Vasárnapi Hírek, 1992. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-14 / 24. szám

ILLeS Dies a ködben Talán csupán a Petőfi Irodalmi Múzeumban emlékeztek a héten Illés Endrére születésének 90. év­­-trl­cdálója alkalmából. Hallgattak a lapok, a televízió, a Bartók Rádió volt az egyetlen, amely kései órán a Homokóra című vígjátékot sugá­rozta. Az író tisztelői, alkotótársai mindezek ellenére a múzeumban összegyűltek, hogy Illés Endre műveit, szellemiségét idézzék. Bodnár György irodalomtörté­nész a hazugságot, az erőszakot kérlelhetetlenül bíráló embert ál­lította a hallgatóság elé. Lengyel György rendező a drámaírót mu­tatta be, Botka Ferenc főigazgató pedig a gazdag életmű állomásait méltatta. A jelenlévők számára többek között világossá vált az, hogy Illés Endre jól tűrte a bírála­tot, mi több, az okos kritika nyo­mán a leírt sorokon is képes volt változtatni. Novella- és regényrészletek tar­kították az évfordulós estet. A tör­­ténet a szerelemről és a halálból Piros Ildikó adott elő, a Szigorlatot Huszti Péter olvasta fel. Ez utóbbi novellában megfogalmazott gon­dolat, amely arra figyelmeztet, hogy minden tettünkért vállalni kell a felelősséget, mindig idősze­rű marad. Mint ahogy a Szavitri életigenlése sem lett halványabb az évtizedek múltán. A kisregény­ből Szokolay Sándor írt háromfel­­vonásos operát, de mire a zene­szerző munkáját befejezte, az író már nem élt. Alakját portréfilm elevenítette fel a múzeum közönsége előtt, akik szép számban megjelentek, mert úgy érezték, sokak helyett kell azon az estén adózniuk Illés Endrének. Szabó G. Mariska, az író egyik tisztelője XM./f 7^ . ~7. 39f?-i£ „Friss táncot kívánunk...” így köszöntötték egymást ele­ink a régi századokban: „friss tán­cot kívánunk kegyelmeteknek...” Még a mohácsos idők farsangjai­ban, a 16. században már tanítot­ták a fiatalokat a táncra. Hiába mennydörögtek a szószékről a „tombolás” ellen—akkoriban tom­­bolásnak mondták a táncot —, szüksége volt rá a léleknek. Kellett az öröm, hogy a rengeteg szenve­désnek enyhítője is legyen. A Bihari János Táncegyüttes és Kulturális Egyesület évadzárója emlékeztetett erre a régi igazság­ra: a táncegyüttes öt csoportjának Madách színházbeli bemutatko­zása. Félszáznál is több zengő pünkösdre emlékezhetem már, de ennél pirosabb pünkösdvasárna­gi élményem még sohasem volt. Örvendeztem és búsultam, vérem a tánc ritmusára lüktetett, s időnként a szemem törülgettem; láttam a táncosok lábán az elmúlt századokat, a bérces és a sík tája­kat, az itthon élő és a világba szóródó magyarokat. S látni vél­tem a virágosabbnak remélt jö­vendőt is. Tamási Áron szavait, a Kodály Psalmu­sáról írt szavait idézgettem magamban: „Templo­mot látok, földje a megdúlt magyar föld s mennyezete az égbolt..." S a templommá emelkedett színpadon táncos találkozót ad­tak egymásnak a magyar tájak és századok, a csikósok, a juhászok, a katonák, a betyárok, a babázó kislányok s a szerelmes felnőttek. Kisebbek és nagyobbak járták a hajlikázót, a legényest, a szatmá­ri, a bodrogközi és a kalotaszegi táncokat. Esteledett, hajnallott, zúgott az erdő, zúgott­ a mező, aratták a búzát, nagy bánatok hulltak a szívre, és égig lobogott a jókedv. Nemcsak a színpadon. A nézőtéren ülők is belesodródtak a táncos, templomos hangulatba. A nagymamák szinte lányossá fia­talodva dobolták a tánc ritmusát, a három-négy éves kis unokákat tartani is alig lehetett az ölben: ők is szerettek volna ott lábatlankod­­ni — nagyobb testvérkéik mellett — a Kalotaszegi menyegzőben. Mikor a műsor zárásaként mind az öt tánccsoport megjelent a színpadon, úgy éreztem, nem is százan vagy kétszázan vannak, de sokkal többen: sok ezren, sereg­nyien. Szép, kedves, éneklő, tán­coló fiatalok, szivárványosabb holnapot ígérnek. Szép volt, gyönyörű volt ez a táncos évadzáró. Köszönet a tánc­­együttesnek, az együttes ve­zetőknek és tánctanítóknak, az Apák zenekarának és mindazok­nak, akiknek a munkájából ez a nagy teljesítmény született. Czine Mihály Feladat Ferkainak Ferkai Tamás, a neves világjáró rendező hazatért. Legalábbis egy nagy feladat erejéig. Kontinens­premierként a Sakk című musi­calt rendezi az Arizona Színház­ban. Vizsgaelőadás ez legalábbis önmaga számára. Hiszen amióta csak eszmél, magyar színész-ren­dező szeretett volna lenni, gyer­mekszínészként gyakran fellépett filmekben, rádióban, mielőtt 1957-ben nekivágott a világnak. Nem a menekülés szándékával, hanem tanulmányútra indult, diplomát szerzett Bécsben a Reinhardt Szemináriumban, s rendezőként Klagenfurtban mu­tatkozott be, ahol megrendezhette a drámairodalom remekeit, ope­rákat, operetteket. Számomra legvonzóbb vállalkozása Az ember tragédiája színre vitele volt. A művet újrafordította számára Sebestyén György, az osztrák-né­met nyelvterület nagy ismerője, az Osztrák PEN Klub elnöke, aki fáj­dalmasan korai halálig minden közös magyar—osztrák ügy pat­­rónusa, szellemi szervezője volt. Hazai elismerés, meghívás kö­vette e nagy sikert, de a remélt, ígért, képességeit próbára tevő rendezői feladat egyre késett. Pe­dig bárhol járt, ő sohasem felejtet­te el a magyar világot. Sartre Pisz­kos kezek című drámájának kla­genfurti előadásait Darvas Irén vendégjátékával fényesítette, s egyszer már úgy hittük, a Nemzeti Színházban is rendezni fog. Szóba került Karl Kraus Az emberiség végnapjai című monumentális drámájának színrevitele. A csen­det most Mikó István törte meg, ő hívta meg a mostani feladatra. Iszonyú erő-összpontosítással, invencióval dolgozik. A mű egye­dülálló stílusbravúr, amely a ren­dezőt, a szereplőket és a technikai segítőket egyaránt próbára teszi. Ferkai Tamás szellemesen azt mondja: „Ha tudom, hogy ilyen nehéz lecke­t el sem vállaltam volna, de most már örülök, hogy elvállaltam.” is Elfeledett sanzonért Nemrégen láttam a tévében a Majális című régi magyar filmet. Nem volt nagy esemény. Amiért mégis megemlítem, annak az egyik szereplő szí­nésznő az oka: Sennyei Vera, akit korai halála óta érdemtelenül hallgatás vesz körül. A Magyar Színházban a Néma levente Carlotta, a komorna kis szerepében, 1936-ban láttam először Bajor Gizi és Törzs Jenő mellett. Akkor csak arra figyeltem fel, hogy egy új, izgalmas, valódi nő jelent meg a színpadon. Később, 1941-ben a hírneves Pünkösti-féle Madách Színházban találkoztam ve­le, ahol Felkai Ferenc Nérójában Poppeát játszotta, de ekkor már nem csak mint nőre kellett rá odafi­gyelni. Várkonyi Művész Színházában további kibonta­kozásának lehettem tanúja 1945-ben, Galsworthy Úriemberek. Giraudoux Trójában nem lesz háború és Anouilh Poggyász nélkül című darabjában. Az államosításkor az egyáltalában nem a karak­teréhez illő Ifjúsági Színházhoz került, itt alkalmam volt közelebbről is megismerni ezt a nagyszerű művészt. Kezdetben — saját maga vallotta be ne­kem — gyanakodva fogadott, amikor Egri István­nal, az igazgatóval ketten tárgyaltunk vele, hiszen én az állampárti Nemzeti Színházból jöttem a volt magánszínháziak közé. Később azonban a legmeg­­hittebb barátságba kerültünk, és alagsori öltözőjében csaknem minden előadás alatt összejöt­tünk mi, akkori fiatalok, Verebes Károly, Gálcsiky János, Csákányi László és jómagam egy kis dumára, mint egy klubban. Velem különösen szívesen be­szélgetett, mert én arra is emlékeztem, amikor a Városi Színházban (a mai Erkelben) eljátszotta a Tragédia Éváját. Művészetének csúcsára a Körszínházban Euri­pidész Iphigeneia Auliszban című művében jutott de már előzőleg is remek volt a Szinetár-féle musi­calszínház Koldusoperájának Kocsma Jenny és az Egy szerelem három éjszakája Melitta szerepében. Furán rekedtes-fátyolos hangja, életvidám kék szeme volt ennek a kiváló színész-, sanzonéne­kesnőnek, aki a magánéletében rendkívül kellemes, okos társalgó volt. Apáthi Imrével, a férjével gyakran fogadtak vendégeket, amikor a kedves Simi, a nagy­szerű rendező és színész méltán dicsekedett pazar könyvtárával és páratlan lemezgyűjteményével. Senyus, ez az intelligens, kulturált művész, aki nem engedett orvost magához, nemrég múlt har­minc éve, 1962. május 28-án távozott közülünk. Mindössze 47 évet élt. Sívó Emil ie. Világ az egész A mondat a színházról, tehát a világ­ról kell szóljon, arról a színházról és arról a világról, amelyben H. Istvánok, B. Julik, P. Bélák és egyéb csodásan fiatal­korúak próbálnak — a maguk kétségbeesett módján — elhitetni vala­mit, amiről egyszer már W. S. mester sikerrel bebizonyította az ellen­kezőjét, hogy tehát a világ nem arról szól, amiről bármelyikünk szeretné — hogy tehát (alapvető marxista tétel) a világ nem olyan, amilyennek képzel­jük vagy szeretnők, hanem olyan, ami­lyen — végre is adódik egy előadás, amely végre nem a színész keservéről (ám keserves boldogságáról) szól, adó­dik egy előadás, amely erőszakolások és erőszakolódások nélkül aktuális, keletkezik egy előadás, amelyben egy óriási rendezés nagyszerű színészei­nek zseniális pillanatai beszélnek ar­ról, hogy nemcsak ők, én is öröktől fogva vagyok, egy olyan előadás, amelyben úgy tűnik, egyszeri és meg­ismételhetetlen események esnek, nos, egy ilyen előadásban, a gyönyörű Paudits Cabaret-jában a dolog elkezd a garasmesterről meg a psotamesterről meg a bástijuk­ról meg megintcsak a csúnya pauditsról meg a hirtlingről, a laklóthról szólni... — igazán jó este volt; el kellene gondolkodni arról, amiről szólt, amiről szirtesmester be­szél — meg arról, nem színháztörténeti esemény volt-e. L. Gy. ­ Már nagyon évad végi a hangulat a színhá­zakban. Olyannyira, hogy a legtöbben megtar­tották (vagy a napokban tartják) az évadzáró társulati üléseket is. Új bemutató, értesülése­ink szerint, csak kettő volt. Az Arany János Színházban — nagyrészt nem a színház társula­tának tagjaival — egy „komikoerotikus szel­lemjáték”, a Szentivánéji álom átdolgozása ke­rült színre, a Szkéné Színházban pedig az Arvisura Színház mutatta be Rejtő Jenő híres könyve, a Piszkos Fred, a kapitány színpadi változatát. Más színházi események bővebben voltak. Még javában zajlik a XI. országos színházi talál­kozó, Szolnokon. Bemutatók a jövő hétre is maradtak, eredményhirdetés is csak körülbe­lül egy hét múlva várható. Ha az időjárás is úgy akarja, folytatódnak a Zsámbéki Szombatok szabadtéri előadásai. Tegnap estére a nyíregy­háziak Cyrano de Bergerac előadása volt kitűzve, lapzártáig nem kaptunk hírt arról, milyen idő volt Zsámbékon. Közben pedig készülődhetünk egy igen je­lentős vendégjáték megtekintésére: szerdán és csütörtökön a Vígszínházban a milánói Piccolo Teatro Pirandello Amilyennek te akarsz című darabját játssza Giorgio Strehler rendezésé­ben. Kedden, szerdán és csütörtökön pedig a Csehszlovák Kultúra Rákóczi úti székházának színháztermében lép fel a pozsonyi Studio S Színház, kedden a Senki nincs az ajtó mögött című burleszkkel, szerdán-csütörtökön Mrozek A nagykövet című darabjával. ^ (esi) 7 callv0D Csöves-batyus álom Posztmodern korban élünk po­litikailag és művészileg, se szeri, se száma akár az új posztmodern Shakespeare-értelmezéseknek is, így az évad során a Szentivánéji álom is többször átesett ilyesmin. Az ifjú filmrendező, Kamondi Zol­tán most az Arany János Színház kamaratermében színjátékként vitte színre a shakespeare-i drá­maköltészet eme — mindenfajta identitást, örömöt és kint kereső, elemző-magyarázó, úgyszólván az emberi élet teljességét felmutató remekművét. Kamondi megváltoztatta a cí­met is, s a Szentivánéji állomás, egy mai állomás — amolyan Keleti pályaudvar-féle — színpadi meta­forája mögé bújva vagy inkább föléje emelkedve csövesekkel, ko­sarasokkal, batyusokkal, lénye­gében tudatilag, erkölcsileg na­gyon lepusztultakkal és szemszö­gükből játszatja és álmodtatja vé­gig e legkülönbözőbb mélységeket és magasságokat ötvöző, sőt ki­egyenlítő tündéri vígjátékot. Az alkotói, rendezői, értelmezői szemszög így Shakespeare-hez képest mindenképpen beszűkült, minek következtében sokat szen­vedett az újfajta megközelítéstől az eredeti mű gondolat- és érzelem- (szenvedély ) világa, jel­lemek rendszere és szituációrend­szere. Mondhatnánk erre némi ókon­zervatív zsörtölődéssel, hogy min­den nemzet olyan rendszerben él, amilyent megérdemel, s minden színjátszás (tendencia) olyan Szentivánéji álmot produkál, ami­lyent megérdemel. Kamondinak és összes játszótársának most ilyen csöves-bátyus, maffiás és leromlott tudatú film- és színházi világképe volt sok más fiatal (vagy nem fiatal) drámaíró, filmíró, ren­­dezőtársához hasonlóan. S ha más és szűk szemszögből is, meg­próbált ilyen alapon stílusban, szcenikában, játékban össze­függő színpadi víziót termteni. Voltak, akik jól beletaláltak eb­be a véglény-élet- és játékstílusba, mint Tóth József, Derzsi János és Szerémi Zoltán, Mészáros István, Kócsó Gábor. Mások alakításán— Mertz Tiborén, Kiss Andreáén — némi szürkeség, tanácstalanság érződött. A közönség reflexióin ugyanígy. Bőgel József Hollandiába megy Márika Hollandiai meghívást kapott a minap az Arany János Színház társulata. Ezzel kapcsolatban érdekes színházi gyakorlatra derült fény: Hollandiában a társulatok az új évad előtt nyitott előadások ke­retében — ez ingyenes belépést jelent —, a színházban vagy a színház előtt, szabadtéren, pro­pagandacélzattal darabrészlete­ket mutatnak be a közönségnek. Visszatérve a meghívásra. A De Trust amszterdami színház igazgatója az Arany János Szín­ház Kamaratermében megnézte a Valló Péter rendezte, Nimwégai Marikáról szóló középkori mirá­­kulumjátékot, ez a Faust-monda női változata, amelyben a Sátán Márikát kísérti meg. Az előadás, amely nem gyerekeknek szól, annyira megtetszett neki, hogy meghívta Amszterdamba az előadást. A vendégjáték három előadá­sára augusztus 27-e és szeptem­ber 1-je között kerül sor, és bár a propaganda-hadjárat keretében mutatják be a Márikát, az elő­adás azonban természetesen nem ingyenes, a színház vezeté­se ezt csemegének, kedvcsináló­nak szánja. (sívó) fh/Wois­lX Egy (majdnem) elfelejtett mártír Esterházy címmel Ébert Tibor, s ezt a darabot mutatta be június 4- én a szlovákiai Komáromban a Jókai Színház, Beke Sándor ren­dezésében. Ébert — aki pozsonyi születésű, de 1945 óta Budapes­ten él, s itt végezte el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hegedű és zeneszerzés tanszakát — szá­mos drámát írt már, s ezek közül többet játszottak is, például Pá­rizsban és Lyonban. Különös, de az Esterházy volt az első magyar nyelvű bemutatója, magyar szín­házban. Persze nem véletlenül ez a darab, s épp Komáromban, és éppen most. Ébertet ugyanis az érdekli, hogyan lett ez a magyar arisztokrata a kor szinte hamleti Esterházy János gróf a két há­ború közötti időszak prominens figurája volt Szlovákia politikai életének. Ő volt az egyetlen a szlo­vák parlamentben, aki nem sza­vazta meg az 1942. május 12-én (Németország után elsőként meghozott) törvényt a zsidók de­portálásáról. És ő volt az, akit 1945-ben Gustáv Husák letartóz­tat, majd átad a szovjet NKVD-­­nek, ahonnan súlyos tüdőbeteg­séggel kerül vissza, hogy élete vé­géig , 1957. március 8-án a mor­vaországi Mirov börtönében bekö­vetkezett haláláig — különböző csehszlovákiai börtönökben ra­boskodjon. Erről a mára már majdnem el­felejtett mártírról írt drámát, figurája, milyen konfliktuscócba keveredett saját származásával és a korszak szlovák nacionalistái­val. Az Esterházy mindamellett nem politikai pamflet. Ébert a leg­inkább a francia vagy a lengyel abszurdok drámatechnikájára emlékeztető módszerrel dolgozik: egy Hamlet-parafrázis keretébe ágyazza Esterházy történetét. Beke rendezése nagyon jól aknáz­za ki az itt rejlő lehetőségeket. Színészei — a Főszínészt játszó Dráfi Mátyás, a Claudiust alakító Ropog József, az Esterházyt megszemélyesítő Skronka Tibor és Kovács Ildikó mint Ofélia — pontosan hozzák ezt a realitások és abszurditások közt lebegő stí­lust. (-n) , ‘n, l­i­fe • /KV (f ), Krobot---- kétszer A váltás tragikomédiája A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egy többé-kevésbé szán­dékosan megifjított csapata már a jövő évad számára mutatta be a régi barát, a prágai Ivó Krobot rendezésében Csehov Cseresz­nyéskertjét. Frissítettek, fiatalí­tottak, keményítettek a művön is, Spiró György újabb kori fordítá­sát, Bognár György dramaturg Krobot értelmezési szándékait fi­gyelembe vevő „csiszolását" fel­használva. Mindezek következté­ben a nyíregyházi Cseresznyés­­kert generációk és világképek, magatartások váltásának drámai metaforája, tragikomédiája lett, minden illúziókergetés, nosztalgi­ázás nélkül. Krobot rendezése hallatlanul racionális, keményen analizáló, érzelgősségtől mentes, kényesen egyensúlyoz a tragikus és komikus elemek, hatások kö­zött. Az elhagyott és újból felkere­sett otthon a színpadi vasfüggöny előtt berendezett, lepusztult szobabelső, mágikus emlékeket, érzéseket sugárzó bútorok, tár­gyak nélkül. Háló, árnyak fedik, jellemzik a kinti világot, amelynek elvesztését, a Cseresznyéskert végső pusztulását érdekesen ke­retezi a nyitó életkép szlávosan busongó kórusa egyfelől, a vég­lénypózból felegyenesedő Firsz­inas — a fiatal Tóth Károly emlé­kezetes alakítása — másfelől. Lopahin kereskedő, a Cseresz­nyéskert megkaparintója, Megye­ri Zoltán megformálásában és adottságaival amolyan racionáli­san gondolkodó, vad kupec su­hanó, aki kíméletlenül legázolja a pótcselekvésekben, ügyeskedé­sekben, illúziókban ringatózó családot, élükön az egyre jobban ellehetetlenülő Ranyevszkajával, Molnár Erika erősen dezilluzio­­náló alakításában. Trofimov diák Ternyák Zoltán szerint hitét, cél­ját vesztve és mégis értelmet su­gárzóan bolyong, hányódik, vonz és taszít e gyülekezetben, modern kori értelmiségi csalódásokat is mélyértelműen kifejezve. Szem­betűnő volt még Orosz Anna mély tüzű vergődése Varjaként vagy Pregitzer Fruzsina tragikusabb hangvételű Sarlotta Ivanovnája. A színpadi cselekvés és beszéd ívein még bőven akad javítanivaló őszig. -b.j.­* Másfél órán keresztül látszólag nem történt más, mint hogy egy ember történeteket mesélt a szín­padon. Igaz, Hrabal lírai horror­jait, gyönyörűséges rémtörténete­it, amelyeken minden szomorúsá­guk és borzalmuk ellenére muszáj nevetni, de mégiscsak története­ket, amelyek nem kívánkoznak a könyv lapjairól vagy a kocsmaasz­tal mellől pódiumra. (Még ha időnként két színész közreműkö­­­désével Ám Ivó Krobot, a prágai Cino­­hemi Klub rendezője mintha kife­jezetten vonzódna az ilyen anti­­színházi helyzetekhez, hogy azu­tán bebizonyítsa: ilyesmi pedig nem létezik. Nincs az a próza, nincs az a cselekménynélküliség, amiből ne tudna színházi élményt varázsolni, de legalábbis érdekelt­té tenni a nézőt. Legutóbb a Cseh­szlovák Kulturális­ és Tájékoztató Központban látott brnói színház, a Divadlo Húsa na Provazku ven­dégjátéka győzött meg erről, akik­kel Bohumil Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című novelláját vitte színre. A mű s az előadás meg sem közelíti egy korábbi prágai és nyír­egyházi siker, az ugyancsak Hrabal regényéből készült Őfelsé­ge pincére voltam erejét, szug­­gesztivitását. És mégis, otthon le­hetett lenni ebben a Krobot és színészei közvetítette Hrabal-tör­­ténetben, otthon lehetett lenni ebben a színházban, ebben a vi­lágban. it két színész közreműkö­i K . s megelevenít^ ^ A szerző Georges Feydau-t az iroda­lomtörténet gőgösen semmibe vette — olyan igényes intézmény viszont, mint a Comédie Française, falai közé fogad­ta, olyan színészóriás, mint Sir Lawrence Olivier szívesen vállalt sze­repet komédiájában. A színházak — közte a magyar szín­házak — egy évszázad óta hozzá mene­külnek sikerért. A Vígszínház a párizsi bemutatóval egy időben saját létezése harmadik évében (1899) már játszotta az Osztrigás Micit. Jól tette. Amiként azt is, hogy most felújította egyik leg­jobb komédiáját (Bolha a fülbe), Kapás Dezső rendező pontosan tudja, hogy a „bohózatírás Edisonjának” (a kifeje­zést kölcsönöztem) harmadfokú egyenleteit csakis ezredmásodperces pontossággal lehet megoldani, és a si­ker legfőbb titka a tempó (tíz ajtó nyi­­togatásával és Darvas Ferenc kis zenei troénjainak ritmusával is egyeztetve), gy lesz Monsieur Chandlbise félreér­tett hózentrágerjéből fergeteges ko­média. A fiatal gárda jókedvű komédi­­ázása (Benkő Gyulát, Reviczky Gábort is jó szívvel idesorolva) eléri az emlékezetes 21 év előtti előadás szín­vonalát. R. A. -szűcs- é s f. X 32^-3­­44^ Hózentráger-komédia 1992. JÚNIUS 14., VASÁRNAPVasárnapi­­Hírek

Next