, jellemek rendszere és szituációrendszere. Mondhatnánk erre némi ókonzervatív zsörtölődéssel, hogy minden nemzet olyan rendszerben él, amilyent megérdemel, s minden színjátszás (tendencia) olyan Szentivánéji álmot produkál, amilyent megérdemel. Kamondinak és összes játszótársának most ilyen csöves-bátyus, maffiás és leromlott tudatú film- és színházi világképe volt sok más fiatal (vagy nem fiatal) drámaíró, filmíró, rendezőtársához hasonlóan. S ha más és szűk szemszögből is, megpróbált ilyen alapon stílusban, szcenikában, játékban összefüggő színpadi víziót termteni. Voltak, akik jól beletaláltak ebbe a véglény-élet- és játékstílusba, mint Tóth József, Derzsi János és Szerémi Zoltán, Mészáros István, Kócsó Gábor. Mások alakításán— Mertz Tiborén, Kiss Andreáén — némi szürkeség, tanácstalanság érződött. A közönség reflexióin ugyanígy. Bőgel József Hollandiába megy Márika Hollandiai meghívást kapott a minap az Arany János Színház társulata. Ezzel kapcsolatban érdekes színházi gyakorlatra derült fény: Hollandiában a társulatok az új évad előtt nyitott előadások keretében — ez ingyenes belépést jelent —, a színházban vagy a színház előtt, szabadtéren, propagandacélzattal darabrészleteket mutatnak be a közönségnek. Visszatérve a meghívásra. A De Trust amszterdami színház igazgatója az Arany János Színház Kamaratermében megnézte a Valló Péter rendezte, Nimwégai Marikáról szóló középkori mirákulumjátékot, ez a Faust-monda női változata, amelyben a Sátán Márikát kísérti meg. Az előadás, amely nem gyerekeknek szól, annyira megtetszett neki, hogy meghívta Amszterdamba az előadást. A vendégjáték három előadására augusztus 27-e és szeptember 1-je között kerül sor, és bár a propaganda-hadjárat keretében mutatják be a Márikát, az előadás azonban természetesen nem ingyenes, a színház vezetése ezt csemegének, kedvcsinálónak szánja. (sívó) fh/WoislX Egy (majdnem) elfelejtett mártír Esterházy címmel Ébert Tibor, s ezt a darabot mutatta be június 4- én a szlovákiai Komáromban a Jókai Színház, Beke Sándor rendezésében. Ébert — aki pozsonyi születésű, de 1945 óta Budapesten él, s itt végezte el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hegedű és zeneszerzés tanszakát — számos drámát írt már, s ezek közül többet játszottak is, például Párizsban és Lyonban. Különös, de az Esterházy volt az első magyar nyelvű bemutatója, magyar színházban. Persze nem véletlenül ez a darab, s épp Komáromban, és éppen most. Ébertet ugyanis az érdekli, hogyan lett ez a magyar arisztokrata a kor szinte hamleti Esterházy János gróf a két háború közötti időszak prominens figurája volt Szlovákia politikai életének. Ő volt az egyetlen a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg az 1942. május 12-én (Németország után elsőként meghozott) törvényt a zsidók deportálásáról. És ő volt az, akit 1945-ben Gustáv Husák letartóztat, majd átad a szovjet NKVD-nek, ahonnan súlyos tüdőbetegséggel kerül vissza, hogy élete végéig , 1957. március 8-án a morvaországi Mirov börtönében bekövetkezett haláláig — különböző csehszlovákiai börtönökben raboskodjon. Erről a mára már majdnem elfelejtett mártírról írt drámát, figurája, milyen konfliktuscócba keveredett saját származásával és a korszak szlovák nacionalistáival. Az Esterházy mindamellett nem politikai pamflet. Ébert a leginkább a francia vagy a lengyel abszurdok drámatechnikájára emlékeztető módszerrel dolgozik: egy Hamlet-parafrázis keretébe ágyazza Esterházy történetét. Beke rendezése nagyon jól aknázza ki az itt rejlő lehetőségeket. Színészei — a Főszínészt játszó Dráfi Mátyás, a Claudiust alakító Ropog József, az Esterházyt megszemélyesítő Skronka Tibor és Kovács Ildikó mint Ofélia — pontosan hozzák ezt a realitások és abszurditások közt lebegő stílust. (-n) , ‘n, life • /KV (f ), Krobot---- kétszer A váltás tragikomédiája A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egy többé-kevésbé szándékosan megifjított csapata már a jövő évad számára mutatta be a régi barát, a prágai Ivó Krobot rendezésében Csehov Cseresznyéskertjét. Frissítettek, fiatalítottak, keményítettek a művön is, Spiró György újabb kori fordítását, Bognár György dramaturg Krobot értelmezési szándékait figyelembe vevő „csiszolását" felhasználva. Mindezek következtében a nyíregyházi Cseresznyéskert generációk és világképek, magatartások váltásának drámai metaforája, tragikomédiája lett, minden illúziókergetés, nosztalgiázás nélkül. Krobot rendezése hallatlanul racionális, keményen analizáló, érzelgősségtől mentes, kényesen egyensúlyoz a tragikus és komikus elemek, hatások között. Az elhagyott és újból felkeresett otthon a színpadi vasfüggöny előtt berendezett, lepusztult szobabelső, mágikus emlékeket, érzéseket sugárzó bútorok, tárgyak nélkül. Háló, árnyak fedik, jellemzik a kinti világot, amelynek elvesztését, a Cseresznyéskert végső pusztulását érdekesen keretezi a nyitó életkép szlávosan busongó kórusa egyfelől, a véglénypózból felegyenesedő Firszinas — a fiatal Tóth Károly emlékezetes alakítása — másfelől. Lopahin kereskedő, a Cseresznyéskert megkaparintója, Megyeri Zoltán megformálásában és adottságaival amolyan racionálisan gondolkodó, vad kupec suhanó, aki kíméletlenül legázolja a pótcselekvésekben, ügyeskedésekben, illúziókban ringatózó családot, élükön az egyre jobban ellehetetlenülő Ranyevszkajával, Molnár Erika erősen dezilluzionáló alakításában. Trofimov diák Ternyák Zoltán szerint hitét, célját vesztve és mégis értelmet sugárzóan bolyong, hányódik, vonz és taszít e gyülekezetben, modern kori értelmiségi csalódásokat is mélyértelműen kifejezve. Szembetűnő volt még Orosz Anna mély tüzű vergődése Varjaként vagy Pregitzer Fruzsina tragikusabb hangvételű Sarlotta Ivanovnája. A színpadi cselekvés és beszéd ívein még bőven akad javítanivaló őszig. -b.j.* Másfél órán keresztül látszólag nem történt más, mint hogy egy ember történeteket mesélt a színpadon. Igaz, Hrabal lírai horrorjait, gyönyörűséges rémtörténeteit, amelyeken minden szomorúságuk és borzalmuk ellenére muszáj nevetni, de mégiscsak történeteket, amelyek nem kívánkoznak a könyv lapjairól vagy a kocsmaasztal mellől pódiumra. (Még ha időnként két színész közreműködésével Ám Ivó Krobot, a prágai Cinohemi Klub rendezője mintha kifejezetten vonzódna az ilyen antiszínházi helyzetekhez, hogy azután bebizonyítsa: ilyesmi pedig nem létezik. Nincs az a próza, nincs az a cselekménynélküliség, amiből ne tudna színházi élményt varázsolni, de legalábbis érdekeltté tenni a nézőt. Legutóbb a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központban látott brnói színház, a Divadlo Húsa na Provazku vendégjátéka győzött meg erről, akikkel Bohumil Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című novelláját vitte színre. A mű s az előadás meg sem közelíti egy korábbi prágai és nyíregyházi siker, az ugyancsak Hrabal regényéből készült Őfelsége pincére voltam erejét, szuggesztivitását. És mégis, otthon lehetett lenni ebben a Krobot és színészei közvetítette Hrabal-történetben, otthon lehetett lenni ebben a színházban, ebben a világban. it két színész közreműköi K . s megelevenít^ ^ A szerző Georges Feydau-t az irodalomtörténet gőgösen semmibe vette — olyan igényes intézmény viszont, mint a Comédie Française, falai közé fogadta, olyan színészóriás, mint Sir Lawrence Olivier szívesen vállalt szerepet komédiájában. A színházak — közte a magyar színházak — egy évszázad óta hozzá menekülnek sikerért. A Vígszínház a párizsi bemutatóval egy időben saját létezése harmadik évében (1899) már játszotta az Osztrigás Micit. Jól tette. Amiként azt is, hogy most felújította egyik legjobb komédiáját (Bolha a fülbe), Kapás Dezső rendező pontosan tudja, hogy a „bohózatírás Edisonjának” (a kifejezést kölcsönöztem) harmadfokú egyenleteit csakis ezredmásodperces pontossággal lehet megoldani, és a siker legfőbb titka a tempó (tíz ajtó nyitogatásával és Darvas Ferenc kis zenei troénjainak ritmusával is egyeztetve), gy lesz Monsieur Chandlbise félreértett hózentrágerjéből fergeteges komédia. A fiatal gárda jókedvű komédiázása (Benkő Gyulát, Reviczky Gábort is jó szívvel idesorolva) eléri az emlékezetes 21 év előtti előadás színvonalát. R. A. -szűcs- é s f. X 32^-344^ Hózentráger-komédia 1992. JÚNIUS 14., VASÁRNAPVasárnapiHírek